A magyar gazdaság háború utáni, sokszor erővel végigvitt "szocializálásáról" szóló történeti munkák rendre kiemelik azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy az ország a háborúvesztés nyomán egy olyan birodalom érdekszférájába került, amely társadalmi rendszerét is rákényszerítette a kelet-közép-európai régióra. Éppen emiatt hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Magyarországon nem csupán a "szovjetek" és hazai ágenseik, a kommunisták (meg azok más pártokba transzplantált társutasai) támogatták a gazdaság szocialista elvű átalakítását, avagy a tervgazdaság létrejöttét. Az irányított gazdaság (gelenkte Wirtschaft) modellje (főleg német, olasz, de angolszász előzményeket követve) nálunk és a többi kelet-közép-európai országban is jól-rosszul, de működött, s a háborús pusztulás, a teljes kifosztottság, az abszolút és relatív hiány körülményei közepette semmi sem indokolta felfüggesztését. Ráadásul sokan próbáltak a szükségből erényt kovácsolni: mind elfogadottabbá vált az irányított gazdaság, az állam (mondjuk portáról portára eltérő szélességű és mélységű) tulajdonszerzése, s vele terjedt a közgazdasági heterodoxia - úgy a jobb-, mint a baloldalon. No, meg a mindkettő eszméiből egyaránt építkező, "harmadik utas", "népi" gondolkodóknál. Mindennek csupán egyik következménye némely közgazdasági tanulmányokkal (is) foglalkozó szakemberek, közszereplők látszólag elképesztően kacskaringós életútja (kommunistából, szocdemből a szélsőjobbra, néha egyenesen a nyilas pártba, majd vissza). Szemléltető példaként Csikós-Nagy Bélát szokták emlegetni, aki berlini birodalmi ösztöndíjasból, Teleki Pál pártfogoltjából (a miniszterelnökség gazdaságtanulmányi osztályának munkatársából), az akkoriban minden kormányt (Szálasiét is) végigszolgáló jobboldali, nácibarát, utóbb háborús bűnösként kivégzett Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter kedvenc beosztottjából lesz az érett Kádár-kor irányított gazdaságának egyik menedzserévé és a kor afféle moderált médiacelebjévé. Életrajzának - egész generációjának sorsát jól jellemző - fontos momentuma, hogy a 40-es évek elején, az említett osztály munkatársaként ő is részt vesz a Magyar gyári munkásság - Szociális helyzetkép című, a munkások társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyairól szóló tanulmánykötet összeállításában. Az akkor revelációként ható mű szerzőinek sorsa is példázatos. Notel Rudolf közgazdász a háború után Gunnar Myrdal, a Nobel-díjas svéd közgazdász munkatársa, majd az ENSZ tanácsadója lesz, Bán Imre ügyvédet és technikatörténészt 1944 telén gyilkolják meg a nyilasok. Olti Vilmos jogász a Rákosi-korszak vérbírájaként válik hírhedtté, míg Rézler Gyula szociológus, a magyar munkásszociográfia-írás kiemelkedő alakja 1952-ben emigrál, s az Egyesült Államokban lesz egyetemi professzor. Magát Csikós-Nagyot Vas Zoltán, akkoriban Budapest ellátásáért felelős kormánybiztos hozza ki még 1945-ben az internálótáborból. Vas később a Gazdasági Főtanács főtitkára, a magyar gazdaság formálisan teljhatalmú ura lesz, Csikós-Nagy pedig páratlan karriert fut be - már a negyvenes évek végén. ' az új pénz, a forint egyik atyja, de az ő kezében van a vezérlőkar a gazdaság több lépcsőben végrehajtott gleichschaltolása alkalmából is.
Búgnak a tárnák
A fentiekből következik az a tény is, hogy a háború után egyszerűen nem is nagyon merülhettek fel olyan, legalább minimális politikai támogatással bíró gazdasági koncepciók, melyek a gazdasági kibontakozás nem szocialisztikus, noch dazu szabadpiaci formáját forszírozták volna. Ebben pedig, s ezt ismét hangsúlyoznunk kell, nem is annyira a közvetlen szovjet katonai-politikai jelenlét játszotta a főszerepet - azzal a legtöbben, néhány különösen élesen látó megfigyelőt leszámítva afféle kínos, kényelmetlen, ám átmeneti jelenségként számoltak, mely tovatűnik, amint aláírjuk a békeszerződést.
