Ursula von der Leyen kedden reggel elmondotta beszédét az Európai Parlament színe előtt: ebben meglepő dolgok is szerepeltek, csak úgy káprázott bele a fül. Európai alapjövedelmet és európai nyugdíjat emlegetett a jelölt, és azt, hogy a szakszervezeteket – a kollektív szerződések revitalizálása útján – európai szinten is játékba kell hozni. Zöld új dealt helyezett kilátásba, a technológiai óriáscégek szutyongatását, méltányos adórendszert és a nemek egyenlőségét – de azonnal! Az is kiderült, hogy a volt német védelmi miniszter a jogállamiságnak úgyszólván bajnoka: orációjában az ún. jogállamisági mechanizmus nyombani bevezetése mellett tört lándzsát – ez az üzenet, gyanítjuk, direkt a Fidesznek és a lengyel kormánypártnak szólt.
Ha önöknek mindezek alapján az lenne a benyomásuk, hogy Von der Leyen nem is a konzervatívok, hanem valaminő jobboldali elhajló szocdem társulat favoritja (a bernsteiniánusoké, ha még mindig lennének ilyenek!), akkor bingó, nekünk is ez ugrott be. Mindez persze nem muszáj, hogy nagyon sokat jelentsen. Lehetséges, hogy pusztán matematiko-politikai szemfényvesztés áldozatai voltunk, miszerint a Néppárt és az Újítsuk meg Európát csoport – a liberálisok – szavazataival UvdL (182+108=290) még a fasorban sem lett volna, s ezért lendületes (s mint az esti szavazáskor bebizonyosodott, többé-kevésbé sikeres) kitérőt tett a Szocialisták és Demokraták felé – ám e kitérő mindenekelőtt retorikai volt. Annál is inkább, mert e kortesbeszéd elköteleződései a későbbiekben nem számon kérhetők – legalábbis intézményes lehetősége az EP-nek nincs rá, azaz például nem hívhatja vissza vagy buktathatja meg a Bizottság elnökét –, másrészt pedig a Bizottságnak és elnökének egyszerűen nincs hatalma (jogköre, felhatalmazása) a Von der Leyen által emlegetett nagy horderejű változásokat és összeurópai politikákat a gyakorlatba átültetni.
De azt se célszerű gondolnunk, hogy UvdL teljességgel és orcátlan módon a levegőbe beszélt, és hogy az általa kimondott szavaknak semmilyen következményei nem lesznek. Ha a szociális, szorosabban együttműködő, befolyását a nemzetállamok rovására kiterjesztő, a méltányosságot és a méltóságot polgárainak alanyi jogon, akár saját elnyomó kormányaikkal szemben is biztosító Európa eljövetele nyilván a távoli jövőbe vész is, az irány és a szándékok egyértelműek. Félreértés ne essék: nem pusztán UvdL személyes politikai preferenciáiról beszélünk. Ezt a kurzust támogatta, ha kis többséggel is – 383 szavazattal 327 ellenében – az EP többsége is (a poszt elnyeréséhez 374 szavazatra volt a jelöltnek szüksége), s mostantól ez lesz az irányadó az unió legerősebb közös intézménye, a Bizottság számára. A május végi szavazás előtt csak reménykedhettünk, kedd este megnyugodhattunk kissé: az Európa-párti centrum végső soron kitartott.
De mégsem lehetünk felhőtlenül boldogok. Azt már a délelőtti vitában jó páran jelezték, hogy nem kérnek UvdL-ből: cseh kommunisták, olasz fasiszták, belga fajvédők, francia trockisták, az egykori keletnémet állampárt apologétái, és persze mindenféle – német, görög, szlovák – illetőségű neonácik; meg az orosz szubverzióval nem túl távoli kapcsolatban álló egyéb bajkeverők, mint Nigel Farage. De ez így van rendjén: az ő támogatásuk éppenséggel kínos is lett volna. Azt viszont csak sajnálni tudjuk, hogy sem a Zöldek, sem a 154 fős szocialista frakció egy – vélhetően a nagyobbik – része nem szavazott UvdL, illetve UvdL programja mellett. Viszont megtette ezt – legalábbis önbevallása szerint: a szavazás titkos volt – a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS), jóllehet a Néppárttól jobbra álló, nacionalista pártokat tömörítő frakció oszlopos tagjai ők, ráadásul jelöltjüket, Beata Szydło volt kormányfőt nem tudták a foglalkoztatási bizottság elnöki székébe lobbizni. Ugyancsak UvdL-t támogatta – ugyancsak önbevallása szerint – Orbán brigádja. Azt simán el tudjuk képzelni, hogy valamelyikük, de inkább mindkettőjük hazudik, és valójában UvdL bukására játszottak: de ez sosem fog kiderülni. Így jelenleg az a történet tanulsága, hogy a Fidesz (és a PiS) szavazatai nélkül megbukott volna a mérsékelt közép jelöltje. Ha csak a tizede megvalósulna – vagy ha csak folyamatba helyeződne – annak, amit Von der Leyen a beszédében beharangozott, már abba beleremegne Orbán és Kaczyński rezsimje. De ezek után hogyan futja ki magát az új bizottsági elnök és a PiS konfliktusa a lengyel igazságszolgáltatás bedarálása miatt? S hogyan védi meg Orbántól Európát Von der Leyen, ha – tetszik, nem tetszik – a magyar kormányfő támogatása elengedhetetlen volt a szűk győzelméhez? Miért nem látták ezt a szocialisták? És mi lehetett fontosabb ennél?
