A szerk.

Vona útja

A szerk.

Jelen rövid felszólalásunkban a szerfölött szerteágazó Jobbik-irodalmat, vagy inkább a Vona Gáborról szóló korpuszt egyetlen rövid megjegyzés erejéig fogjuk terebélyesíteni.

Állításunk az, hogy ha egy neonáci párt vezetője egyszer csak bejelenti, hogy a párt, amelyet vezet, a továbbiakban nem kíván neonáci lenni, az sokkal jobb (nekünk, mindenkinek, ennek az országnak), mintha ez a pártvezető nem jelentette volna be, hogy a pártja nem kíván többet neonáci lenni, neonáci módra gondolkodni és cselekedni.

Bár ezen mondásunk tartalmaz némi leegyszerűsítést (a neonáci jelzőt jelesül: ezalatt azt a világnézetet értjük, amelynek centruma és szívcsakrája a fajelmélet, az emberek biológiai, származás szerinti egyenlőtlenségének gondolata, valamint az ebből fakadó, az erőszakot is magában foglaló politikai cselekvés), igyekeztünk precízen fogalmazni. Eddig ennyi történt: Vona Gábor egy-két éve nem csak felhagyott a zsidózással és a cigányozással, a hecceléssel és az uszítással, valamint a rasszista milícia szervezésével, de igyekszik nyáját is ebbe az irányba pásztorolni.

Minden mást e fordulat körül sűrű homály fed. E sűrű homállyal fedett dolgok közül felsorolunk párat.

Az első, hogy valóban megváltozott-e Vona Gábor. Ezt sajnos nem tudjuk, mert nem ülünk a fejében. Jó megoldás lehetne Vonát megkérdezni erről, neki meg őszintén válaszolni erre a kérdésre, de mivel Vona nem szívesen ismeri be, hogy a pártja neonáci vagy legalábbis az volt, a fordulatról sem tud őszintén beszélni. Az, hogy Vona nem beszél erről őszintén, még nem okvetlenül annak a jele, hogy a fordulat nem történt meg. Az egyszeri Jobbik-szimpatizáns – csak látszólag paradox módon – sem azt nem hallaná szívesen kedvenc politikusától, hogy ő maga eddig egy neonáci pártra szavazgatott, sem azt, hogy a továbbiakban ez a párt nem lesz neonáci, és emiatt neki is felül kéne vizsgálnia bizonyos meggyőződéseit. A politikai exigencia, vagyis eddigi szavazóinak megtartása azt diktálja, hogy Vona fordulata egyszerre maradjon titkos és széles körben tudott. A Fidesz-propaganda jól rá is érzett az egyértelműség eme hiányára (nem volt túl nehéz): a Jobbik-szavazók felé azt fújják, hogy hát, milyen derék náci gyerek volt ez a Gábor, de elárult benneteket, mindenki másnak meg azt, hogy hát basszus, ha ti elhiszitek, hogy ez a náci disznó kivakarta magát a sárból, tiszta hülyék vagytok. (Vagy titkos nácik.)

Pedig fontos lenne tudni ezt, valamennyire biztosnak lenni benne. Hiszen ha Vona fordulata nem őszinte, akkor lehet, hogy hatalomra jutván egy szempillantás alatt visszatér eredeti és igazi énjéhez. Ez egyáltalán nem indokolatlan félelem, különösen lakosságunk azon szegmense körében, amely a saját bőrén tapasztalta meg a Jobbik és a Magyar Gárda korábbi erőszakos fellépéseit.

A következő homály fedte dolog az, hogy ha Vona a szíve szerint neonácitlanítá is a Jobbikot, vajon ez sikerülhet-e neki. Azt sem tudjuk, legfeljebb sejtjük, hogy kik a legközelebbi társai ebben a projektben, és hogy őnekik mi a motivációjuk. Azt sem, hogy a párt ilyen-olyan rendű aktivistái meddig és miért követik őt, a 2010-es és 2014-es választóikról nem is beszélve. Fogalmunk sincs, hogy nem érlelődik-e valami nagy lázadás a párton belül az elnök ellen. És ha érlelődik, vajon nem úgy próbálja-e majd elejét venni ennek a Vona-csapat, hogy visszaigazodik egy kicsit (még akár benső késztetései ellenére is).

Ha történelmi példákat keresünk, akkor sem megyünk sokra. Tetszőleges számú szélsőséges, sőt, a tevőleges politikai erőszakban is vétkes politikust tudunk mondani, aki nem hogy megszelídült a parlamenti munka hatására, sőt, már annak a lehetőségétől vagy egyszerűen a hatalom csábításától, de megszelídítette, ha ugyan fel nem számolta saját, korábban ugyancsak erőszakra hajlamos mozgalmát is. Miközben a magyar politika utóbbi pár évtizedében inkább az ellenkező irányú mozgást láttuk a jobboldalon: a közép felől a radikális nacionalizmus, a szél irányába. Úgy tűnik, erre volt igény. Vagy ha nem volt, hát erre volt a leg­egyszerűbb előállítani. És hogy most épp Vona lenne az, aki ezt az irányt, ezt a hangulatot megfordítaná, sőt, a hagyományos magyar jobboldalt kitérítené etnicista fóbiáiból…? Vagy sikerrel tartana ellen az egyre ijesztőbb méretű magyarországi idegengyűlöletnek?

Kérdéseink egy részére csak sokára, évek múltán kaphatunk választ. Vagy soha. Vagy elég hamar – talán már az áprilisi választások éjszakáján. Lehet, hogy Vona csúnyán bebukja ezt, és lehet, hogy épp a megjavulása vagy az arra tett kísérlet miatt – utána meg megy a pörköltbe, leszedi a pártja, és minden visszazökken a régi kerékvágásba. Ez tényleg szomorú pillanat lesz.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.