Mindez korántsem magyar sajátosság. Világszerte sokan gondolták úgy (közöttük "a szabad világ" számos kormánya és a mögöttük álló agytrösztök), hogy a kezdetben ideiglenesnek és átmenetinek gondolt államosítások fenntartásával és kiterjesztésével, sőt az irányított (hadi)gazdaság több elemének továbbéltetésével egy olyan ökonómiai/társadalmi szisztémát kell létrehozniuk, amelyben tartósul az állam árszabályozó és gazdaságszervező funkciója is. A hagyományos gazdasági liberalizmusra nem csupán a hadigazdálkodás mért halálosnak tűnő csapást (hiszen ez egyszerre kényszer, s egyben következmény is volt), hanem a még a 40-es években is megemésztetlen, elméletileg és politikailag sem feldolgozott világválság, a lassan múló, csak a háborús konjunktúra által abszorbeált nagy depresszió.
Nagy-Britanniában például az 1945 nyarán hatalomra került munkáspárti Attlee-kormány első intézkedései között helyezte kormányzati irányítás alá a központi jegybankot, azután szépen állami kézbe vonta a bányákat, az energiaszektort, a közúti és vasúti közlekedést - majd kicsit később, a társadalombiztosítási reform keretében az egészségügyi infrastruktúra javát. Franciaországban (hogy a háborúban "győztes" - valójában alaposan meggyengült, lerongyolódott másik európai szövetséges hatalmat nézzük) a De Gaulle vezette antifasiszta koalíciós kormány már 1944 végén államosította a szénbányák többségét. Vele együtt az ipar- és a bankszektort - mindezt az obligát tb-reformmal kísérve. Ezen intézkedéseket - melyekre széleskörűen hozhatunk további példákat Európa nyugati oldalon maradt feléből - ugyan a gazdasági újjáépítés kényszere szülte, de egyben jó lehetőségeket kínáltak az uralkodó, etatista gazdaságelméleti paradigma forszírozói számára is. S akkor még nem is szóltunk a szocializálás alkalmilag retributív, megtorló jellegéről - hát persze hogy társadalmi tulajdonba vonták a Renault-műveket, amikor a névadó-tulajdonos, a vizsgálati fogságban elhalt Louis Renault oly buzgón kollaborált a megszálló németekkel (mint fél Franciaország).
A fentiekből pontosan kiolvashatók azon érvek és motivációk, melyek a honi államosítás lehetőségeit és kereteit kialakították. Ezekhez képest külön (szintén nem csak honi) sajátosság, hogy a háború előtti tulajdonviszonyok átalakulása már a háború előtt, de leginkább alatta elkezdődött. Gondoljunk csak arra, hogyan került 1944 nyarán befolyásos, komoly tulajdonnal bíró magyar zsidók vagyona német (többnyire SS-) tulajdonba. Ebből a szempontból is tanulságos a Chorin család és Kurt Becher SS-Standartenführer (Randolph Braham által részletezett) üzleti megállapodása a papíron már árjásított Weiss Manfréd Művekről. Ezen gyárak, termelőegységek azután már szovjet hadizsákmányként váltottak (ideiglenes) tulajdonost, rögvest 1945 elején - ez történt például a pécsi szénbányákkal, amelyek a háború során (de már az Anschluss nyomán) kerültek az osztrák tulajdonú Első Duna Gőzhajózási Társaság birtokából előbb a Reichswerke Hermann Göring érdekeltségébe, majd a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. kezébe. Megszállt országként természetesen el kellett viselnünk, hogy a tényleges főhatalmat jó ideig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) gyakorolta, amelyet nálunk egyértelműen a szovjetek domináltak - s a Szovjetunió eredményesen kényszeríthette akaratát a magyar kormányra. Gerő Ernő, az ideiglenes kormány kommunista (alkalmasint NKVD-ügynök) kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere 1945 augusztusában, Moszkvában írta alá azt az utóbb jelentős nemzetközi tiltakozást kiváltó gazdasági egyezményt, melynek nyomán szovjet-magyar vegyes vállalatok