A tettes szemszögéből (Wim Wenders filmrendező)

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjelenésünk napján mutatják be a budapesti mozik Wim Wenders amerikai produkcióban forgatott filmjét, Az erőszak végét. A mester máskor is járt már Amerikában, ott forgatta a Párizs, Texast, de a munkakörülmények (szakszervezetek stb.) megnehezítették, sőt megakadályozták a működését. Visszatért Európába, itt folytatta pályafutását. Mára Amerika is megváltozott, a moziipar nem csak stúdiófilmeket jelent, a függetleneknek is számos lehetőség kínálkozik. Wenders tehát újból átkelt a tengeren szerencsét próbálni, és egy viszonylag kis költségvetésű filmet készített, olyat, amilyet csak ő tud. Magányos hősökről szól, férfiakról, akik identitásukat keresik, akik úton vannak, akár a világ végéig, máskor meg az égből szállnak alá a földre. Olyan filmet, aminek első látásra értjük a szándékát. Az erőszak vége újrakezdés, és sok év óta az első Wenders, ami szélesebb közönségnek szól.

Megjelenésünk napján mutatják be a budapesti mozik Wim Wenders amerikai produkcióban forgatott filmjét, Az erőszak végét. A mester máskor is járt már Amerikában, ott forgatta a Párizs, Texast, de a munkakörülmények (szakszervezetek stb.) megnehezítették, sőt megakadályozták a működését. Visszatért Európába, itt folytatta pályafutását. Mára Amerika is megváltozott, a moziipar nem csak stúdiófilmeket jelent, a függetleneknek is számos lehetőség kínálkozik. Wenders tehát újból átkelt a tengeren szerencsét próbálni, és egy viszonylag kis költségvetésű filmet készített, olyat, amilyet csak ő tud. Magányos hősökről szól, férfiakról, akik identitásukat keresik, akik úton vannak, akár a világ végéig, máskor meg az égből szállnak alá a földre. Olyan filmet, aminek első látásra értjük a szándékát. Az erőszak vége újrakezdés, és sok év óta az első Wenders, ami szélesebb közönségnek szól.

Magyar Narancs: Miért forgatott filmet az erőszakról?

Wim Wenders: Los Angeles, a város adta az ötletet. Ha az ember odakerül, és valameddig ott él, akkor megfertőzi az erőszak. Az állandó félelem és paranoia színhelye a város. Az emberek vadul igyekeznek megvédeni magukat, erről szól az élet. Los Angeles fő exportcikke az erőszak. A város ismeri az erőszak minden fajtáját: a rasszista megmozdulásokat, az utcai lövöldözéseket, és kijutott neki a természet agressziójából is, földrengésből, tűzvészből, számottevőbb csőtörésből.

MN: Saját bőrén is tapasztalt már erőszakot?

WW: Amíg ott forgattunk, nem történt semmi, noha olyan környéken dolgoztunk, amely távolról sem mondható veszélytelennek, de a stábon belül senkinek semmi baja nem esett. Ám amikor a filmet vittük Cannes-ba, a filmfesztiválra, megtámadtak bennünket. Hah, micsoda irónia! Megérkezik az ember a Riviérára Az erőszak vége című filmmel, és két álarcos tör rá vasbottal.

MN: A filmnek először a karaktereit találták ki, csak azután írták meg a cselekményt. Hogyan is megy az ilyesmi?

WW: Először is, s ez nálam nem ritkaság, megvolt a téma. Kifejezetten az erőszakról akartunk filmet készíteni. Feltétlenül központi szerepet szántunk e tárgynak. Persze ez így elég absztrakt. Megvolt a színhely is, még szép, Los Angeles. Cselekmény nem volt, még annyi sem, hogy a fiú találkozik egy lánnyal. Meglehet, valóban különös eljárás ez. A forgatókönyvíróval, Nicholas Kleinnal elgondoltuk, hogy ha már ilyen furcsán kezdtük, akár folytathatnánk is így. Mindketten kitöltöttünk egy katalógust olyan személyekkel, akik tárgyunkkal kapcsolatban érdekelhetnek bennünket. Mindegyikünk visszavonult néhány napra, és csak azután ültünk össze ismét. Bemutattam Nicholasnak a hőseimet, és ő megmutatta nekem az övéit. A közös karaktereket, vagy akiről úgy gondoltuk, azonosak lehetnek, megtartottuk. Mindketten elképzeltünk egy filmproducert meg a feleségét, sőt nyomozót is. Ray, a tudósunk, két külön ötletből született. Nekem eszembe jutott egy stuntgirl, Nicholas viszont egy színésznőt írt meg. Ebből lett Cat, aki először kaszkadőr, majd színésznő lesz. Aztán kidolgoztuk a szereplők életrajzát. Kiötlöttük, milyen lehetne az életük. Így alakult ki idővel a sztori is.

MN: Utolsó filmjében, a Lisszaboni történetben a főhős kamerákat helyez el, amelyek vakon veszik fel, ami eléjük kerül. Ezt az ötletet fejlesztette tovább most itt. Ugyancsak vakon dolgoznak a gépek, mindent megfigyelnek. Ám itt a cél eszközei. Sőt a képek nemcsak az erőszakot mutatják meg, hanem hatalmat is gyakorolnak. Hatalmuk láthatóvá válik, félelmet kelt a nézőben.

WW: Az erőszak vége sokkal tovább ment Lisszabonnál. A képekről itt már egész más közegben beszélünk. A biztonsági kamerák, sőt a műholdas képek is egy olyan rendszer részei, amely az igazságkeresést és egyben az erőszak kontrollját és megakadályozását szolgálja. Ám paradox hatásuk is van, hiszen újabb erőszakot szülhetnek. Csakhogy Az erőszak vége piszkosul nem a képekről és a hatásukról szól, hanem arról, hogy az erőszak könnyen megváltoztathat egy életet, és arról, ahogyan reflexszerűen, csípőből viszonyulunk az erőszakhoz. Vajon magunk felelősek vagyunk-e a minket ért erőszakért? Remélem, a nézők, ha beleszaladnak a hősök dolgaiba, legalábbis elgondolkodnak. Ott van, mondjuk, a sikeres filmproducer. Van egy rakás pénze, hatalmas birtoka, csinos felesége, isteni karrierje, de megtámadják, kis híján meggyilkolják. Életében először szembenéz egy megtöltött puskával. Ez az élmény megváltoztatja az életét. Meg tudjuk-e ezt érteni? Meg lehet-e ezt érteni? Vagy talán hülyének nézzük azért, mert lemond mindenről, amije volt? Mindezt nem mutatjuk, nem is akartuk megmutatni. Megismerjük ezt az embert, megismerjük birtokostul, hatalmastul. Megismerjük a feleségét is, aki köszöni, nem kér ebből az életmódból. És akkor bumm. Majd rá négy héttel folytatjuk. Meglátunk valakit, aki teljesen más.

MN: Hogy az erőszak az emberlét része, ugye, az teljesen természetes dolog? Biztos?

WW: Természetesen, már a barlangfestmények is erőszakot mutatnak. Nyilvánvalóan ez az egyik legemberibb téma. Normális tehát, ha a filmszakma szimbiózisba lép vele. Néhány kedvenc filmem igencsak erőszakos. Most került ismét a mozikba Scorsese Taxisofőrje. Az a film még ma is sokkoló. Az erőszaknak ott a helye a mozikban, hisz olyan téma, amihez közünk van. Meg akarjuk érteni. Tudni akarjuk, honnan ered, hogyan születik és milyen következményekkel jár. De az utóbbi időben az erőszak mint téma egyre inkább marginális, inkább csak körítés. Tejszínhab a süteményen. Akkor is ott van, amikor semmi keresnivalója, amikor nem is része a történetnek. Hihetetlen fenomén, tulajdonképpen nyomasztó. Az erőszak tényleg konzumcikk lett.

MN: Cat megkérdezi a nyomozót, hogyan jellemzi az erőszakot. Az úgy válaszol: "Félelem, a szeretet hiánya, érzelmi bosszú."

WW: Saját szemszögéből válaszol a kérdésre. Szándékosan készítettük így a filmet. Előítéletek nélkül és elfogulatlanul, több különböző szempontból akartuk megvilágítani a témát. Ez a nyomozó álláspontja. Hisz megtudunk valamit az életrajzából is, orvoslást és pszichológiát tanult, hát a válasza teljesen következetes.

MN: Az életéből következik?

WW: Talán, egy kicsit. Az erőszak mindig kétarcú. Egészen más a tettes szemszögéből és az áldozat szemszögéből.

MN: Maga hogyan kezeli az erőszakot? Például mit érzett, mikor megtámadták? Feldühödött?

WW: Úgy van. Ez a cannes-i történet bebizonyította, hogy tényleg nem úgy reagál az ember, mint ahogy a moziban látta. Nincs olyan filmélmény, olyan mozgóképes tapasztalat, amely felkészíti az embert erre. Nincs ennél rondább, butább, gyorsabb és látványosabb. Én a lehető legbutábban viselkedtem. Védekeztem. Ez annyira meglepte a két ürgét, hogy elhúztak a francba. Aztán ott álltam remegő térddel: mi lett volna, ha nem menekülnek el? Úgy gondolom, egy fizikai fenyegetésre jobb nem hősködve reagálni. Én sem valami hősi hevületből csináltam, csak bekattant, hogy ezek most a feleségem fontos dolgait lopják el. Tudniillik megálltunk a ház előtt, és vártuk, hogy kinyíljon a garázs, amikor két álarcos férfi kirántotta a hátsó ajtókat, vasbotokkal behajoltak és ordítottak. Hátul ült a két nő, én elöl a kormánynál, mellettem a barátom. A két nő nagyon megijedt, és védekezésből felkapták a kezüket. A férfiak aztán felmarkolták, amit tudtak. De nem voltak kézitáskák. Ezért odafordultak a csomagtartóhoz, hisz ha be van kapcsolva a motor, akkor azt könnyű kinyitni. Én meg: jaj istenem, a fontos cucc! Olyan gyorsan történt minden, fel sem fogtuk igazán. Kiugrottam a kocsiból. Ez annyira zavarba hozta őket, hogy felpattantak motorjukra és elhúztak. Ami aztán a végén a legjobban felbőszített, hogy beintettek nekem. Ez tényleg egészen irracionálisan dühített. Baromi mérges lettem.

MN: A társadalom által gyakorolt erőszak is jelen van a filmben. Állandó elérhetőség, mindent a munkáért. És pont Samuel Fuller alakítja azt a karaktert, aki ebből teljesen kivonja magát. Vicces. (Az interjú S. F. halála előtt két nappal készült - a szerk.)

WW: Hmm. Ez tényleg elég ironikus. Hisz ő egyike azoknak a rendezőknek, akik egy egész nemzedékre -köztük rám - hatással voltak, nem utolsó-sorban azzal, ahogyan filmjei az erőszakról szólnak. Az öregúr hagyja a francba a számítógépet, a telefont, ez tényleg ironikus. Ugyanakkor azt játssza, ami valóban volt, nagy mesemondó, aki a közvetlen kommunikációt akarja, amíg a fia, Ray csak közvetve kommunikál. Amúgy, nem tudom, észrevette-e, hogy a filmben a mexikói család nagyapja egy olyan színész, aki minden italowesternben játszott: Henry Silver vagy ezer westernben színészkedett. Ezt el kell mondanom. Azt sem tudtam, hogy még él. Épp e családhoz kerestük a mexikói színészeket. Bill Pullman ismert két színészt, akivel egyszer színházban dolgozott együtt, bemutatott nekik. Másnap besétált a szereposztó irodába egy öregúr, és el sem lehetett zavarni. Hogy ő beszélni akar velem. Kezében volt a forgatókönyv, ő ezt egy baráttól kapta, mármint a két mexikói közül az egyiktől. Mondta nekem, ő tudja, hogy nincs számára szerep ebben a filmben, de mégis részt akar venni benne. Ránéztem és megdöbbentem: hát ez nem lehet igaz! Ez a fickó még él! Õ volt Henry Silver, és azt kérte, hogy szíveskedjünk szerepet írni számára a forgatókönyvbe. Hát hogyne! Ahogy tetszik parancsolni! Spagettit hozassak?

MN: Mondja, nem öli meg magát a technika? Tud dolgozni handy és laptop nélkül?

WW: Bill Pullman az én személyes felszerelésemmel dolgozik a filmben. Amikor ott ül a kezdő jelenetben, az ott az én laptopom és az én organizerom. A titkárnő, élőben a képernyőn, az persze trükk. Az Internet még nem tart ott. Megy, de nem ilyen minőségben. Megvan bennem a technológia iránti veszekedett érdeklődés. Igyekszem mindenben részt venni. Tudni akarom, hogy mi hogyan működik, és mire való. De épp mivel használom és kiismerem, azt is tudom, hogy mennyire időrabló. Nem áll rendelkezésünkre dupla annyi idő.

MN: Először forgatott szélesvásznon, és egy ismeretlen operatőrrel. Merész.

WW: Úgy döntöttem: minden új lesz. Csak olyan színészt választottam, akit még nem ismertem. A stábbal úgyszintén. Olyan operatőrrel akartam együtt dolgozni, aki eddig nem forgatott játékfilmet. Pascal Rabaud-t egy-két videóklipjéből ismertem. Készítettünk egy reklámfilmet. Felismertem benne a tehetséget, de ő félt a filmvilágtól, hisz évek óta csak reklám- és videóklipet készített. Roppant gátlásos fiú, minden ajánlatot visszautasított eddig. Pedig olyan baromi jó, hogy élete végéig mindennap forgathatna egy reklámfilmet. Aztán jöttem én, kérdeztem, mi van, mert sajnáltam, hogy egy ekkora tehetség hever a parlagon. Veled vállalom, mondta, és azóta már két másik filmet is leforgatott. Bizonyára felfigyeltek rá, mert hihetetlen gyorsasággal csinálta meg ezt a filmet. Öt hét kellett csak hozzá, mégsem úgy fest, mintha ledarálták volna.

MN: Cannes után újravágta a filmet. Mi változott?

WW: Elég sok minden. Természetesen semmit nem forgattunk újra. Még mindig ugyanaz a film, ugyanazok a jelenetek. Van, amit kihagytam, mást meg beleraktam. Van olyan jelenet, ami rövidebb lett, van, ami hosszabb. Leginkább áthelyeztem a jeleneteket. Nyolc személyről szól a történet, amolyan puzzle. Lassan rakódik össze egy képpé, és inkább csak a vége felé értjük meg, hogyan függ össze egyik a másikkal. Első nekifutásra túl bonyolult volt a puzzle, nem is volt elég időm. Március közepéig be kellett fejezni a vágást. Addig nem is raktuk össze az egészet. Manapság a hang nagy figyelmet igényel, több időbe telik, mint a képvágás. A következő két hónap során már láttam, hogy közel sem készültünk el. Az összerakósdi túl zavaros lett. Már amikor Cannes-ba utaztam, tudtam, hogy meg fogom változtatni. De csak amikor újból a vágóasztalnál ültem, akkor tudtam, mennyire fog megváltozni minden. Szétszedtem a házat, és kőről kőre újból összeraktam. Most már könnyebb átmenni egyik szobából a másikba.

MN: Ry Cooder készítette a zenét. Azt írta a lemez kísérőszövegében, hogy zenéje olyan, mint egy második kamera.

WW: Ry Cooderrel készítettem a Paris, Texast. Nem ismerek még egyet, aki így készít filmzenét. Nem komponál, mint a többiek, hanem kiáll gitárjával a vászon elé. És játszik, elölről és újra meg újra elölről kezdi. Lassan, igen lassan kivonja a képekből a zenét, kicsikarja a képekből a zenét. Ezért mondtam azt, hogy mint egy második kamera, úgy veszi fel még egyszer a filmet.

MN: Vicces, hogy Udo Kier egy magyar nevű rendezőt alakít.

WW: Vele készítettem egy egyetemista filmet, a Skladanowsky testvéreket, még rég. Udo most pont Budapestről érkezett Los Angelesbe. Õ is jól szórakozott azon, hogy Zoltán lett a neve. Nicholas Klein adta neki ezt a nevet, fontos volt számára, mert Erdélyi származású, és azt hiszem, a nagyapját hívták így.

MN: Hol tart a Billion Dollar Hotel?

WW: Remélem, hogy tavasszal nekikezdhetünk. Még nincs tető alatt. Nagyon bonyolult az egész, csupa speciális effektus. Sci-fit csinálni mindig sokkal drágább és bonyolultabb.

Nagy Elisabeth

(Berlin)

(A filmről, illetve a zenéjéről szóló kritikákat lásd a 28-29. oldalon.)

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra