Magyar energiastratégia ürügyén létezik néhány oldal, amely az ágazat hosszú távon elérendő céljait rögzíti. 1993-ban készült ugyan egy részben hasonlítható irat, de a magyar energiapolitikáról szóló 21/1993. (IV. 9.) számú országgyűlési határozatban megfogalmazott tételek közül nem sok mindent sikerült máig kipipálni. A voltaképpen senkin számon nem kérhető határozatból viszont legalább az kiolvasható, hogy a gazdaságpolitika e területen "a piac jobb, mint az állam" elve szerint gondolkodott. A már a 90-es évek elején is nyersanyag-behozatalra épült iparág elé azt a célt is kitűzték, hogy a struktúraátalakítással csökkentse a nagyarányú (poszt)szovjet importfüggését - de ebből se lett semmi. Miközben a rendszer ténylegesen átalakult, az orosz és ukrán energiaimport (gáz, áram, urán, szén stb.) a hazai energiaszükségletnek ma mintegy 90 százalékát adja.
A rendszerváltás az energiaszektorban az állami nagyvállalatok szétbontásával indult, a korábbi trösztök társaságokká alakultak át. Így lett részvénytársaság a Molból, a Magyar Villamos Művekből (MVM), és ekkor szervezték külön társaságokba az áramszolgáltatókat is. 1993-ban volt ugyan egy privatizációs kísérlet - többek között arra, hogy a paksi atomerőművet is magánkézbe adják -, de rövid időn belül kiderült, hogy ez a jogszabályi háttér kidolgozása nélkül nem járható út. Ekkor készült el a villamosenergia-törvény és a gáztörvény), valamint létrehozták az energiaszektor felügyelőjét és szabályozóját: a Magyar Energia Hivatalt is. A már meglévő törvényekben körvonalazott energiastratégiát azonban a következő évi kormányváltás után a Horn-kabinet fiskális politikája egyszerűen lesöpörte az asztalról. Az üres államkassza és az IMF-fenyegetés (a Világbank zárolja az ország készenléti tartalékait) réme elől azzal menekült el az új kormány, hogy az erőműveket és az áramszolgáltatókat sikerült gyorsan eladnia. Noha az ebből származó egymilliárd dolláros bevétel akkor kiugróan magasnak számított, a privatizáció módja és gyorsasága alapján nagyon valószínű, hogy nem volt valódi koncepció - hiszen például nem történt meg a vagyontárgyak tényleges állapotfelmérése, ahogyan az addig okozott környezeti káro-kat sem vizsgálta behatóan senki. Az ÁPV Rt. elsődleges feladata az volt, hogy egy év alatt, amennyire csak lehet, töltse fel az üres államkasszát. Suchmann Tamás ezt kilenc hónap alatt teljesítette is, ezáltal az évtized közepén az a furcsa helyzet állt elő, hogy az energiapolitikát lényegében az ÁPV Rt.-ből alakították. Némi tudatosság volt persze abban, hogy az eladásra kínált portékákat nem egyetlen vevőnek adta el az állam. Ám miközben a hivatalos magyarázat szerint az így kialakuló piaci versenynek rövid időn belül olcsóbb és hatékonyabb rendszert kellett volna eredményezni, a kontinentális befolyású vevők a magyar árampiacot
felosztották egymás között
Ráadásul a privatizáció előtt az állam szerződésben ígérte meg több vevőnek is, hogy új lignites erőművet építhetnek. A civil szervezetek kérését azonban - láthassák a valódi termelési költségeket, hogy kiderüljön, a garantált nyolcszázalékos fix, eszközarányos nyereség reális-e vagy sem - a kormányzat eredményesen elmaszatolta. Ugyancsak máig nem világos, hogy a Brüsszel nemtetszését is kiváltó hosszú távú szerződések miként születtek, és vajon miért csúszott 1998-ig a levegőtisztasági törvény elfogadása.
A magánosítás minden papírra vetett stratégiánál drasztikusabb változást eredményezett. A számos spontán elemmel telitűzdelt privatizációs folyamat még be sem fejeződött, de az EU deklarálta az energiaszektor liberalizációjára vonatkozó elképzeléseit - vagyis még meg sem történt a tulajdonosváltás, de a következő átalakítás előkészületeivel máris késésben voltunk. 1997-ben a szaktárcánál a Ligeti Pál vezette főosztály elkezdte írni a liberalizáció előkészítését tartalmazó szakmai anyagokat. Az 1998-as kormányváltással érkező Chikán Attila csapatát ezek a félkész anyagok várták. Lehetett ugyan azt mondani, hogy az iratokból sütött a már piacon lévő szereplők érdekérvényesítési szándéka, de legalább volt valamiféle elképzelés.
Hónig Péternek az államtitkársága idején (1998-2000) ugyancsak született egy belső anyag, amely ugyan nem tekinthető komplex energiastratégiai elképzelésnek, de a Magyar energetika új üzleti modellje című tanulmány azt azért rögzíti, hogy az áram- és a gázszektornak az EU-csatlakozáshoz szükséges modellváltását hogyan képzelték el a minisztériumban. Mindhiába; a Chikánt váltó Matolcsy György színre lépésével az uniós megfelelésért rohamtempóban végzett munka lekötötte az apparátus teljes kapacitását. 2003. január 1-jén - egy újabb kormányváltás után - megnyílt az áramszektor, majd egy évvel később a gázszektor piaca.
Két és fél éve adott a lehetőség, hogy a kormányzat és/vagy a szaktárca összegezze az eddigi tapasztalatokat, és kitalálja, hogyan tovább. Ennek ellenére a szaktárca csak sodródott az árral. A szektort érintő kardinális kérdésekben mutatkozik ugyan tudatosság, csakhogy az sem a minisztériumban, hanem inkább a Molban és az MVM-ben. A gazdasági tárcánál nem mernek/tudnak beszélni a prioritásról, mert akkor annak a következményeit is vállalni kellene. A privát szereplőkkel nagyban megterhelt villamosenergia-szektorban például nemcsak azt kellene kimondani, hogy várhatóan 2007. január 1-jétől teljes piacnyitás lesz, hanem azt is, hogyan képzelik teljesíteni. Tudni kellene végre azt is: a tárca az áramszektorban versenyt akar, avagy az utóbbi időben alaposan felpolírozott MVM eladásával számít maximális privatizációs bevételre. Ezek kimondása nélkül nehéz hozzákezdeni a szükséges struktúraváltáshoz, pláne, hogy a tavalyi ágazati törvény rossz, és tetszik, nem tetszik, szükséges a módosítása.
Noha Brüsszel a liberalizációs ügyekben még nem indította el Magyarország ellen az ún. "meg nem felelési eljárást" (miközben 17 tagállam ellen igen), ennek oka kizárólag az, hogy a magyar szabályokat bonyolultságuk miatt nem tudták időben lefordítani. A Mol-E.On gázüzlet feltételeit rögzítette az Európai Bizottság verseny-főigazgatósága, az viszont biztosra vehető, hogy az áramszektorban gond lesz a hosszú távú szerződések megítélésével. Brüsszelből már jelezték is, hogy valószínűleg az újratárgyalásukat kérik a kormánytól. Ami nem azt jelenti, hogy a mátrai vagy a Duna menti erőmű nem termelhet majd villamos energiát - de azt igen, hogy az egész áramszektor szabályozását és struktúráját újra kell gondolni.
Az energiastratégia kialakítása alapszinten nem túl nagy ördöngösség: vannak kikerülhetetlen uniós irányelvek, szükséges a hatékonyságnövelés, valamint a biztonságos és környezetkímélő megoldások sora, figyelembe kell venni a vonatkozó foglalkoztatáspolitikai elképzeléseket és a technológiai fejlődés szempontjait. A kormányzat előtt nincs más út, mint annak deklarálása, hogy legyen verseny, amennyire lehetséges. Az áramszektorban van is mód erre - többszereplős a piac, nagy az importverseny, az át-viteli hálózat állami kézben maradt. A gázszektorban más a helyzet, ezért ha a kormányzatnak sikerül lehetőséget teremtenie alternatív (nem kizárólag orosz kontroll alatt álló) szállításra, már megtette a magáét.
Az ország gázfüggése
nem könnyen orvosolható, de arra fel kell készülni, hogy 2015-ben lejárnak az oroszokkal kötött hosszú távú szerződések, és az egyoldalú függés következményei óriási kockázatot jelentenek a magyar fogyasztóra nézve. A gázhegemónia problémáját egyébként is érdemes lenne végiggondolni, mint ahogyan azt is, hogy a megújuló energiákkal miként csökkenthető legalább részben e kiszolgáltatottság. A lakossági gázfogyasztás támogatási rendszerét is át kell alakítani, mert a költségvetés nem sokáig visel el évi 100 milliárd forintos kiadást.
Egy sor kérdésben azonban nem is annyira a pénzről, mint inkább a kellő jogszabályi környezet biztosításáról van szó. Angliában például a biogáz energiaipari felhasználása "magától" terjed, nem az állami szubvenció miatt, Delhiben a világ legnagyobb környezetbarát tömegközlekedése működik, miután az összes busz motorját gázüzeművé alakították át. Szakmai anyag is készült már arról, hogy egy Pest környéki szeméttelepen - pusztán az ott spontán fejlődő biogázból - két lakótelepnyi villamos energia volna kinyerhető és így tovább.
Hatvani György, a minisztérium energiapolitikai helyettes vezetője néhány hónapja egy külföldi rendezvényen az új magyar energiapolitikáról tartott előadást. Ennek tartalmáról idehaza semmit sem tudni, s érdeklődésünket a tárcánál azzal hárították el, hogy a koncepció még társadalmi egyeztetés alatt áll. Amennyiben ennek alapját a minisztérium honlapján részben megjelent 17 szakértői tanulmány adja, a helyzet elkeserítő. Nemcsak azért, mert az egyikben a geometriai energia megnevezés szerepel geotermikus helyett, egy másikban pedig a napenergia-beruházások megtérülési idejét forrásmegnevezés nélkül állapítják meg több mint 100 évben. Hanem mert a tanulmányok egy része el sem olvasható - azzal az indokkal, hogy üzleti titkot érintő állítások is lehetnek bennük. Abból viszont, ami olvasható, egyértelműen látszik: a tervezett energiapolitikai koncepció fix pontja továbbra is a paksi atom, s a lakossági energia árát így vagy úgy, de tartani kell. De hát ezek nem koncepcionális kérdések. Ez nem stratégia.
A szakma olyan "nagy öregjei", mint Hatvani György (helyettes államtitkár, 64 éves), Kapolyi László (parlamenti képviselő, 74), Podolák György (parlamenti képviselő, 63), Tombor Antal (Mavir-elnök, 67) vagy Horvát J. Ferenc (energiahivatali elnök, 63), már a 80-as években is a szektor felső szintű döntései körül bábáskodtak. Feltűnő, hogy nincs mögöttük/mellettük az a középgenerációs gárda, amelynek át lehetne adni a stafétabotot. Az 54 éves Kocsis István ritka kivétel. Ráadásul akkora az egykori főprivatizátor hatalmi súlya, hogy a paksi atomerőmű (ahol első számú vezető volt) balesete után pusztán az MVM elnöki székével sikerült megbüntetni. Ezen a szinten látszólag bármilyen hibás döntés következmények nélkül megúszható, hisz nem volt személyi konzekvenciája annak, hogy az év eleji orosz-ukrán gázvita során 35 ipari nagyfogyasztót lényegében kidobtak a rendszerből, mint ahogyan a szélerőműparkok engedélyezése körüli botránynak vagy az ezt előidéző, elrontott törvénynek sem. Az utóbbi nyolc év miniszterei közül Chikán Attilát a gazdaságfejlesztés, Matolcsy Györgyöt a Széchenyi-terv, Csillag Istvánt az autópályaépítés, Kóka Jánost pedig a különböző krízisterületek (MÁV, autópálya, befektetésösztönzés) vitték messze az energia környékéről. Ráadásul a tárcavezetők hivatali ideje '90 óta átlagosan alig több mint másfél év, amibe egy komolynak nevezhető energiaszektori koncepció kidolgozása akkor sem férne bele, ha az illető az első naptól csak és kizárólag ezzel foglalkozna. Mindezzel együtt is igaz azonban, hogy a szektort a politika erősen alulreprezentált államigazgatási státusban tartja: az energetikának hosszú idő óta csak a helyettes államtitkári szint jut. Az sem lehet véletlen, hogy például árszabályozási kérdésekben az aktuálpolitikai érdek képes lenyomni a szakmailag bármennyire jól megalapozott elképzeléseket. Végső esetben a miniszterelnök maga döntheti el, hogy a hatósági ár ennyi vagy annyi (például Orbán Viktor a gáz árának befagyasztásával alig egy év alatt padlóközelbe küldte a Molt). Az ismét felmelegített államháztartási reformba éppen ezért érdemes volna belevenni a hatósági árszabályozás újragondolását. Például úgy, ahogyan a pénzügyi szektorban a kamatlábváltozásról döntenek; ott akár a Pénzügyminisztérium egyik főosztályvezetője is mondhatja, hogy mit kellene tenni a kamatlábakkal, de ettől a minisztérium csak a monetáris tanács és az MNB kontrollja mellett dönthet e kérdésben. Emiatt gyakorta feszült a viszony az intézmények között, de a meghozott döntések kiszámíthatóbbá tették a pénzpiacot. Talán e felismerést kellene az energiapolitikában is kamatoztatni - ahogyan a környező országokban már megtörtént.