jöttek létre. Ezek formálisan 50-50 százalékos magyar-szovjet tulajdonban álltak, elnökük magyar, (vezér)igazgatójuk szovjet volt - de rendre az utóbbinak volt tényleges döntési jogköre. Ilyen volt a légi forgalom bonyolítására szóló Maszovlet, a hajózást (és a szénbányászat egy részét) monopolizáló, fent már említett Maszhart, a magyar bauxit kitermelését szolgáló Maszobal. De szovjet-magyar vállalat folytatta az alföldi kőolajkutatásokat, s ez felügyelte a kitermelt kőolaj elosztását, s a honi igényeken felül a nettó olajimportőr Szovjetunió számára a zalai kőolaj behozatalát (magához a fő kitermelő, részben amerikai tulajdonú MAORT-hoz nem nyúlhattak - egészen az ominózus gazdasági koncepciós perig). A szovjetek természetesen direktebben és durvábban is belenyúlhattak a magyar gazdaságba - kezdve a kirótt jóvátételtől egészen teljes üzemek leszereléséig és elszállításáig. Ám a vegyes vállalatok, illetve a direkt szovjet célra termelő, zsákmányolt gyárak, üzemek, bányák utóbb szép lassan mind a magyar állam tulajdonába mentek át. Némelyik már a negyvenes években, mások - például a később államosított MAORT és a szovjet tulajdonú (németektől átvett) alföldi olajtermelő cég egyesítésével létrehozott Maszolaj - csak 1954-ben. Lényeg, hogy itt a magyar állami tulajdon létrejöttéhez nem is kellett semmiféle parlamenti vagy kormánydöntés, ment az "magától" is, persze aktív szovjet részvétellel.
Nékünk terem
Az állami tulajdon folyamatos és megállíthatatlan bővülése pontosan követhető bizonyos állami és kormánydöntések, országgyűlési és nemzetgyűlési határozatok lajstromba állításával. Mint látni fogjuk, ezek rugalmas megfogalmazása segítette hozzá a lassan bolsevizálódó ország illetékeseit ahhoz, hogy olyan területeken is alkalmazzák e jogi statútumokat, ahol az érintett, jogilag többnyire járatlan kis- és középtulajdonosok nem is gondolták volna. Az állami tulajdon természetesen az 1945 eleji, nagyrészt improvizált (utóbb is csak részben "lepapírozott") földreform során is gyarapodott. Ekkor mintegy másfél millió holdnyi mezőgazdasági terület (erdő, szántó, legelő stb.) került állami tulajdonba. Vagyis a földosztás az eredetileg szándékolt és hivatalosan propagált társadalmi esély-újraelosztási funkcióján kívül egyben az állam tulajdonszerzését is szolgálta. A kisgazdapárt leszalámizott, s emiatt utóbb már eszköztelen "jobbszárnya" kivételével nem is történt felszólamlás annak érdekében, hogy a földreformot racionális kiigazítás és legalább részleges kárpótlás kövesse. Az államosítások későbbi menetrendjében rendre felfedezhető a kétszakaszos jelleg. Az állam először csak saját kezelésébe vonja az adott üzemet vagy egész gazdasági szektort, majd ezután következik a törvénnyel is szabályozott államosítás - míg a koalíciós jelleg (utóbb, 1947 őszétől már egyértelműen látszatszerű) fennmaradása egyáltalán szükségessé tette a parlament munkáját. A bányákat (már amelyek nem kerültek szovjet kezelésbe) már 1945 végén állami irányítás alá helyezték, majd az 1946. évi XIII. törvénycikk rendelkezett a szénbányák államosításáról is: visszamenőleges hatállyal, az év január 1-jétől! A Függetlenségi Front eredeti programja ugyan csak a szénvagyon államosítását tűzte ki célul, ám a végleges döntés értelmében a koalíció kommunisták dominálta baloldalának nyomására (tehát a szociáldemokrata és a parasztpárt igenlése mellett) a bányavállalatok plusz a bányaüzemekhez kapcsolódó egyes létesítmények államosítására is sor került - beleértve például az erőműveket. A törvény a SZEB-ben tömörülő hatalmak - ez esetben a szovjetek és az amerikaiak - együttes nyomására nem terjedt ki a külföldi tulajdonú bányákra.
A további államosítás ütemét az 1945-46 fordulóján felállított, a magyar gazdaságot totálisan ellenőrző, gyakorlatilag kormány és törvényhozás felett álló, kommunista vezetésű (névleg Vas, de a háttérből Gerő Ernő irányította) Gazdasági Főtanács diktálta. Ennek sürgetésére 1946. december 1-jétől miniszterelnöki rendelettel került állami kezelésbe a Ganz Vagon- és Gépgyár, a Ganz Hajógyár, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Győri Vagon- és Gépgyár, valamint az érdekkörükbe tartozó egyéb (mondjuk kereskedelmi) vállalatok - mondván: ezek jórészt jóvátételre termelnek.
A következő év - hiszen a forint, a stabil pénzeszköz már adott volt - a bankszféra elnyelésének jegyében zajlott. Előbb, még 1947 nyarán, biztosokat neveztek ki a jelentősebb pénzintézetek élére, majd a november 21-22. ülésén az Országgyűlés is elfogadta a minisztertanács törvényjavaslatát (1947. évi XXX. tc.) a nagybankok államosításáról. Ehhez nem árt ismerni a szorosabb politikai kontextust. A minden ízében (előkészítését és lebonyolítást tekintve egyaránt) tisztátalan, csalásokkal és visszaélésekkel tarkított 1947. augusztus 31-i országgyűlési választás sem hozott létre egyértelmű kommunista hegemóniát. Ennek megteremtéséhez az egyetlen nagyjából prokapitalista erő, a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt parlamentből való adminisztratív eltávolítására, s vezetője (továbbá más ellenzéki politikusok) elűzetésére is szükség volt. S meg kell említenünk a Kommunista pártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) 1947. szeptember 22-27-én Szklarska Poreþbában megtartott alakuló értekezletét, ahol határoztak a kelet-európai zóna szovjetizációjának felgyorsításáról. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a nagybankok államosítását - részben persze opportunizmusból, de elvi egyetértésből is fakadóan - még a legnagyobb akkori ellenzéki párt, a kereszténydemokrata DNP képviselőinek többsége is elfogadta. Márpedig ez a határozat nem csupán a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Belvárosi Takarékpénztár, az Angol-Magyar Bank, a Dunavölgyi Bank és a Községi Takarékpénztár magyar magánosok kezében lévő részvényeinek állami tulajdonba vételéről szólt. Az érdekeltségi körükbe tartozó ipari és kereskedelmi hálózatok is állami kézbe jutottak - a bankokban tartalékolt tőke pedig állami kezelésbe. Kovács Tamás történész néhány évvel ezelőtti tanulmányában megjegyzi, hogy hat, 1947-ben államosított bank felszámolása még 2007-ben (!) sem fejeződött be, amit - legalábbis akkoriban - még az Európai Unió is furcsállott.
Tehát létre sem jött még az egypárt-állam, de a bánya- és gyáripari dolgozók 60 százalékát máris az állami szektor foglalkoztatta. Ne felejtsük el (s e tekintetben a magyar modell már ekkor is eltért bármiféle nyugat-európaitól), hogy a kommunista párt már az államosítás előtt, közben vagy után komoly informális hatalommal és befolyással rendelkezett a gazdaság minden szektorában. Nem utolsósorban az akkor kiépülő, lassan egységesülő politikai és gazdasági rendőrség, a GRÜ, illetve az ÁVO (főképpen azok ügynökhálózata), majd a mindkettőt inkorporáló ÁVH révén.
A pénzintézeti szférát az államosítás után alaposan átszervezték. Hamarosan rá sem lehetett ismerni korábbi formájára, miközben létrejött a szocializmusban felnőttek számára oly ismerős egyszintű bankrendszer, OTP-stül (ami konkrétan a Postatakarékpénztár utóda), Külkerbankostul, Beruházási Bankostul. No és persze az MNB-nél vezetett vállalati egyszámla-rendszer, amelynek révén a teljes állami és szövetkezeti szektor szoros pénzügyi kontroll alá került.
Az idők szavát mutatja, hogy 1948. március 25-én már rendeleti úton és puccsszerűen államosítják a 100 főnél többet foglalkoztató ipari üzemeket - előtte konspiratív úton, titokban trombitálják össze és instruálják az üzemek vezetésére kijelölt munkásigazgatókat a Vasas Szakszervezet székházában. Ekkor 594 vállalatot von irányítása alá az állam, ahol összesen 160 ezer munkás dolgozik (a dolgukat vesztett "kizsákmányolók" és családjuk létszámáról nincsenek ily pontos adatok). A döntés persze nem következmények nélküli: ezek után kimondják feloszlásukat a munkáltatók érdekvédelmi szervezetei (a GYOSZ, a TÉBE), s egy jó időre beszünteti működését a budapesti Tőzsde is. Már a totális hatalomátvételen túl, az egypárt-rendszer, az ÁVH-uralom csúcspontján, s a koncepciós perek dandárjában intézkedik kormányunk (pontosan 1949. december 28-án) a tíznél több főt foglalkoztató kisüzemek és a külföldi tulajdonú üzemek államosításáról. Utóbbihoz remekül kövezik ki az utat az 1948-tól útjukra engedett gazdasági kirakatperek. Ezek közül az 1948-as MAORT-, majd az 1949-50-es Standard-ügy célja egyértelműen a jórészt külföldi kézben lévő vállalatok (például a 96 százalékban a Standard Oil által birtokolt MAORT) feletti ellenőrzés megszerzése - s e perek jó ürügyet kínáltak az államosításra. Ugyanakkor a perek kapcsán elítélt - súlyosabb esetben kivégzett (például a Standard-igazgató Geiger Imre), "enyhébb" esetben csak bebörtönzött (például a MAORT-os Papp Simon) - műszaki vezetők hiánya komolyan hátráltatta a később elkommunizált üzemek működését.
Államunk utóbb, fontos külgazdasági és kereskedelmi okokból mégis fontolóra vette a - szigorúan "valutakülföldi" - tulajdonosok kártalanítását. Az elkobzott amerikai tulajdonért például már a hetvenes években (az ottani külügy lelkes helyeslése mellett) kiperkálta a részét a magyar állam, amihez az 1973-ban aláírt vagyonjogi és az 1975-ös dollár- és kötvényadósságokat rendező magyar-amerikai szerződés nyújtott keretet. Csak nem képzeljük, hogy lett volna esélyünk visszakapni a koronát, ha még 1978-ban is lógunk az Egyesült Államoknak?
Suszter, kaptafa
Terjedelmi okokból sem tudjuk részletezni, miként kerültek az állam tulajdonába az egyházi és egyéb magániskolák (1948. évi XXXIII. tc. az iskolák államosításáról), a színházak (nagyjából 1949 decemberében), mozik, vagy éppen a sportegyesületek - utóbbiakat elég volt egyszerűen átvenni, majd a szakszervezetek (és erőszakszervezetek) kezelésébe adni, elvégre korábbi tulajdonosaik alól az államosítások amúgy is kihúzták a talajt.
Külön történet a privát kisipar és kiskereskedelem felszámolása. Erre ugyanis a fenti formális rendelkezések nem is adtak módot - már ha a végül 10 főben meghatározott létszámhatárt nézzük. Igen ám, de a törvények, rendeletek (mind az 1948-as, mind az 1949-es) megfogalmazásuk folytán lehetőséget adtak arra, hogy a vonatkozó jogszabályban említett üzemméreten aluli egységeket is állami kézbe vegyék - amennyiben ezek működése nem felelt meg a népgazdaság bármily tágan értelmezett érdekének. Nem kevés embert érintett mindez: 1949-ben mintegy 250 ezerre becsülték a kisiparosok és a kiskereskedők számát, eltartottakkal együtt pedig kb. 700-800 ezerre. A Majtényi György- Szatucsek Zoltán történészduó e tárgyban publikált kutatásai szerint a formális államosításra sokszor nem is volt szükség - elvégre működtek a finomabb, fű alatti módszerek is, melyekkel ellehetetlenítették a magáncégek működését. Ezek részben a mai olvasónak is ismerősek: kíméletlen jövedelemadó-behajtás, a hitelpolitika szigorítása, az áruellátás irgalmatlan állami kontrollja. Miután az árakat központilag szabályozták, az Árhivatal bármikor megtehette, hogy folyamatosan csökkentse a haszonkulcsokat. A közületek - az államtól kapott jogosultság alapján - akár rendkívüli hatállyal is felmondhatták az üzlethelyiségek bérleti jogát. A talpon maradt magánosok "természetesen" csak állami cégektől vásárolhattak - az állami nagykereskedelmi vállalatok pedig, ha erre utasítást kaptak, egyszerűen nem szállítottak a kereskedőnek, iparosnak. Sok vállalkozó kényszerült így arra, hogy "önként" adja vissza az iparengedélyét, avagy szerződéses alkalmazottként az állami ipar vagy a kereskedelem szolgálatába szegődjön.
A frissen államosított magánkereskedésekhez kirendelt új vállalatvezetőknek 15 napon belül leltározniuk kellett: ekkor vagyonmérleget készítettek, majd nyilatkoztak arról, hogy a vállalatot érdemes-e tovább működtetni. Az újdonsült vezetők indokolt esetben még a kereskedő magánvagyonát is lefoglalhatták - sőt, a külföldre menekült kereskedők disszidálás előtt eladott vagyontárgyait (például a gépkocsijait) is felkutathatták és elkobozhatták pórul járt vásárlóiktól. Az államosítások sokszor kampányszerűen, összehangoltan történtek. Központilag irányított akció keretében vették állami kezelésbe a főváros legjelentősebb szállodáit és vendéglátóegységeit (1948. május 15.), a privát gyógyszertárakat (1949. április 15.), majd a kisebb szállodákat és panziókat (1949. június 28.).
Az államosítást követően szakmai központokban fogták össze az állami nagykereskedelem letéteményeseit, a nemzeti vállalatokat. A kiskereskedelmi hálózat alaptípusaiként pedig bizományosi hálózatot, népboltokat, valamint falusi szövetkezeti boltokat alapítottak. Az állami kereskedelem szervezetének megteremtésével párhuzamosan alakították meg a kisipari termelőszövetkezeteket. A másfél évig (1952. január 5. és 1953. július 4. között) működő Helyi Ipar Minisztériumának utasítására pedig utóbb megkezdték a falusi vegyesipari szövetkezetek hálózatának kiépítését is: a helyi tanácsok később erre hivatkozva számolták fel sorra a falusi iparosok vállalkozásait. A csúcspontját (legalábbis e szektorban) 1952-ben elérő államosítás nyomán csak néhány hagyományos kisipari szakmában dolgozó iparosnak engedélyezték a további működést: mindenekelőtt cipészeknek, ruhajavítással foglalkozó szabóknak, kárpitosoknak, asztalosoknak.
Végül (1952 februárjában), a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 4. számú törvényerejű rendelete előírta a bérházak államosítását is. A rendelet a "tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanjait" is érintette, még ha azok nem is bérházak voltak. Továbbá lehetővé tette (végül is demokrácia van), hogy az egyes állampolgárok is tehessenek javaslatot arra, mely lakóházakat államosítsa a közeljövőben az állam.
S ezzel a magyar társadalom tulajdontól való megfosztása még nem is zárult le - ám az utolsó felvonásra, a totális téeszesítésre (a Rákosi-kor fél- és balsikerű próbálkozásainak kudarca nyomán) már más történelmi körülmények között, a "szocializmus következő fázisában", a levert forradalom után, a kora Kádár-korban került sor.
