Játékfilmek
A nézők alatt természetesen most is a szakmát értjük, hiszen az igaziak ezúttal is, immár hagyományosan egy mellékhelyiségbe, momentán a Puskin moziba lettek száműzve, nyilván azon nemes gondolattól hajtva, hogy csak rontaná a műélvezetüket a sok részeg világosító és világnagyság impozáns látványa. Ám ez egyszer ők jártak jobban, noha nem szokásuk.
Mindezek ellenére elmondhatjuk, hogy a Kongresszusi Központban magasra tették a lécet, különösen a büfében, de egyébként is. Utoljára a paraszt legkisebb fiának kellett ennyi próbatételt kiállnia a célba érésig. Uramatyám, hogy káromkodott volna a mesebeli serdületlen földműves, ha fáradozásainak jutalma a királylány keze helyett mondjuk Fonyó Gergely Kelj fel Jancsi című dolgának féllábon állva történő megtekintése, közvetlenül a rendező szomszédságában, ilyetén az angolos távozás leghalványabb reménye nélkül.
De ne szaladjunk ennyire előre azzal a fél lábunkkal.
A dolog úgy kezdődött, hogy egy derék őrszem az utunkat állta, leginkább abból a célból, hogy erős szemrevételezés és gyenge dioptriák segítségével eldöntse, belépőnket vajon nem-e fénymásolás útján applikáltuk magunknak von Sacher-Mazoch útmutatásai szerint. Meggyőznünk ugyan nem sikerült, de kegyét elnyertük: legyen karácsonyod, kispofám, mondja, és utunkra enged, miután megesküdtünk neki, hogy mi így négyen vagyunk a 3 Fellini, és a légtornászfilmre jöttünk.
Útmutatásra pedig rászorultunk volna, például, hogy hol van ez és ez a terem, de a következő helyi erőt tartózkodó kérelmünk nemigen hozta ki a sodrából. Úgysincs hely, hangzott az eligazítás.
Persze mindez csupán a kása kerülgetése, éppen ezért a végső viszontagságokat a kereteseink egyikére hagyjuk. Beszéljünk inkább a filmekről, persze ahogy ilyenkor lehet, kutyafuttában, a ránk zúdult élménykupacot éppen csak rendezve, évente visszatérő ígéretünkkel a szemünk előtt, mely szerint, ha egy darab eljut a forgalmazásig, e hasábokon is méltóbb elbánásban részesül.
Partraszállás és társa
Ha így frissiben fel akarnánk térképezni a mostani filmfelhozatal főbb csapásirányait, annyit azonnal leszögezhetnénk, 2000 a kúrás és irodalom jegyében telik majd a magyar filmek szerelmesei számára.
Surányi András Mészöly Miklós azonos és négybetűs című írásából forgatta dolgozatát egy utolsó napjait élő idős házaspárról s az ő csendes, mindennapi kálváriájukról. A címszereplők, Darvas Iván és Temessy Hédi alakításában valódi drámává emelkedett egy cipő befűzése, miként egy egyszerű lélegzetvétel, így méltó módon ábrázolta a film a két, egész életét jóban-rosszban egymás mellett eltöltő ember végső elválását is. Sajnos a két nagy öreg színészt mellőző jelenetek már közel sem bírtak ugyanolyan meggyőző erővel szólni. Rövid bemutatásunk végére hagytuk a vérfagyasztó címet, mely önmagáért beszél. Legszívesebben elhagynánk, de nem lehet: Film. Erre szokás mondani, hogy ekkora alázat már gyalázat.
Voltaképpen a két főcsapás egyesítőjeként is üdvözölhetjük Deák Krisztina Závada Pál viharos gyorsasággal bár, de korántsem érdemek híján kultikussá lett, szinte még meleg regényének igényes filmrevitelét, a Jadviga párnáját. Mint azt a széles körben ismeretes műcím is sugallja, bizony itt a párnán dőlnek el a csaták, igaz ugyan, hogy nem dőlnek, csak dúlnak. Ha a helyszűke emlegetése mellett röviden akarnánk összefoglalni a látható rétegződéseket, csak annyit szólnánk: 130 perc kefélés történelmi háttérrel. Nem hagyhatjuk szó nélkül viszont kellemes meglepetésünket. Deák Krisztina az ugyancsak irodalmi alapokon (Gozsdu Elek) nyugvó előző munkája (A köd) után nem töltötte hiába a feltöltődés éveit. Ha zongorázni tudnánk a két film közötti különbséget, mi lennénk a Gozsdu Elek.
Nem kicsúszva
irodalmi emlékeink
nosztalgikus ködéből, állítjuk: Pacskovszky József öt évvel ezelőtti, szívünknek kedves Esti Kornélja után jogos érdeklődés előzte meg A mi szerelmünk című idei alkotását, ami egy road movie-ba csomagolt finom szerelmi történet Franciaországon át, melyben a főhősnő nagymamájának romantikus titkára is fokozatosan fény derül. Elegánsnak tűnő, ugyanakkor közepes színészi teljesítményeket felsorakoztató, elcsépelt frázisoktól sem mentes darab sült ki a dologból, amit néhány ügyes mellékszereplő sem mentett meg a teljes unalomba zuhanástól.
A Glamourt is nagy várakozás előzte meg, de nemcsak a szemlén, hisz magára a film elkészültére is öt évet kellett várni. A személyes élményeken alapuló, évtizedeket felölelő, A napfény ízére némileg rímelő mozi egy zsidó család történetét beszéli el Eperjes Károllyal és "nodi Eszterrel a főszerepben. Nem minden pátosz nélkül akar sírva nevettetni, de a szándék főleg olyankor kevés, ha nem sok más látszik. Előlegül csak annyit róla, hogy az évekkel ezelőtti, remekbe szabott félidőnyi film, a Wolfram barát immár egész idős folytatása mintha nem sikerült volna annyira Gödrös Frigyesnek. Persze hálátlan dolog számon kérni a régi kedves emlékeket.
Jóval hálásabb, ámde nehéz, igen nehéz feladat például egy filmben szellemi fogyatékost játszani. A már említett Fonyó Gergely Kelj fel Jancsi című mozijában Jon Jacobs kereste is elszántan a megoldást, amelyre egy John egyszer már rátalált, csak neki Malkovich a vezetékneve, és nem ez az egyetlen különbség kettejük között. A tenger szép különben, csak a partján zajló jelenetek rontanak rajta kissé. Nem tudjuk nem hallani köztük a csapót és a "gyerekek, akkor innen tovább... ez egy vidám reggel, jó kedved van, beleéled magad a táncba, érted" típusú instrukciókat. És ő érti.
Annyira, hogy már mi is értjük, ami viszont a beleélést részünkről inkább megnehezíti.
A rendező, sarkában a
low budget
fenyegető árnyékával tizenkét évig várt a nagy lehetőségre terve méltó megvalósításához, majd megadta magát. Nem tudni, milyen film készült volna annak idején, de az valószínű, hogy Johnny-Jancsi alakját az elmúlt tizenkét év teremtette. Amit látunk, nem film, hanem inkább terápia, amit hallunk, panasz, és nem filmzene. Johnny a címbe ojtott felszólítást végül komolyan veszi, felkel az utolsó jelenetben, hogy kilépjen az ablakon, és kifordult végtagjai a betonon törjenek darabokra. A terápiának vége, kezdődhetne a film.
Lassacskán függetlenedve a felsorolás, a leltár kényszerítő parancsától, fordítsuk tekintetünket egy búcsúpillantásra a függetlenek felé.
Látszólag meglepő, hogy elsőként Jancsó Miklóst és az ő Anyád! A szúnyogok című filmjét említjük itt. De higgyenek nekünk, egy olyan életművel, mint amit az ősz mester tudhat magáénak (mi hasonképp: a magunkénak) már piszkosul független bír lenni valaki, még akkor is, vagy pláne akkor, ha a barátai dobják össze neki a filmre való forintokat. Mindenki Miki bácsija - hát igen a Lámpás két kópiával csinált egy év alatt negyvenezer nézőt - most azzal a csínnyel lepte meg közönségét, hogy csinált még egy Lámpást, ha már az előző olyan szépen világított. Pepe és Kapa, ha lehet még vadabbul kavarnak, mint tavaly, Grunwalsky - a szó összes lehetséges értelmében - még magasabbra száll fölénk gépével, és még a napfogyatkozást is megmutatják. Ha csak az a negyvenezer megnézi ezt is, már megéri nekik. S e nekik a kritikáig maradhat itt dodonai.
Az egykor bizonyára függetlenként indult Szőke András mára ledobta magáról e kétes értékű jelzőt. Mondjuk úgy, legkevésbé önmagától független. Benne az a jó, hogy mindig máshonnan nézi a dolgokat, mint ahogy hisszük. Nem mintha nem volna már amúgy is túl sok nézőpont a világ szemléléséhez, és éppen rá lenne szükségünk. Ám ő nemcsak figyel, hanem készül is, a Szigetre például egy madzaggal felállítható papírkaput készített annak demonstrálására, hogy a fűszálerdőből figyelve a kiskapun át milyen különös hatást kelthet egy Soltész Rezső vagy Ganxsta Zolee. Hát nem túl jót, de ezt ő is pontosan tudja, mint ahogy tisztában van azzal is, hogy miért mennek a fiatalok a Szigetre. (Azért, hogy a fiúk megismerkedjenek lányokkal, és fordítva, meg hogy egy jót bulizzanak.) Ezeket és az ehhez hasonló felismeréseit őszintén közli is mindenkor, és mi elhisszük neki, mert biztosan tudja, mit beszél.
A Szőke című riportfilm azonban megkísérli a lehetetlent, a privát Szőke András bemutatását is. Wisinger János rendező és Csóka Noémi szerkesztő elmegy Taljándörögdre, hogy otthonában is szemügyre vegye e magyar jelenséget. Álmából ébresztik fel őt, és ő hozza a formáját, ijedtében elsorolja az egész családfáját, majd egy helyi érdekű futballmeccset kommentál viccesen, ám a riportereket ez most nem érdekli. ´k inkább azt szeretnék tudni, miért él egyedül, miért nincs családja. És ekkor olyan dolog történik, amire senki sem számít: Szőke András kiborul. Kiesik a szerepéből, tekintete megváltozik, és kifakad, hogy ő valójában utálja a nézőket, mert a nézők idegenek, és az idegenektől ő fél, és hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzi magát közönség előtt, amikor kiadja magát.
A kis utazás a szombati nap jutalomjátéka volt, mondhatnánk, és ha mi lennénk a közönség, akkor biztos közönségdíjas is lenne, bár mi nem is lehetnénk a közönség, mert hát mi, vagyis lapunk több alkotó révén is érintve van a produkcióban. Ennek dacára szemforgatás lenne nem szólni e darabról, és hülyeség is, minthogy a rendezőként debütáló Buzás Mihály, Pálos György, Czabán György és Kőrösi Zoltán filmje, a Közgáz Vizuális Brigád és a Zsebcselek Csoport produkciója - minimum - helyes kis darab. A történet a hetvenes évek végének posványában gázol szügyig, félhülye tanerők és a szabadságot, valamint a szerelmet kereső gimnazisták népesítik be (civilben a szentesi gimnázium drámatagozatos tanulói, megannyi kitűnő, romlatlan arc); legyen elég annyi, hogy a keresés terepe egy építőtábor az NDK-ban, a többit majd a bemutatókor (se) áruljuk el. Ha akarjuk, A kis utazás generációs film, amiből még kultfilm is lehet, erős csehes hatás jellemzi, irónia és finoman adagolt pátosz. Nem a lendületes történetvezetéssel tűnik ki, épp ellenkezőleg - ha valami levonható tanulsága van neki (és a kornak), hát akkor éppen az, hogy a dolgok akkortájt bizony nem tartottak sehonnan sehová, de ebbe már nem kellett belepusztulni. A film végén effektíve elő van vezetve a Hairből a "Let the sunshine in", ami igencsak kockázatos vállalkozás, de a néző, ha van szíve a dögnek, nem feszeng ekkor, hanem úgy érzi, hogy a híres betétdal, ha némi mandínerek révén is, de hazatalált. A kis utazás, ez a nagyon-nagyon low budget produkció egyébként arra is példa, hogy nincs "amatőr" film meg "profi film" (ha valaki például Pálos György operatőr-társrendező munkáját "amatőrnek" minősítené, tessék nyugodtan leszúrni), csak jó film van, meg szar film, és ez az egész rohadék címkézés leginkább hatalmi és anyagi érdekeket szolgál a magyar filmszakmában.
*
Összefoglalva tapasztalatainkat, mit is mondhatnánk, ami nem tűnnék túl elhamarkodottnak. Bőséges és változatos volt az idei menü, egy építőtábor konyháját a legmagasabb dicséretben részesíthetnénk feliért. Ám arra gyanakszunk, hogy az igazi ínyencségek elkerülték a figyelmünket. (Nem láttuk például Lukáts Andor filmjét, a jelentős színpadi sikert mozisító Portugált. Tudják, lapzártánk idejére esett a vetítése.)
Abban viszont már most biztosak vagyunk, amit önök már legalább egy napja tudnak, hogy idén, okulva a tavalyi kellemetlenkedésekből, díj aligha marad kiosztatlan, még az a szerencse, hogy most, talán először a szemlék történetében, nem láthattunk politológust vagy politológusnak látszó tárgyat a játékfilmes zsűri környékén sem, csak a dokumentumvizsgáló bizottság élén. Ha ez valami.
MaNcs
Dokumentumfilmek
Forgács Péter: Angelos´ Film; Kövessy Róbert: Pol Pot megye punkjai
A dokumentumfilmek egy részét a Budapest Kongresszusi Központ mozizásra (sőt videoprojektálásra) alkalmatlan Pálma termébe űzték. Az alkalmatlanság leginkább Forgács Péter munkájánál vált nyilvánvalóvá. A helyiség nem elég magas, következésképp a vásznat alacsonyra tették, a talaj viszont nem lejt, így az első két-három sor mögül már csak folyamatos törzsgyakorlatok árán lehetett némi benyomást szerezni arról, mit is mutat a kép. Különösen intenzívvé tette a gyógytornát, hogy a rendező - nagyon helyesen - a látványhoz illeszkedve komponálta bele a feliratokat a képbe, alulra, oldalra, ahová éppen passzoltak, s ilyenkor a lazább izomzatú nézők nehézkesebb szomszédaiknak még fel is olvastak.
No mindegy, a lényeget ez nem érinti. A lényeg az, hogy Forgács Péter - a hangkörnyezetet megteremtő Szemző Tibor segítségével - ismét előbányászott egy egyedülálló történetet a huszadik század poklából, és átélhetően, érthetően, érzékenyen tárta elénk azt. Az alapanyagot - Angelos Papanastassiou 1941-45 között a németek és olaszok megszállta Athénban forgatott, majd a háború után, a nürnbergi perben bizonyítékként felhasznált felvételeit - egyrészt a görög akkumulátorgyáros házi mozijaival, másrészt archívumokban fellelt anyagokkal egészítette ki. Kislánya cseperedésének és a családi ünnepeknek a megörökítése mellett Angelos egy kilukaszott ételhordóba rejtett kamerával, életét kockáztatva rögzítette az idegen seregek bevonulását, a városi fákra felakasztott férfiakat, a kínzások nyomát a holttesteken, a csontvázsovány embereket a kórházban, a megszállás ellen tüntető tömeget, a fegyverét eladó olasz katonát. Béke a babaszobában, horror odakint. A rendező módszere korábbi filmjeiből ismerős, a hatás ezúttal sem marad el. Minden jelenetsor, lassítás, kimerevítés a helyén, s a kelleténél egyik sem hosszabb, s nem rövidebb - vagy ha mégis kevésnek tűnik valami, annak oka van: a titokban ellőtt métereknek csak töredéke lehetett "hasznos". Forgácsnál aztán a töredék teljes egész lesz.
Szemben a világháborús Athénnal, az 1979-83 körüli Szegeden (a vaskalapos funkcik miatt Pol Pot megyére keresztelt Csongrád székhelyén) és Budapesten nem készültek - vagy Kövessy Róbert számára nem kerültek elő - mozgóképes felvételek a CPg-ről. Ez volt minden idők legkomolyabban (elő)vett magyar punkzenekara. (A filmben Come on Punk groupként oldják fel a rövidítést, hogy tehát Gyerünk!, egy ´82-ben nekem írott levél szerint "a nevünk jelentése pedig teljesen jelentéktelen dolog (...), ha akarod, hívhatsz minket Coitus Pánik Groupnak vagy akár Cloáka PG-nek is. Nem fogunk megsértődni.") Mindenki, aki előttük, velük párhuzamosan vagy utánuk működött, megúszta, ők börtönben kötöttek ki. Tizenöt évvel később leginkább rezignált humorral, némi haraggal és nosztalgiával, picit értetlenkedve és méltatlankodva beszélnek a múltról. Kaotikus koncertekről, igazoltatni vissza-visszatérő rendőrökről, szekrénybe rejtett, majd színpadon szétszaggatott és ereklyeként reinkarnálódó, lopott csirkéről, letartóztatásról és szabadulásról. Közben Nagy Feró, Haraszti Miklós, Sebők János és Pálinkás Szüts Róbert vázolja fel a zenekar helyét és jelentőségét, illetve a hatalom hozzá való viszonyulását (ami ilyen sorok mellett, hogy "rohadt, büdös kommunista banda / mért nincsenek ezek felakasztva", mondjuk érthető). Amilyen durva a történet - a zene, a szöveg, a reakció -, olyan derűs a film. Közös érdeme ez a mindmáig amatőr (amúgy pizzafutár, ötvös, sárkányeregető, íjász) zenészeknek és a debütáns rendezőnek. Akitől - egyébként ez tévés kollégáira is vonatkozik - csak azt kérném, ha máskor zenélő zenekart filmez, ne a kamera ide-oda kapkodásával és oda-vissza zoomolással próbáljon lendületet adni a képeknek, ettől hangulatos nem lesz a látvány, csak közhelyes.
Sz. T.
Kísérleti és kisjátékfilmek
A kategória leglátványosabb sikerét a Stefanovics Angéla-Kálmánchelyi Zoltán-Végh Zsolt hármas filmjei aratták, korántsem véletlenül. Mondhatjuk persze, hogy nekik könnyű dolguk volt: az alig huszonéves hármasnak a Szigeten vetített Esti mese sorozat révén bérelt helye van a honi fiatalság szíve csücskében, és ezt csak erősítette az itt bemutatott Úristen [at] menny [dot] hu, miként a Pesti mese: "z, a nagy varázsló című szösszenetet is. Ezek az alig húszperces darabok nem akartak többnek látszani, mint amik, tehát laza sztorira épülő (az elsőben például Isten leugrik a földre elhullajtott kulcsáért, s keveredik ott kalandokba, sört iszik és jointot teker, ilyesmik), gond nélkül nézhető, fiatalos gegparádék nagyon is ülő poénokkal, s melyek olyan jó, friss levegőt árasztottak, amire nagy szükség volt a termek fülledt hőségében. Hazánk ötlettelen rutinvígjáték-gyárosai persze sehol sem voltak ezeken a filmeken, pedig lett volna mit és honnan.
Az animációs rövidfilmek kétségtelenül jobb helyzetben voltak, lévén egyes játékfilmek kísérődarabjaiként keringtek a jóval tágasabb nagyterem vásznán, amely metódust járható és ajánlatos útnak is gondoljuk a hazai animáció közönségkereséséhez. A látható dolgok között bár voltak jók és rosszabbak is, ámde sajnos egyedül (a szemle emblémafilmjét-plakátját is készítő) Cakó Ferenc-féle Vízió lépett lényegesen messzebb a puszta látványosságnál, s hagyott felmérhetőbb nyomot az emberben. Cakó bábfigurákat animált igen súlyos, vészterhes kilenc percben, megkapó, éjsötét hangulatban: filmjében az emberek megépítik újabb, végső bábeli tornyukat, s a nézőnek könyörtelenül szembesülnie kell a megkerülhetetlennek ábrázolt pusztulás felé való meneteléssel. A technikáját tekintve perfektül kidolgozott cakóságokból szívesen néznék ennél akár jóval hosszabb darabokat is.
G. A.
