Hivatalosabban egy, már a megszavazása előtt elvetélt törvénymódosítás ellen (annak elemeivel beljebb részletes cikkben foglalkozunk). A közvetlen kiváltó ok, maga a törvényerejű buhera azonban csak a hívószó szerepét töltötte most be, ami történt, ennél messzebbre mutat: a fővárosi színházi élet elitje, vagy elitjének láthatóan nagyobbik része, feladván hosszú, hosszú évek taktikázását, a ne szólj szám, nem fáj fejem politikáját, átlépte végre a Rubicont, s Orbán ellen vonult.
Meglehet azért, mert most érezték először létükben konkrétan is veszélyeztetve magukat (ha ez így volt, érzéki csalódás áldozatai voltak esztendőkön át), s persze okkal valószínűsíthetően azért is, mert októberben a fővárosban megváltozott a széljárás: ellenzéki főpolgármester került Budapest élére – ahogy Máté Gábor nemrégiben erre célozva, nem kis malíciával nyilatkozta: elvileg aranykor következik a számukra. Tény, ami tény: Tarlós István idején két ellenféllel néztek szembe Budapest szellemi függetlenségre törekvő színházai: a kormánnyal és az önkormányzattal. Minden lejáró színigazgatói mandátum idején az volt a téma, hogy akkor most jön-e Balázs Péter vagy valamelyik másik biodíszlet Orbán háta mögül, vagy megússzuk, s lehet folytatni a közönségtől tulajdonképpen mindvégig visszaigazolást nyerő munkát. Mert tudjuk, jöttek, jött Vidnyánszky, Nemcsák, Dörner, Kálomista meg még nyilván páran, s egyre kevesebb hely maradt, ahol nem a kormányzati lidércnyomásra, árvalányhajas műkultúrára lehetett csak esténként befizetni. A hétfői tüntetés minden jelszavában, s minden egyes tüntető tekintetében ott volt az a remény: most akkor máshogy lesz; máshogy lesz, mert itt vagyunk, s máshogy lesz, mert nem vagyunk egyedül. Mint ahogy sajnálatos módon egyedül volt a CEU, az MTA, a fekete ruhás nővér, egyedül voltak a tanárok, nota bene a független színházak.
Mert ne legyen senkinek se illúziója, Magyarország kormánya, vagyis Orbán Viktor ugyanazt tervezi a Katonával, az Örkénnyel, a Radnótival és a függetlenekkel, amit a mondott entitásokkal. Elfoglalni. Amelyiket pedig nem tudja, azt kivéreztetni. Ezen valaha esetleg távolinak tűnő célja a Fidesz kapitális fővárosi vereségével az önkormányzati választásokon szerfelett aktuálissá vált számára. Nehogy már Karácsony mondja meg, hogy ki lesz a Thália, a József Attila Színház vagy éppenséggel az Újszínház igazgatója! S azt se gondolja senki, hogy Orbán visszarettenne attól, hogy a kultúra teljes elfoglalása vélhetően elégedetlenséget szül, s ilyenformán kontraproduktív, szavazatvesztést okoz. Az Orbán-szavazatok Budapesten már elvesztek, ami most készül, az a bosszú.
Orbán Viktor csak akkor riad vissza bármitől is, ha erővel találkozik. S most erővel találkozott, s megint becsinált, már a tüntetés előtt vissza is lett szívva a törvénymódosítás pár igazán durva passzusa – ez azonban a legtávolabbról sem jelenti azt, hogy Orbán letett volna a terveiről. Mint ahogy az olimpiáról, a vasárnapi boltzárról sem tett le, semmi olyasmiről, ami elől korábban látványosan megfutott.
A hétfői tüntetés szónokai közt népszerű művészek lobbantották Orbán szemére az igazságot, a hétfői tüntetésre egy-két napos előkészítés után mentek ki ezrek, a hétfői tüntetés mellé odaállt a fővárosi önkormányzat, felszólalt a főpolgármester is. Ez erő. Nem is akármilyen erő, kellően gondozva nagyobb, mint Orbáné. Épp ezért Magyarország elemi érdeke, hogy a hétfői tüntetés összes szereplője belássa, nincs visszaút a csigaházba. A kiállás sohasem késő, és sohasem egyszeri.
