A DAM Steel Rt. csődje: Vasas, ne hagyd magad!

szerző
Gavra Gábor
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A rendszerváltás óta három privatizációt, két felszámolást és egy visszaállamosítást megért diósgyőri kohászat (mely 2001 óta DAM Steel Rt. néven működött) január utolsó napjaiban csődöt jelentett. Tulajdonosa, az olasz Cogne Acciai Speciali s.r.l. így kíván kilencven nap haladékot szerezni a hitelezői követelésekkel szemben. A közel másfél ezer embernek munkát adó társaság esetleges megszűnésével becslések szerint - saját dolgozóin kívül - további 1400-1500 állástalannal gyarapodna a jelenleg 12 százalékos munkanélküliséggel sújtott Miskolc és környéke. A diósgyőri acélgyártás elmúlt tizenkét éve számos fordulattal szolgált, és több tíz milliárd forintnyi közpénzt emésztett fel; végül, miközben a hazai acélfelhasználás az elmúlt évben növekedett, a borsodi kohászat - sokadszor - ismét a tönk szélére került.

A rendszerváltás óta három privatizációt, két felszámolást és egy visszaállamosítást megért diósgyőri kohászat (mely 2001 óta DAM Steel Rt. néven működött) január utolsó napjaiban csődöt jelentett. Tulajdonosa, az olasz Cogne Acciai Speciali s.r.l. így kíván kilencven nap haladékot szerezni a hitelezői követelésekkel szemben. A közel másfél ezer embernek munkát adó társaság esetleges megszűnésével becslések szerint - saját dolgozóin kívül - további 1400-1500 állástalannal gyarapodna a jelenleg 12 százalékos munkanélküliséggel sújtott Miskolc és környéke. A diósgyőri acélgyártás elmúlt tizenkét éve számos fordulattal szolgált, és több tíz milliárd forintnyi közpénzt emésztett fel; végül, miközben a hazai acélfelhasználás az elmúlt évben növekedett, a borsodi kohászat - sokadszor - ismét a tönk szélére került.Az 1953-tól 1989-ig Lenin nevét viselő egykori kohászati művek (LKM) területén ma jó félszáz társaság próbál boldogulni, összesen mintegy három és fél ezer embert foglalkoztatva. Az egykori LKM területének nagy részén a 2001 tavaszán olasz befektető által alapított DAM Steel Rt. működik: e társaság foglalkoztatja az ott dolgozók közel felét, mintegy 1400 embert. A többi vállalat nagy részének tevékenysége beszállítóként vagy vásárlóként szorosan kötődik az rt.-hez, így annak esetleges megszűnése komoly gondokat okozna nekik (lásd Láncreakció? című keretes írásunkat).

Zavaros vizeken

Az LKM-ből 1989-ben megalakult Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyár (Dimag Rt.), majd az utóbbi 1993 őszén megkezdődött felszámolása után, 1995 elején létrejött DAM az elmúlt tizenhárom évben két sikertelen privatizáción esett túl. Az első alkalommal az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) a jelentős adósságot felhalmozott vállalatot egy, az Állami Számvevőszék megállapítása szerint mulasztásokkal terhes tranzakció során adta el a vállalat korábbi beszállítójának, a Szojuzruda-Nuevometal fantázianevű, hol orosz-osztrák, hol osztrák-ukrán érdekeltségűként meghatározott konzorciumnak, amely 1991 decemberében szerezte meg a vállalat részvényeinek 80 százalékát.

Az üzlet érdekessége, hogy a tárgyalásokat az ÁVÜ megbízásából a Pénzügykutató Rt. bonyolította, melynek 1991-ben Csillag István jelenlegi gazdasági és közlekedési miniszter volt az igazgatója. A privatizációt követő első botrány akkor robbant ki, amikor az új tulajdonos, Klicsu András megvádolta az ÁVÜ-t, hogy az állami szervezet eltitkolta előlük a Dimag 16 milliárd forintos adósságát. A vállalat privatizáció előtti igazgatója, Tolnay Lajos a Napi Világgazdaság 1992. március 20-i számában úgy vélekedett: az adósságok új tulajdonos előli eltitkolása a Pénzügykutató Rt. felelőssége, mert a cég a privatizáció során nem vette figyelembe a Dimag Rt. különböző káeftékbe kihelyezett vagyonát. A Pénzügykutató szerepét firtató kérdéseinkkel Csillag Istvánt lapzártánkig nem sikerült elérnünk.

A privatizáció körülményeit több mint kétéves késéssel hozták nyilvánosságra: 1994 februárjában az Állami Számvevőszék vizsgálata megállapította, hogy a konzorcium a 11,4 milliárd forintnyi könyv szerinti értéken nyilvántartott Dimag Rt. 9 milliárd forint névértékű részvénypakettjét 530 millió forintért vásárolta meg. Az Állami Vagyonügynökség azonban elfelejtette ellenőrizni a vevő fizetőképességét, az pedig nem sietett a vételár kiegyenlítésével; az ÁVÜ egyetlen fillért sem látott a Dimag ellenértékéből, sőt. Klicsu cégének egyik leányvállalata, az 1997-ben fizetésképtelenség miatt felszámolási eljárás alá vont Present Kft. hozzájutott egy további, 2,2 milliárd forintnyi részvénycsomaghoz is - szintén fizetés nélkül. Klicsu András cégei egyetlen fillér megfizetése nélkül lettek a Dimag többségi tulajdonosai, mialatt a vállalat tízmilliárdos nagyságrendű adóssága megkétszereződött, és az üzem teljes vagyonvesztésen esett át.

A diósgyőri kohászattal már az 1990-es évek elején is meggyűlt beszállítóinak és hitelezőinek, így az APEH-nek és az Észak-magyarországi Áramszolgáltatónak (Émász) a baja. Az adóhivatal 1990 őszén felszámolási eljárást kezdeményezett a vállalat ellen, ám az ezt elrendelő 1992. június 4-i bírósági határozat ellen Klicsu fellebbezett, aminek az év őszén a Legfelsőbb Bíróság helyt adott.

A Dimag 1991 végén és 1992 tavaszán több alkalommal maradt áram nélkül. Klicsu az áramválságot kormánygarancia követelésével látta áthidalhatónak, amit - a Dimag összeomlásától rettegő kabinethez intézett ultimátuma után - meg is kapott. Végül az ÁVÜ elvesztette a türelmét, és többszöri áramtalanítás, viharos vállalati közgyűlések után 1993 májusában a közgyűlés nem hosszabbította meg Klicsu András vezérigazgatói megbízását, mire az ÁVÜ és Klicsu Nuevometal GmbH-ja kölcsönösen beperelte egymást. 1993 októberében megkezdődött a Dimag felszámolása - az első ilyen aktus a diósgyőri kohászat történetében.

A felszámolás és reorganizáció hároméves időszaka alatt (1993 októberétől 1996 novemberéig) különböző forrásokból 24-25 milliárd forintnyi közpénz áramlott a Dimag, majd a DAM Rt.-be, miközben a gyárban foglalkoztatottak száma hatezerről háromezerre csökkent. 1994 végére befejeződött a Dimag Rt. felszámolása; az ÁV Rt. 1995 januárjában 8,5 milliárd forintért vásárolta ki a gyárat a felszámolást végző Reorg Rt.-től. A tranzakciót követően jött létre a DAM Kft., amely 1995-ben (az egykori Dimag néhány leányvállalatával egyesülve) részvénytársasággá alakult. 1996 novemberében állították le az utolsó nyersvas-felhasználású kohót, és helyezték üzembe az elektrokemencét. A reorganizált, de továbbra is veszteséget termelő vállalat 8 milliárd forint névértékű, 68 százalékos tulajdonrészét - egy utolsó, kétmilliárd forintos kormányzati segítségnyújtást követően - 1998 elején egy dollárért megvette a kassai székhelyű Kelet-szlovákiai Vasmű, amely a jelképes vételár megfizetésén kívül átvállalta a DAM Rt. 2,8 milliárd forintos adósságát, valamint 4,5 milliárd forintos tőkeemelés végrehajtására kötelezte magát (az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő [ÁPV] Rt. ugyanekkora tőkeemelést hajtott végre).

