Emlékezetes a kép: a hatalmas, csodásan faragott elnöki íróasztal egy-egy oldalára két kisebbet állítottak, középen trónolt Trump, két oldalán, afféle előrehozott szamárpadban a két rossz tanuló körmölte a dolgozatot, hogy megmutassák, mégsem annyira elvetemültek, és bennük is megvan a hajlam a jóra, nem csak arra, hogy egymást egy kanál vízben megfojtsák, torkát az első adandó alkalommal elvágják.
Ha tanulmányozás alá vonjuk az aláírt dokumentumokat, rögtön szembeötlik az, hogy két külön iratról van szó, az egyiket Vučić írta alá, a másikat Hoti. A címük ugyanaz (Gazdasági normalizáció – semmi Egyezmény vagy Megállapodás), a tartalmuk nem teljesen kvadrál, de majdnem. Föltűnő az is, hogy a két ország hivatalos neve (Republic of Serbia és Republic of Kosovo) nem bukkan fel egyik papíron sem, a két entitás, izé, valami, aminek a nevében és képviseletében a két vezető egy időben ugyanazokat a kötelezettségvállalásokat teszi, Kosovo (Pristina) és Serbia (Belgrade) megjelöléssel szerepel alanyként a két dokumentumon. A Szerb Köztársaság ugyanis nem ismeri el a Koszovói Köztársaságot független államnak, alapvetően ideiglenesen megszállt területnek tekinti – anélkül, hogy konkrét politikai programmal rendelkezne a „visszaszerzésére” –, ezért Koszovó hivatalos neve nem bukkanhatott fel, és emiatt aztán Szerbiáé sem. Kicsinyesnek és önmagáért valónak tűnhet e nominalizmus, mely valósággal varázserőt tulajdonít a neveknek – de ez a benyomásunk téves. Hiszen (legalább) 1998 őszétől a két fél… majdnem azt írtuk, hogy véres háborút folytatott egymással, de nem ez történt, hanem az, hogy a Slobodan Milošević vezette Szerbia 1998−1999 fordulóján hideg fejjel és gondosan megtervezett katonai és rendőri hadműveletek révén kísérletet tett több mint másfél millió albán nemzetiségű állampolgárának elűzésére és megölésére. Ebben akadályozta meg őket a NATO márciusi intervenciója, mely akciónak az akkor épp csak pár napja a szervezetbe belépő Magyarország is büszke részese volt.
Fegyveres, erőszakos szakaszának 1999. júliusi lezárulta, a szerb csapatok és karhatalom kivonulása óta a konfliktus befagyott. Nem beszélnek, nem érintkeznek, nem kereskednek egymással, legfeljebb kerülővel – csak fenekednek. Bár a magát 2008-ban függetlennek nyilvánító Koszovói Köztársaságot a világ számos országa elismeri, Szerbia ellenállása és obstrukciója miatt ez a folyamat nem teljesedett ki, és Európa legfiatalabb országa mégsem élhet teljes értékű állami életet. Az pedig, hogy Szerbia, illetőleg Szerbia valamely kormánya vagy parlamentje elismerje Koszovó függetlenségét, az országban uralkodó általános honmentő és -sirató közhangulat miatt szinte elképzelhetetlen, még akkor is, ha ezt az irredenta vehemenciát az ország nagyobbik része leginkább csak mímeli. De a több mint 20 éve tartó patthelyzet a Balkán szívében, a bemerevedett konfliktus valósággal megbénítja a tájhazát; mint egy hatalmas szekrény, amit a szűk szoba közepére toltak.
S hogy ehhez képest a fenti furcsa módon, de mégiscsak aláírt kölcsönös vállalások mennyit nyomnak a latban? Mit számít – ha tényleg elkészül – a Belgrád–Pristina autópálya és vasútvonal, a Gazivoda/Ujmani víztározó közös használata (ez a hatalmas mesterséges tó is a viszály egyik gócpontja), a Merdare határátkelő megnyitása, a diplomák kölcsönös elismerése, a hosszú háborúskodásban eltűnt személyek, illetve földi maradványaik közös felkutatására, a vallásközi párbeszédre vagy a kulturális és vallási objektumok védelmére tett ígéret? Vagy a kilátásba helyezett (kikényszerített) gazdasági együttműködés a két lerongyolódott ország közt?
S mit számít az, hogy mi volt ebben Trumpnak az üzlet? A szerb és albán közös vállalások közt van, amelyik az amerikai energiaipart és más amerikai befektetőket hozna helyzetbe, egy másik – lényegében – a kínaiakat száműzné az 5G-hálózat kiépítéséből. De nyilván jól jött ez a nagyra fújt „világpolitikai áttörés” a novemberi amerikai elnökválasztás kampányában is – a Balkan Insight c. remek internetes újság elemzője (és az ős-Narancs egykori alkalmi bedolgozója – a szerk.), Fron Nahzi egyenesen odáig megy, hogy az egyik fontos billegő államban, Michiganben a koszovói albán származású szavazók lehetnek a mérleg nyelve. Erre majd november 5-én visszatérünk – de Trump furcsa módon Izraelt is belekeverte a középbalkáni levesbe: Koszovó (mint állítólagos muszlim ország) és Izrael kölcsönösen elismerik egymást, Szerbia pedig Jeruzsálembe viszi át külképviseletét. Ez a gesztus és „áttörés” természetesen Trump Izrael-barát, keresztény fundamentalista törzsszavazóinak szól, és persze fricska az Európai Uniónak is, amely éppen nem szeretné az európai nagykövetségeket Jeruzsálembe telepíteni. S ha már az EU-nál tartunk, a fenti, e furcsa megállapodás meritumára vonatkozó kérdésünket is meg tudjuk válaszolni. Az uniót ugyanis érdemei szerint marginalizálta e húzással az Egyesült Államok kormánya. Az EU évtizede képtelen bármiféle konstruktív közvetítő szerepet betölteni ebben a konfliktusban; az európai diplomácia inkább Koszovó felosztásáról, a „területcseréről” szőtt veszélyes terveket, nem törődve azzal, hogy a határok felelőtlen variálása milyen súlyos etnikai és politikai konfliktusokat élesíthet újra. Most legalább ezek az elképzelések ad acta helyeződtek. S bár Koszovó elismeréséhez és státuszának végső rendezéséhez nem is vitt közelebb az amerikai kényszerítésre létrejött megállapodás, legalább párbeszédbe, valamilyen párbeszédbe hozta a feleket. Soknak nem sok, a semminél mégis több.
(S hogy mindez még bizarrabb legyen: Vučićot, a szerb despotát most épp demokratikus ellenzéke – az, amelyik bojkottálta a tavaszi választást – gúnyolja és vádolja azzal, hogy elismerné Koszovót, s ezzel elárulná a hazát, hogy eladta magát Amerikának, és hogy eltávolítja Szerbiát Oroszországtól.)
