„Két hosszabb beszélgetésem volt a miniszterelnökkel a választások után. Azt mondta, az Emberi Erőforrások Minisztériuma ebben a struktúrában és összeállításban marad. Nekem voltak változtatási javaslataim, amiket ő nem fogadott el” – így magyarázta Balog Zoltán az Origónak adott interjújában, miért választotta a miniszterség helyett a Fidesz pártalapítványának immár nem csak névleges, hanem „teljes értékű” vezetését.
Balog nem először hangoztatta fenntartásait a humántárca méretei miatt. Amikor 2012 májusában átvette a minisztérium irányítását Réthelyi Miklóstól, szerette volna, ha két részre osztják a feladatokat. Orbán nem hallgatott rá, de Balog így is elvállalta az Emmi irányítását. Érkezésével még nőtt is az Emmihez tartozó területek száma, ekkor csapták a minisztériumhoz az egyházügyet és a társadalmi felzárkózást – utóbbiért 2010 óta Balog államtitkárként felelt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban.
Túltolva
Hiába nem értett egyet a struktúrával, Balog Zoltán hamar magáévá tette a gigaminisztérium mellett szóló érveket. A „tárcasovinizmussal” állította szembe azt a megközelítést, amely az embert egyben látja, nem kizárólag munkavállalóként, betegként vagy szociális problémaként. Ezt tükrözte, hogy kérésére változtatták a tárca nevében a jelzőt nemzetiről emberire. Ami persze lenyomata volt annak az Alaptörvényben megjelenített kormányzati hozzáállásnak is, amely az állampolgárra elsősorban nem jogokkal rendelkező individuumként, hanem a társadalom, a közösség kötelezettségekkel terhelt alkotóelemeként tekint. Balog e szemlélet prominens képviselőjeként azután a legkülönbözőbb ügyekben szállhatott szembe a „liberális emberi jogi dogmatizmussal”.
| ||
Saját szerepét nem szakpolitikainak látta. Egy interjúban úgy fogalmazott, inkább csak koordinálja, irányítja az államtitkárok munkáját, „egységes társadalompolitikaként, nemzetstratégiaként” közvetíti azt a kormány felé. Egyszer azt is megfogalmazta, szeretné, ha a politika minél kisebb szerepet játszana az emberek mindennapi életében. „Ez igazi kihívás nekünk, politikusoknak: hogyan tudjuk eljelentékteleníteni önmagunkat” – mondta. Ha nagy víziók megvalósítójaként nem is fogunk emlékezni Balogra, nyilatkozatai és az általa felügyelt szektorokban elszenvedett veszteségek akarata ellenére is a kormány jelentős szereplőjévé tették.
Az oktatás területén Balog olyannyira osztotta a korábbi liberális elvek ostorozását, hogy még kezdő miniszterként megfogalmazta: az iskola nem szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg léphetne fel, hanem szolgálat. Ezek alapján szorgalmazott „új szövetségi viszonyt” a szülők és az iskolák között, bármit jelentsen is ez. A számonkérés előtt valóban nem hajolt meg. Bár a köz- és felsőoktatás „átalakításának” alapköveit már Balog Zoltán miniszteri felkérése előtt lerakta a Fidesz, ha a rossz eredményeket kellett magyarázni, Balog nem párttársaira, inkább a megelőző nyolc év oktatáspolitikájára mutogatott. A nemzetközi PISA-felmérésen 2012-ben és 2015-ben is jelentősen romlott a magyar 15 évesek teljesítménye, de ő idejekorán bebiztosította magát: egy 2014-es interjújában azt mondta, az Orbán-kormány oktatáspolitikájának eredményei a 10–13 év múlva esedékes felmérésekben mutatkoznak majd először.
2016 januárjában, a Tanítanék mozgalom tüntetéseinek tetőpontján a túlzott központosításra utalva azt mondta, „túltoltuk egy kicsit a biciklit”. Noha a központosított intézményfenntartó, a Klik dokumentálhatóan nem csökkentette a jobb és rosszabb családi hátterű gyerekek közötti különbségeket, Balog visszatérően biztató fejlődésről beszélt: szerinte a szakos ellátottság javult a falusi kisiskolákban, az ingyenes általános iskolai tankönyvek pedig sokat segítenek a szegényebb családoknak. (Ez azért csúsztatás, mert szociális alapon korábban is ingyen kaphatták a tankönyveket a gyerekek, ehhez nem kellett volna államosítani a piacot.) A tüntetések hatására a miniszter hirtelen belátta, hogy a Nemzeti alaptanterv „megtaníthatatlanul terjedelmes” (szerinte az ágazati lobbik miatt), holott néhány évvel korábban még a keresztény, nemzeti értékek 21. századi lenyomataként dicsérte Hoffmann Rózsa közoktatási államtitkár szellemi termékét.
Balog nyerő stratégiája az ellenállások letörésére kétségkívül a „kerekasztalozás” lett. Az évek során közoktatási, felsőoktatási és antiszegregációs kerekasztalt is szervezett a miniszter, melyek a kormánykritikusabb résztvevők szerint csak a párbeszéd látszatát tartották fenn; ha kidolgoztak is valamilyen javaslatot, abból rendre nem lett semmi. Ez történt például Klinghammer István államtitkárnak a szakma által is támogatott felsőoktatási stratégiájával. Ha valaki nem ment bele a játékba, azt kemény szavakkal illette a miniszter. A szakszervezeti vezetők egy részét szerinte csak a nagy hangjuk miatt választották meg, miközben „szakmailag minősíthetetlen munkát végeznek”. Amikor 2012-ben azért bírálta a diák tüntetőket, mert az akkori államtitkár nevére utalva rózsákat dobtak a Dunába, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy mindez a parti holokauszt-emlékműtől nem messze történt. Az intézmények durva eszközhiányára panaszkodókat pedig azzal tette helyre, hogy az ő gyerekkorában is a szülők küldték a vécépapírt az iskolába.
Szeretettel
Felsőoktatási kérdésekben ritkán hallatta a hangját, de egy interjú erejéig azért ő is beállt az „emelt szintű titkár- és titkárnőképzést” és a divatszakokat ostorozó kormányzati kórusba. Az egyetemi vezetők azt sem vették jó néven, amikor 2013-ban a hallgatókkal kötött megállapodását megszegve néhány egyetem élére a szenátus véleményével szembemenve nevezett ki rektorokat (köztük a Debreceni Egyetemet máig irányító Szilvássy Zoltánt). CEU-ügyben is tett furcsa nyilatkozatokat: a CEU működésébe való „elvi beleegyezés” jeleként értékelte az amerikai szövetségi miniszter levelét, melyben az pusztán hatáskörhiányt állapított meg, amikor pedig a parlament egy évvel kitolta az egyetemre vonatkozó határidőket, „okafogyottnak” nevezte a nemzetközi egyezmény gyors aláírását. Államtitkárait a botrányokhoz igazítva cserélgette, miniszterként ennek megfelelően teljesen szétszabdalt oktatásügyet hagy hátra, az innovációs tárca létrehozásával a negyedik Orbán-kormányban három különböző minisztérium felel majd a területért: a közoktatásért az Emmi, a szakképzésért az NGM, a felsőoktatásért pedig a Palkovics László által vezetett új innovációs minisztérium.
Az ügy, amelybe Balog a minisztersége alatt leginkább „beleállt”, kétségkívül a cigány tanulók „külön oktatása” volt. 2013-ban tanúként is megjelent a nyíregyházi huszár-telepi iskola szegregáló gyakorlata miatt a görögkatolikus egyház és a helyi önkormányzat ellen indított perben, az alperes oldalán. A bíróság első- és másodfokon a szegregáló iskola ellen ítélt, a Kúria azonban 2015-ben elutasította a jogvédők keresetét, mondván, a szülők saját akaratukból és vallási meggyőződésből íratták gyerekeiket a romatelepen található iskolába (Balog Zoltán vallomását végül nem vették figyelembe). Jelenleg a jogszabályi környezet és a bírói gyakorlat is meglehetősen ellentmondásos: az Európai Bizottság 2016-ban kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen a cigány diákok elkülönítése miatt, a kormány erre válaszul szigorított valamit a megengedő szabályozáson, de valószínűleg nem eleget. Épp néhány hete született egy újabb elsőfokú ítélet, amely ezúttal 28 szegregáló intézményt ítélt bezárásra, és közérdekű bírságot is kiszabott az Emmire. A minisztérium fellebbez.