Néhány hónap múlva nyilvánvaló lett azonban, hogy a DAM nehézségei meghaladják a szintén gondokkal küszködő kassai tulajdonos teherbíró képességét. Az 1998-as szlovákiai kormányváltást követően a szlovák kormány a Meciarhoz kötődő vezetést elmozdítva a vasmű privatizációja mellett döntött. Időközben a DAM 1999 őszére mintegy hárommilliárd forintos veszteséget halmozott föl, az év végén már csak bankhitelből tudta működését finanszírozni. Ekkor, 1999 decemberében adta el a vállalat 400 millió forintos adóssága fejében az Émász Rt.-nek a területén lévő transzformátorállomást; az ennek visszavásárlása körül kirobbant vita szolgált ürügyül a termelés idei, olasz tulajdonos általi leállítására. A diósgyőri munkavállalók képviselői szerint végzetesnek bizonyult a későbbiek szempontjából, hogy a kassai időszakban a részvénytársaság működtetésében vétójogot biztosító aranyrészvénnyel rendelkező ÁPV Rt. nem akadályozta meg a tranzakciót, noha információink szerint a munkavállalói érdekképviseletek ennek érdekében levélben fordultak a térség országgyűlési képviselőihez, továbbá Gansperger Gyulához, az ÁPV Rt. akkori elnökéhez. "Az ÁPV Rt. még csak válaszra sem méltatta a szakszervezet levelét" - mondta a Narancs érdeklődésére Ágotai József, a Diósgyőri Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke.

A DAM további 700 millió forintos adóssága miatt az Émász 2000. január végén megszüntette a gyár áramellátását. Az üzem már 1999 utolsó napjaiban leállt; a többségi tulajdonos 2000. február végén csődeljárást kért önmaga ellen, ám a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság elutasította ebbéli kérelmét, és egy szlovákiai beszállítója kérésére március 14-én felszámolási eljárást indított a DAM Rt. ellen. Március végétől két hónapon át állt a termelés, a vállalat élére kinevezett Marjasné Endrédi Zsuzsanna felszámolóbiztos májusban bejelentette, hogy a kétezres dolgozói létszámot 1650-re csökkentik (ugyanekkor több százan önként távoztak az üzemből); a következő egy évben azonban - a hetvenes évek óta példátlan módon - veszteség nélkül működött a diósgyőri kohászat.

Az igazi tulajdonos

A veszteség nélküli termelés megkönnyítette, hogy a jogutód nélkül felszámolt DAM Rt. vagyontárgyait a felszámolást végző Cash & Limes Vagyonkezelő és Felszámoló Rt. eladja a Cogne Acciai Speciali s.r.l. által alapított DAM Steel Speciális Acélgyártó Részvénytársaságnak. A vevő 4,3 milliárd forintot fizetett a DAM termelésben részt vevő vagyonelemeiért, és átvette az egykori rt. felszámolás során megmaradt 1650 alkalmazottját. 2001 májusában az új tulajdonos csaknem háromszáz dolgozó elbocsátását jelentette be, 2001 végén újabb 223 dolgozótól váltak meg; közben az üzemet minőségi acéláruk gyártására állították át. A tulajdonoshoz közel álló forrásból származó, ám hivatalosan meg nem erősített értesüléseink szerint a Cogne az elmúlt másfél évben csaknem tízmilliárd forintot fordított technológiai és környezetvédelmi beruházásokra Diósgyőrben.

A három évvel ezelőtt a kassai tulajdonú DAM Rt.-től az Émász tulajdonába került transzformátorállomás visszavásárlásáról 2002 májusában a nyilvánosság elé került vita azonban jelezte: a forint 2001 májusa óta tartó erősödésétől és az acéláruk világpiacán jelentkező túlkínálattól és árcsökkenéstől sújtott diósgyőri kohászat újra nehéz helyzetben van. Az Émász a gyár területén lévő alállomás birtokában kilowattóránként két forinttal drágábban számlázza a DAM Steel Rt.-nek a középfeszültségű áramot, mint amennyibe a vásárlónak egy saját tulajdonú transzformátor birtokában kerülne. Becslések szerint a különbség évi 500-700 millió forintos többletkiadással jár az acélgyártó számára. A DAM Steel 500 millió forintot ajánlott az alállomásért, az Émász induló árként 1,4 milliárd forintot kért. Az árvitával indokolta a Cogne a diósgyőri üzem 2003. január 3-i leállítását, ám az újraindításra annak ellenére nem került sor, hogy létrejött a megállapodás az Émász és a DAM Steel között. (Lásd erről keretes írásunkat.)

A DAM Steel Rt. dolgozói közül többen értetlenül állnak az események előtt: a felszámolóbiztos irányítása alatt a gyár nyereséget termelt, most pedig, jóval kisebb dolgozói létszám mellett, ismét veszteségesen működik. "A DAM Steel és a DAM Energy (a DAM Steel tulajdonában álló, az üzem energiaellátásáért felelős kft. - G. G.) együttesen jó ezer fővel kevesebbel működik, mint a felszámolási időszakban" - fogalmazott egyikük, hozzátéve: "Az olaszok helyében azért elgondolkodnék, hogy hatékony-e a gyár irányítása és kereskedelmi politikája."

A kohászat termelési költségeinek 90 százaléka az anyag- és energiaköltségekből áll; a bérköltség (járulékokkal együtt) a maradék 10 százalékot teszi ki. "Az acélipar költségeit nem annyira elbocsátásokkal, mint inkább a termelékenység alakulásának folyamatos ellenőrzésével, folyamatos fejlesztéssel és hatékonyságnöveléssel lehet csökkenteni" - véli Ágotai József, aki szerint hosszú idő után a Cogne volt a diósgyőri kohászat első olyan gazdája, amely "valóban tulajdonosként viselkedett". A Narancsnak nyilatkozva ezt a megállapítást alátámasztotta Lenártek András, Miskolc fideszes országgyűlési képviselője is, aki szerint a korábbi szlovák tulajdonossal szemben, amelynek "nemhogy a DAM, de az anyavállalat jövőjére nézve sem volt koncepciója", az olasz befektető átgondolt jövőképpel érkezett Diósgyőrbe; fejlesztette a technológiát, áldozott a környezetvédelemre az acélműveknél, és folyamatosan finanszírozta a cég működését. A Cogne jövőképéről szívesen hallottuk volna a tulajdonos képviselőjének véleményét is, ám az igazgatóságon elhárították érdeklődésünket, mondván: a leállás meghosszabbításának bejelentése óta a vezetésnek nincs új mondanivalója a nyilvánosság számára.

Piac, védelem nélkül

Az általunk megkérdezett szakértők szerint a DAM Steel európai szabványoknak megfelelő idomacél termékeket gyárt; termékei minőségének és viszonylag kicsi gyártási kapacitásának köszönhetően képes lehetne arra, hogy a nagy volumenű termelésben utazó nyugat-európai acélipari óriáscégek által nem lefedett "résekbe" beleférjen. A kedvező termelési struktúra, a hazai acélgyártók között egyedülálló termékminőség, továbbá az utóbbi években növekvő hazai acélfelhasználás ellenére a DAM Steel Rt. - a 2000/2001-es veszteségmentes felszámolási időszak után - az elmúlt két évben ismét deficites volt: a vásárlás évében 2 milliárd, tavaly 4,5 milliárd forintnyi veszteséget halmozott fel.

A hazai acélipar válságának elsődleges okát forrásaink a forint erősödésében és a magyar piacvédelmi szabályok elégtelenségében látják. Az acélipar hatékony védelmét elsősorban nem a késztermékek behozatalának, hanem a nyersanyagul szolgáló acélhulladék kivitelének korlátozásával lehet megvalósítani - jelentette ki a Narancs kérdésére Zámbó József, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés kereskedelmi igazgatója. A Boross-kormány által jóváhagyott és három év alatt megvalósult reorganizációs program technológiai váltást irányzott elő; a magyarországi kohászat ekkor kezdett áttérni a nyersvasalapú kohászatról az acélhulladék-felhasználáson alapuló acélgyártásra, illetve a nagykohók használatáról az elektrokemencés miniacélművek működtetésére (ekkor született döntés a diósgyőri nagykohó lebontásáról is). Zámbó József "a szegény ember kényszerű döntésének" nevezte a kilenc évvel ezelőtti intézkedéscsomagot, amely kisebb munkaerő-igényű és gyártási kapacitású, ugyanakkor rugalmasabb termelést tett lehetővé a hazai kohászat számára. Az acélhulladékot felhasználó gyártás során azonban nehézséget okoz a nyersanyag különböző ötvözőfémekkel és egyéb anyagokkal (így cinkkel, ónnal, rézzel, krómmal, nikkellel, valamint foszforral) való "szennyezettsége", amely csak korlátozottan teszi lehetővé az acélhulladék újrahasznosítását; a hazánkból a szomszédos országokba irányuló korlátlan nyersanyagkivitel pedig megnehezíti a hazai kohászat nyersanyagbeszerzését. Diósgyőri forrásaink máig súlyos hibának, egyesek "szándékos visszafejlesztésnek" tartják a technológiai váltást és a gyártási kapacitás vele járó csökkentését. Ágotai József szerint a nagykohó használatával "ugyanennyi emberrel a jelenlegi mennyiség többszörösét is ki lehetne termelni".

A magyarországi kohászat kilencvenes évek közepére bekövetkezett leépítése miatt hazánk az uniós csatlakozási tárgyalásokon - Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával szemben - már nem volt alkupozícióban; utóbbiak - piacvédelmük fenntartása mellett - ekkor kötelezték magukat arra, hogy a most következő hat évben csökkentik acélgyártó kapacitásukat. A kapacitáscsökkentés elhamarkodott voltával Zámbó József is egyetért, de szerinte nem a nyersvasalapú nagykohók üzemben tartásával, sokkal inkább a feldolgozóipar kapacitásának bővítésével, a hengerművek fejlesztésével, a késztermékek eladhatóvá tételével lehetett volna a hazai kohászat leépülését megakadályozni.

A kilencvenes évek eleji kapacitáscsökkenés következtében az ózdi acéltermelés 1992-re megszűnt (később, az 1997-ben a Max Aicher GmbH által megvásárolt "zdi Acélművek ["AM] Kft. keretében, a korábbi 15 ezres dolgozói létszámmal szemben mindössze 500 embert foglalkoztató miniacélműben indult újra; ennek termelése néhány héttel Diósgyőrt követően állt le az "AM és az Émász árvitája miatt), a másfél évtizede egymillió tonna acélárut kibocsátó diósgyőri kohászat kapacitása körülbelül egyharmadára csökkent.

A forint 2001 májusa óta tartó felértékelődése, valamint a világpiacon jelentkező túlkínálat (és az ebből adódó 20-30 százalékos árcsökkenés) következtében a hazai acélgyártók exportpozíciói jelentősen romlottak az utóbbi másfél évben. A bővülő hazai piacon az acélhulladék-kiviteli korlátozásokkal védett szomszédos országokból (Szlovákiából, Lengyelországból, Csehországból és a volt Szovjetunió utódállamaiból) érkező importtermékek 30-40 százalékos árelőnyt élveznek a hazaiakkal szemben, így nem csoda, ha a bővülő (mindenekelőtt a fellendülő építőipar által támasztott) hazai kereslet 60 százalékát közép- és kelet-európai import elégíti ki. A kedvezőtlen folyamatok éppen 2001 májusában, az olasz befektető Diósgyőrbe érkezése után gyorsultak fel.

A rendszerváltás óta egyetlen magyar kormány sem tekintette stratégiai ágazatnak a kohászatot - jelentette ki Ágotai József. A szakszervezeti vezető szerint hiba volt, hogy a magas acélfelhasználású ágazatokban befektető multinacionális vállalatokat nem terelték az acélipari központok irányába.

Dicső múlt, kaotikus jelen

Az LKM az 1980-as évek közepén közel húszezer embernek adott munkát; mára az egykori nehézipari óriás területén három és fél ezren dolgoznak, közülük másfélezren a DAM Steel és leánycége, a DAM Energy alkalmazásában.

A Narancs a délutáni műszakváltáskor a gyárba érkező munkavállalóknál érdeklődött aziránt, hogy a tulajdonosok tájékoztatták-e őket az üzemmel kapcsolatos további terveikről. A dolgozók egy része hallgatásba burkolózott, egy ötvenes asszony megjegyezte: "Ha nem itt állnánk, mondanék én sok mindent." Egy negyvenes férfi budapesti álláslehetőség iránt érdeklődött. Huszonhárom éve dolgozik a diósgyőri kohászatban, a térség munkanélküliségi mutatói nem sok jóval kecsegtetik. "Talán a Dunántúlon" - gondolkodott hangosan, majd elindult a gyárkapu felé. Néhány évvel idősebb kollégája 1969 őszén került a Lenin Kohászati Művekbe, állítása szerint ma négy műszakban, hét végén is dolgozik, és alig keres valamivel többet a minimálbérnél. Fiatal kollégája a szakszervezetet is hibáztatja. Szerinte a vezető beosztásban a termelésben dolgozó szakszervezeti "fejesek" nem képviselik megfelelően a munkavállalók érdekeit. A tizennégy éve a gyárban dolgozó, havonta hetvenezer forinttal hazatérő fiatalember elmondta még, hogy 1999 és 2001 között a DAM-ban nem volt bérfejlesztés; a szakszervezet csak hároméves késéssel fejezte ki rosszallását emiatt. "Tavaly így sikerült kemény hat és fél százalékot kiharcolni; gratulálok hozzá" - zárta a beszélgetést.

Az általunk megkérdezett dolgozók közül senki sem tudta, mi lesz az üzem további sorsa. "Annyit tudunk, amennyit a tévében láttunk" - mondták. "1995 óta csak alkalmanként, öt-hat hónapra vesznek fel ide, de máshova nem tudok elmenni - meséli egy fiatalember. - Ez most a hetedik hónapom, de úgy látszik, nincs tovább." Az utána érkező idősebb férfi a végellenőrzésen dolgozik; neki még van munkája, a hóban, az udvaron álló késztermékek ellenőrzése és elszállítása hónapokig eltarthat. Az utolsó munkafázisokon dolgozók talán még februárra is rendes fizetést kapnak; a többiek a januárt alapfizetésük fejében töltötték "leállással", februári munkabérüket illetően azonban borúlátók. A végellenőrökön, kikészítőkön és szállítókon kívül csak a karbantartással foglalkozók járnak be dolgozni; a munkavállalók egytizede.

