A szerk.

Szégyenünk

A szerk.

Ennek a szerkesztőségi cikknek egyetlen mondatból kellene állnia: Szijjártó Péter és Orbán Viktor Magyarország szégyenei. De lássuk bővebben is.

Magyarország az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ülésén nem szavazta meg, hogy a világszervezet vizsgálja a Fülöp-szigeteken 2016 óta tartó azon drogellenes háborút, amelyben ezreket (hivatalos adatok szerint 5300 embert, ám a valós szám ennek a négyszerese is lehet) öltek meg önbíráskodó biztonsági erők és ismeretlen hátterű halálbrigádok. Rodrigo Duterte elnök – aki maga is büszkén vallja, hogy ölt már embert, és hogy már polgármesterként is adott megbízásokat gyilkosságokra – közvetlenül a hatalomra kerülése után hirdette meg e hadjáratot, amelynek számos esetben bizonyíthatóan ártatlanok (néhány esetben Dutertét kritizáló értelmiségiek) estek áldozatául.

Magyarország továbbá nem írta alá azt a levelet sem, amelyet 22 nyugati állam ENSZ-nagykövete írt az Emberi Jogi Tanácsnak Kína ujgur kisebbséggel szembeni fellépése miatt. A kínai kommunista rendszer a döntően muszlim ujgurokat átnevelő táborokba kényszeríti, ahol „rezsimidegen” szokásaik, kultú­rá­juk megtagadását várják el tőlük. Megjegyzendő, hogy 2016-ban a Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlésre 27 országból Bugacra érkezett vendégek között ujgurok is voltak, így nekik is szóltak Lezsák Sándornak, a magyar Országgyűlés alelnökének szép szavai, miszerint a Kurultáj az őstörténeti időkben gyökerező közös múltnak és hagyományoknak, azaz a kulturális testvériségnek a nagyszerű ünnepe.

A magyar kormány magatartása pusztán az alá nem írás okán is aljasnak és felháborítónak nevezhető – ám a civilizált normáknak tüntetően fittyet hányó bunkóságot Szijjártó Péter külügyminiszter indoklási szakasszal is ellátta. A miniszter az index.hu Eurologusának a kérdésére azt válaszolta, hogy a Fülöp-szigeteki beadványt menedzselő izlandi kollégája, nem adott „értelmes választ arra”, hogy miért nem járt még Duterte hazájában. „Ha valaki akar velük beszélni, az tud, én például gond nélkül tudok beszélni a Fülöp-szigetekiekkel bármikor” – hangzott Szijjártó hibátlan érvelése, aki szerint épp ezért az akció „nem hiteles”. Lám, a tavaszi EU–Kína csúcstalálkozón az európaiak is faggatták az ujgurokról a kínai külügy­minisztert, aki „megadta a választ és ezen válaszok, kérdések és konzultációk megtörténte után mi nem csatlakoztunk ehhez a levélhez”.

A kínálkozó analógiák – Szálasitól Hitlerig, Rákositól Sztálinig nyilván mindegyik tömeggyilkosnak megvolt a válasza az emberirtásra, a munka- és koncentrációs táborokra – olyannyira maguktól értetődőek, hogy bővebb kifejtést nem is igényelnek. (Talán csak annyit je­gyez­nénk meg, hogy a szijjártói logika szerint a náci Németország elleni szövetséges katonai műveletek sem lehetnek „hitelesek”, mivel sem Eisenhower, sem Montgomery nem járt Auschwitzban azelőtt, hogy a normandiai partraszállásról döntöttek volna.) Ráadásul ennél sokkal lényegesebb az a tágabb kontextus, amelyben a mostani lépések a legkevésbé sem tűnnek meglepőnek. Már csak azért is, mert történelmi ismereteink alapján a magyar külpolitika 2010 óta tartó ámokfutása – a Magyarország szuverenitását is kockáztató kritikátlan oroszbarát fordulat; a posztszovjet „sztánok” zsarnokai előtti gazsulálás, melynek során, az azeri baltás gyilkos de facto szabadon bocsátásával Orbánék a haza becsületét is szívbaj nélkül föláldozták; a Kínának tett feltétlen behajolás; a legsötétebb közel- és távol-keleti politikai aktorokkal (nem­egyszer körözött bűnözőkkel) megejtett smúzolás; és mindezekkel párhuzamosan uniós és NATO-szövetségeseink folyamatos elárulása – hosszú (de talán már közép-)távon aligha maradhat súlyos következmények nélkül a nemzetközi politikában. Amit elhárítani másnak, mint az ország jobbik felének, nincs már lehetősége. Ehhez az első lépést ősszel lehet megtenni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.