Az ítéleteknél is nehezebb kiigazodni a miniszteri nyilatkozatokban. Balog elutasítja a „szeretetteli szegregáció” kifejezést, azt szerinte csak az Index adta a szájába nyíregyházi vallomása után. Viszont ugyanabban az interjúban, amelyben ezt elmagyarázza, a következőket is mondja: „Szegregációellenes vagyok. De az élet sokszínű, vannak helyzetek, amelyekben jó ideiglenes megoldás lehet a különleges oktatás. Ha mondjuk a nyíregyházi Huszár-telepen a görögkatolikus iskola a szülők visszajelzései alapján is szeretettel, hatékonyan, a legjobb körülményeket biztosítva foglalkozik a gyerekekkel, miért kellene bezárnunk?” A szegregáció és a külön tanulás közötti különbséget más megszólalásaiban is igyekezett tisztázni, mérsékelt sikerrel. Hasonlóan érthetetlenek a „cigánybűnözésről” tett kijelentései. Világosan elmondja, hogy a bűnözésnek nincs genetikai vagy kulturális meghatározottsága, ám megengedi, hogy bizonyos bűnelkövetési formáknak van „etnikai háttere”, és azokban magas a romák aránya. Az álláskeresési hozzájárulás időtartamának lerövidítését, a családi pótlék iskolalátogatáshoz kötését vagy azt, hogy a telepfelszámolási programban annak segítsenek, „aki megérdemli”, így védte: „Még az olyanok is, akik alapvetően elutasítóak a más életformájúakkal és bőrszínűekkel szemben, gyakran hangoztatják, hogy azért vannak köztük rendes emberek is. Mert azért lát ilyeneket. Ez olyan társadalmi meggyőződés, amire lehet építeni.” Más megszólalásaiban is hangoztatta, figyelembe kell venni a többség előítéleteit, például a szegregációra sem gonosz emberek gonosz cselekedeteinek eredményeként kell tekinteni.
Ars poeticáját így foglalta össze: „Amit a szememre vetnek ezzel kapcsolatban, azt én tudatos kommunikációs stratégiaként alkalmazom adott esetben. Ezt pedig úgy hívják, hogy dupla fenekű beszéd. A magyarországi cigányság ügyével kapcsolatban nem lehet egyszerű bővített mondatokban fogalmazni. Csak minimum két mondatot lehet beszélni a helyzetről.” Amikor viszont egymás ellen kellett kijátszani a cigány- és a migránskártyát, nem volt ennyire megfontolt a miniszter. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását azzal magyarázta az Emmi, hogy biztosan megbüntetik Magyarországot, amiért az integrációs pénzeket nem hajlandó a bevándorlókra fordítani; egy hónappal a választás előtt pedig azzal riogatott Balog Zoltán, hogy a migráció legnagyobb vesztesei a romák lennének, mert az ő integrációjukra szánt pénzeket kellene az illegális bevándorlókra fordítani.
Fekete, Kárpátia, Szaniszló
Azzal viszont soha senki nem vádolta Balog Zoltánt, hogy értene a kultúrpolitikához, az állami kulturális finanszírozási rendszerek fejlesztéséhez – nincs is olyan kulturális projektje a NER-nek, amelyet kifejezetten hozzá köthetnénk. Balog szerepe a hivatalos reprezentáció mellett leginkább abban merült ki, hogy ugyanolyan kedélyesen asszisztált a finanszírozás ideológiavezérelt átalakításához, mint Schmidt Mária vagy Orbán János Dénes szakmaisággal nehezen vádolható közpénzköltéseihez. Aktívan hozzájárult ahhoz, hogy Orbán Viktor a saját képére formálja a kultúra fogalmát: rendszerében a kultúra immár nem más, mint a fenyegetett nemzeti közösség önvédelmének ünnepi megnyilvánulása. Balog munkásságából és nyilatkozataiból is kiolvasható: szerinte a kultúra az, ami megmutatja, mi a magyar, ezért a kultúránkat meg kell védeni, ugyanakkor maga a kultúra az, ami megvéd. A nemzeti öntudat mint kultúra már 2012-ben is Balog sorvezetője volt: Vidnyánszky Attila Nemzeti Színház-igazgatóvá való kinevezésekor is azzal indokolta a „kísérletező szemléletű, provokatív” Alföldi alkalmatlanságát, hogy egy „nemzeti” színház nem az egyébként szubjektív művészi minőség miatt nemzeti, hanem attól, hogy érzékeny a „nemzeti kérdésekre”.
| ||
Azért sem jutott érdekesebb szerep Balognak a frázispuffogtatásnál, mert a kultúrafinanszírozás az elmúlt években szétaprózódott, jelentéktelen kulturális államtitkárai alól jóformán minden fontosabb területet kiszerveztek: a filmtámogatás, a filmarchívum, a kulturális örökségvédelem, a kulturális diplomácia és a külképviseleti hálózat kulturális eseményeinek szervezése, a külföldi kulturális intézetek kikerültek a minisztérium fennhatósága alól. A miniszter a kulturális vonatkozású nagyberuházásoknál sem zavart sok vizet: a budai Vár rekonstrukciója eleve a Miniszterelnökséghez tartozik, és bár a Liget-projektért felelős miniszteri biztos, Baán László az Emmi megbízottja, Balog az elhúzódó projektről alig nyilatkozott.
A Balog-éra legfontosabb fejleménye a mesterségesen felemelt Magyar Művészeti Akadémia (MMA) további térnyerése volt. A Fekete György vezette intézmény nemcsak évről évre nagyobb szeletet hasított ki a kultúrára szánt állami forrásokból, de a kormány értékes ingatlanparkkal is ellátta, ráadásul az egyik utolsó szakmai alapon működő finanszírozó szervet, a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA) is az MMA érdekeit követve alakította át. Balog ezt meglehetősen cinikusan azzal indokolta, hogy a kormány több évtizedes adósságát törlesztette, amikor köztestületet adott „a művészeknek”, hogy „autonóm módon” osszák szét az állami pénzeket. Bár az NKA kollégiumai mindeközben forráshiányra panaszkodtak, az alapon belül elkülönített, durván 2 milliárd forintos miniszteri keret nem apadt. Így támogathatta Balog a szívének kedves projekteket: pénzt adott az Elment az öszöd című Gyurcsány-ellenes filmre, vagy az egyébként állami finanszírozásra nem feltétlen rászoruló mainstream magyar popzenének (például Demjén Ferencnek, Szikora Róbertnek, Pataky Attilának, Balázs Fecónak, Fenyő Miklósnak vagy éppen Charlie-nak).
A kulturális díjak terén egy-két botrányba is belefutott. Balog miniszteri elismerésben részesítette a szélsőséges nézeteiről elhíresült Kárpátia frontemberét, és döntését később azzal védte, hogy a zenekar nem szokott pártrendezvényeken fellépni. Az újságíróknak adható legmagasabb kitüntetéssel látta el az Echo tévés, idegengyűlölő nézeteket valló Szaniszló Ferencet, mire a korábbi díjazottak sorra adták vissza az elismerést. A botrányt Balog példás érzékenységgel kezelte, annyit mondott, „tisztul a díjazottak listája”. Hibáját később mintha belátta volna – azt mondta, nem volt tisztában Szaniszló szélsőséges nézeteivel –, és arra kérte Szaniszlót, adja vissza a díjat, aki ezt meg is tette.
A feltétlen hűség szolgája
Nem állítható, hogy Fodor Gábor egykori egyházügyi főtanácsadója, a magyar református egyház meghatározó figurája ne értett volna az egyházpolitikához, ám ez nem látszott munkásságán, így érdemelte ki az egyházpolitika szürke eminenciása nevet. A tekintélytisztelő és minden körülmények között lojális lelkipásztor egyszer mondott ellent Orbánnak: az egyházügyi törvény elfogadása előtt állítólag „álmatlan éjszakái voltak” a kisegyházak egyházi státuszát megvonó „túl szigorúra sikeredett” törvény miatt – mégis ezt a helyzetet örökölte meg miniszterként. Ha azt a célját nem is sikerült megvalósítania, hogy megbékélést hozzon a magyarországi egyházak között, a reformáció 500. évfordulóját nagy kedvvel vezényelte le, megragadva a lehetőséget, hogy Európa szellemi jövőjéről értekezzen: „Be kell töltenünk azt a teret, ami nekünk adatott” – mondta egyik beszédében.
Bár látszólag megvoltak az adottságai ahhoz, hogy ő legyen az Orbán-kormány lelkiismerete, ez örök ígéret maradt. Nem jelentett neki problémát, hogy összeegyeztesse a keresztényi szeretetet Soros démonizálásával vagy a menekültek leterroristázásával, hiszen a gyakorlatban, ugye, nem lehet mindenkit szeretni. Keresztényi szeretetét „a világ legfenyegetettebb kisebbségére”, a keresztény kisebbségre fókuszálta – ennek megtestesülése lett az Emmi alá tartozó, a világon egyedülálló módon kormányzati szintre emelt keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárság, amely a közel-keleti üldözött keresztényeknek hivatott segítséget nyújtani, hogy ne kelljen elhagyniuk az otthonukat – és hogy ne jöjjenek ide.
Szolidáris kritika helyett Bayer Zsoltot is inkább védelmébe vette: amikor Bayer demens vénembernek nevezte a pápát, Balog párhuzamot vont a közismerten keresztényi hangvételben vitatkozó publicista és Luther Márton között, hiszen Luther ennél cifrábbakat is mondott a pápára. Amikor a hirtelen meggazdagodó fideszesek keresztény értékekkel szembemenő urizáló életmódjáról kérdezte az Index, a Bibliát idézve emelte óvó szárnyait a NER Habony Árpádjai és Rogán Antaljai fölé: „Jézus mondása az irányadó, hogy miért keresed felebarátod szemében a szálkát, miközben a magadéban meg nem veszed észre a gerendát.” Balog számára a feltétel nélküli szolgálat a legmagasabb érték, mintha világképével nem lenne összeegyeztethető az, ha a szövetségesünket nem a feltétlen tisztelet és elismerés hangján szólítjuk meg. Megtérését egy interjúban így írta le: „Az egyház nem egészen olyan, mint amilyet én magamnak gondolnék? Akkor is az én anyaszentegyházam.”
Orbán Viktorral való kapcsolatát a „baráti hűség” szókapcsolattal jellemzi: „Még akkor sem árulom el, akivel szövetséget kötöttem, ha pillanatnyi vagy középtávú érdekem esetleg úgy kívánná.” Feltétlen lojalitás felfelé, ugyanennek az elvárása lefelé: egy korábbi beosztottja szerint Balog a legapróbb kritikát is a személye elleni támadásnak vesz. Ennek megfelelően 2017 közepére már az újságírói kérdéseket is támadásként értelmezte, ezt az Indexnek írt sértődött levele is bizonyította – hacsak nem amiatt rágott be, hogy a „menekülős” videó azon kevés nyilvános megjelenéseinek egyike lett, amelyen kiesik a kimért, emelkedetten mosolygó lelkipásztor szerepéből. A választás estéjén már magabiztosan fordult szembe az őt üldöző riporter kamerájával, hogy győzelemittas tekintettel végre kiossza a kérdezni merészelő sajtóorgánumot: „Majd nyilatkozom maguknak, ha megtérnek, nem hazudnak többet, és tisztességesen viselkednek” – mondta.
| Nem kívánságműsor „Valóban, sokaknak presztízskérdés, hogy legyen önálló egészségügyi minisztérium. (…) A miniszterelnök azonban ragaszkodik ahhoz, hogy egyben maradjon a tárca, a kormányzás pedig nekem sem kívánságműsor” – nyilatkozta Balog Zoltán még 2015-ben a Magyar Időknek, ezzel pontosan kijelölve saját szerepét az egészségügyi ágazatban. Balog minisztersége alatt három egészségügyi államtitkár váltotta egymást (Szócska Miklós, Zombor Gábor és Ónodi-Szűcs Zoltán), a munka és a kommunikáció oroszlánrészét is ők végezték. Ha Balog a témában megnyilvánult is, általánosságokat és ígéreteket hallottunk tőle. Interjúiban beszélt az alapellátás megerősítéséről, a háziorvosok praxisvásárlásának megkönnyítéséről, a népegészségügyi szűrőprogramok elterjesztésének fontosságáról. Elismerte ugyan, hogy az egészségügyi rendszer szétaprózódott, és hogy szükség van a nagy centrumokra Budapesten, a főváros egészségügyi ellátásának átszervezésében, a szuperkórház tervében vagy a sürgősségi osztályok problémáiban azonban különösebben nem mélyedt el. Nem tagadta, hogy sok orvos és szakdolgozó elvándorol az országból, sőt azt is megjegyezte, hogy mindezt nem tartja ördögtől valónak, ha csupán tapasztalatszerzésről van szó. Büszkén prezentálta a többlépcsős béremelést, az életpályamodell kidolgozásának tervét és a rezidensek ösztöndíjprogramját. „A kormány szeretné, ha itthon maradnának” – mondta minisztersége legelején. Tavaly májusban, a „Mentők Napja” alkalmából megrendezett sajtóreggelin ehhez képest azzal viccelődött, milyen keveset keresnek a mentősök. „Először azt hittem, hogy a mentőszolgálat dolgozói minden reggel itt reggeliznek, de most kiderült, hogy ez egyszeri alkalom. A tréfát félretéve, azért jó, hogy háttal állok önöknek, mert így nyugodtan folytathatják a reggelit, amiben nem szeretnénk önöket megzavarni.” 2017 nyarától kezdve a kommunikáció átcsapott kampányüzemmódba, Balog pedig kijelentette, hogy „az egészségüggyel kapcsolatos álhírgyártás a virágkorát éli”. Szerinte ez ellehetetleníti a kormányt, az egészségügyben dolgozókat, és lerombolja az egészségügyi rendszerbe vetett bizalmat. Idén februárban a Népszava arról írt, hogy a kórházak vezetőinek minden héten be kell számolniuk arról, milyen jó hírek jelentek meg az intézményükről a médiában. Később a fenntartó ezt cáfolta, de megjegyezte, hogy minden fejlesztést és eredményt örömmel osztanak meg a lakossággal. Fülöp Zsófia |