Az esetleg munkanélkülivé válók kilátásait, a térség mostani (tehát a DAM Steel bezárása előtti) munkaerő-piaci viszonyait jól érzékelteti az alábbi történet: másfél évvel ezelőtt a frissen érkezett olasz tulajdonos negyven diplomás állást hirdetett meg, amelyekre háromezer-kétszázan jelentkeztek. Ennek alapján elképzelhető, hogy a fizikai dolgozók milyen helyzetbe kerülnek a gyár bezárása esetén.

Napokon belül

A DAM Steel általunk megkérdezett dolgozói egybehangzóan állítják: a vállalat tulajdonosának néhány napon belül döntenie kell az üzem további sorsáról, hiszen a vásárlók három-hat hónapra lekötik megrendeléseiket, így a késlekedéssel a diósgyőriek elveszíthetik piacuk jelentős részét. Ágotai József is attól tart, hogy a halogatás és a megrendelők elfordulása miatt megismétlődhet az "ózdi példa", azaz az acélgyártás több- éves szünetelése Diósgyőrben is. Ha ez történne, néhány év múlva legföljebb az "AM-hoz hasonló, néhány száz embert foglalkoztató miniacélmű kezdheti meg termelését Miskolcon - ha egyáltalán.

A diósgyőri üzem és a kohászat iránti érdeklődés csökkenését ugyanis a dolgozói létszám apadásán túl a szakember-utánpótlás hiánya is jelzi. Emiatt fennáll a veszély, hogy tíz év múlva tényleg nem lesz kohászat és gépgyártás Diósgyőrben; az esetleg ide érkező nagyberuházók ugyanúgy csak betanított munkásnak alkalmas munkaerőt találnak majd itt, mint az ország többi részén. Az elmúlt évtizedben, a DAM és a Diósgyőri Gépgyár (Digép) leépülésével párhuzamosan gyakorlatilag megszűnt a nehézipari fellegvár teljes szakképzési rendszere; a kohó- és a villamosipari technikum, a szakközépiskola és a szakmunkásképző is más profillal működött tovább. A képzési rendszer reformja, az intézményeknek az ipari befektetők igényeihez igazítása előrelátó gazdaságpolitikai stratégiát igényelt volna, ilyennel azonban a jelek szerint egyik kormány sem rendelkezett.

Gavra Gábor

Láncreakció?

A DAM Steel vevői és beszállítói

A DAM legnagyobb hazai vásárlója a Rába, valamint az alsózsolcai székhelyű Csavar- és Húzottáru Rt. Ezek a diósgyőri üzem újraindításának halogatása esetén néhány héten belül kénytelenek lesznek külföldi beszállítók után nézni. Ugyancsak gondot okoz a DAM leállása a Digép Hungary Rt.-nek, a szebb napokat látott diósgyőri nehézipari fellegvár másik egykori óriásának, melynek a DAM szintén alkatrészeket szállított. Mivel a Digép Hungary nem beszállítója, hanem vásárlója volt a DAM Steelnek, ezért tevékenységében fennakadást jelent ugyan a szomszédvár leállása, de talán nem jár végzetes következményekkel. A vállalat vezetője, Ács András ugyanakkor az Észak-Magyarország című napilap január 30-i számában elmondta: a DAM leállása miatt Csehországból kénytelenek behozni a szükséges alapanyagot.

Az egykori kohászati művek területén működő cégek többsége, így a több mint kétszáz embert foglalkoztató Borsodi Metáll Öntöde Kft. (BMÖ) a DAM Steel beszállítója. Mint Stán Györgynétől, a társaság ügyvezetőjétől megtudtuk, a DAM január eleji leállása (melyről az üzleti partnerek a sajtóból értesültek) még nem érintette a BMÖ működését, ám az acélgyártó üzem a neki többek között salaküstöket és a termelés során használt hengereket beszállító BMÖ legnagyobb megrendelőinek egyike, és az öntöde százmilliós nagyságrendű megrendelése bánná a kohászati üzem esetleges bezárását.

szerző
Gavra Gábor
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra