A szerk.

Vona útja

A szerk.

Jelen rövid felszólalásunkban a szerfölött szerteágazó Jobbik-irodalmat, vagy inkább a Vona Gáborról szóló korpuszt egyetlen rövid megjegyzés erejéig fogjuk terebélyesíteni.

Állításunk az, hogy ha egy neonáci párt vezetője egyszer csak bejelenti, hogy a párt, amelyet vezet, a továbbiakban nem kíván neonáci lenni, az sokkal jobb (nekünk, mindenkinek, ennek az országnak), mintha ez a pártvezető nem jelentette volna be, hogy a pártja nem kíván többet neonáci lenni, neonáci módra gondolkodni és cselekedni.

Bár ezen mondásunk tartalmaz némi leegyszerűsítést (a neonáci jelzőt jelesül: ezalatt azt a világnézetet értjük, amelynek centruma és szívcsakrája a fajelmélet, az emberek biológiai, származás szerinti egyenlőtlenségének gondolata, valamint az ebből fakadó, az erőszakot is magában foglaló politikai cselekvés), igyekeztünk precízen fogalmazni. Eddig ennyi történt: Vona Gábor egy-két éve nem csak felhagyott a zsidózással és a cigányozással, a hecceléssel és az uszítással, valamint a rasszista milícia szervezésével, de igyekszik nyáját is ebbe az irányba pásztorolni.

Minden mást e fordulat körül sűrű homály fed. E sűrű homállyal fedett dolgok közül felsorolunk párat.

Az első, hogy valóban megváltozott-e Vona Gábor. Ezt sajnos nem tudjuk, mert nem ülünk a fejében. Jó megoldás lehetne Vonát megkérdezni erről, neki meg őszintén válaszolni erre a kérdésre, de mivel Vona nem szívesen ismeri be, hogy a pártja neonáci vagy legalábbis az volt, a fordulatról sem tud őszintén beszélni. Az, hogy Vona nem beszél erről őszintén, még nem okvetlenül annak a jele, hogy a fordulat nem történt meg. Az egyszeri Jobbik-szimpatizáns – csak látszólag paradox módon – sem azt nem hallaná szívesen kedvenc politikusától, hogy ő maga eddig egy neonáci pártra szavazgatott, sem azt, hogy a továbbiakban ez a párt nem lesz neonáci, és emiatt neki is felül kéne vizsgálnia bizonyos meggyőződéseit. A politikai exigencia, vagyis eddigi szavazóinak megtartása azt diktálja, hogy Vona fordulata egyszerre maradjon titkos és széles körben tudott. A Fidesz-propaganda jól rá is érzett az egyértelműség eme hiányára (nem volt túl nehéz): a Jobbik-szavazók felé azt fújják, hogy hát, milyen derék náci gyerek volt ez a Gábor, de elárult benneteket, mindenki másnak meg azt, hogy hát basszus, ha ti elhiszitek, hogy ez a náci disznó kivakarta magát a sárból, tiszta hülyék vagytok. (Vagy titkos nácik.)

Pedig fontos lenne tudni ezt, valamennyire biztosnak lenni benne. Hiszen ha Vona fordulata nem őszinte, akkor lehet, hogy hatalomra jutván egy szempillantás alatt visszatér eredeti és igazi énjéhez. Ez egyáltalán nem indokolatlan félelem, különösen lakosságunk azon szegmense körében, amely a saját bőrén tapasztalta meg a Jobbik és a Magyar Gárda korábbi erőszakos fellépéseit.

A következő homály fedte dolog az, hogy ha Vona a szíve szerint neonácitlanítá is a Jobbikot, vajon ez sikerülhet-e neki. Azt sem tudjuk, legfeljebb sejtjük, hogy kik a legközelebbi társai ebben a projektben, és hogy őnekik mi a motivációjuk. Azt sem, hogy a párt ilyen-olyan rendű aktivistái meddig és miért követik őt, a 2010-es és 2014-es választóikról nem is beszélve. Fogalmunk sincs, hogy nem érlelődik-e valami nagy lázadás a párton belül az elnök ellen. És ha érlelődik, vajon nem úgy próbálja-e majd elejét venni ennek a Vona-csapat, hogy visszaigazodik egy kicsit (még akár benső késztetései ellenére is).

Ha történelmi példákat keresünk, akkor sem megyünk sokra. Tetszőleges számú szélsőséges, sőt, a tevőleges politikai erőszakban is vétkes politikust tudunk mondani, aki nem hogy megszelídült a parlamenti munka hatására, sőt, már annak a lehetőségétől vagy egyszerűen a hatalom csábításától, de megszelídítette, ha ugyan fel nem számolta saját, korábban ugyancsak erőszakra hajlamos mozgalmát is. Miközben a magyar politika utóbbi pár évtizedében inkább az ellenkező irányú mozgást láttuk a jobboldalon: a közép felől a radikális nacionalizmus, a szél irányába. Úgy tűnik, erre volt igény. Vagy ha nem volt, hát erre volt a leg­egyszerűbb előállítani. És hogy most épp Vona lenne az, aki ezt az irányt, ezt a hangulatot megfordítaná, sőt, a hagyományos magyar jobboldalt kitérítené etnicista fóbiáiból…? Vagy sikerrel tartana ellen az egyre ijesztőbb méretű magyarországi idegengyűlöletnek?

Kérdéseink egy részére csak sokára, évek múltán kaphatunk választ. Vagy soha. Vagy elég hamar – talán már az áprilisi választások éjszakáján. Lehet, hogy Vona csúnyán bebukja ezt, és lehet, hogy épp a megjavulása vagy az arra tett kísérlet miatt – utána meg megy a pörköltbe, leszedi a pártja, és minden visszazökken a régi kerékvágásba. Ez tényleg szomorú pillanat lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.