„A sajtószabadságot féltő aggodalmunk egyenlő a két szemünk épségének megóvásával, és a legerélyesebben tiltakozók sorában leszünk, ha az államhatalom a sajtószabadságot korlátozni akarná” – mondotta 1937. március 15-én Baranyay Lajos, a katolikus Központi Sajtóvállalat vezérigazgatója a Pátria Klub ünnepi összejövetelén.
A korabeli tudósítások szerint Baranyay bátor hangon, a jelenlévők lelkes helyeslése mellett tartotta beszédét, és ha csak az idézett sorokat ismernénk, ma is a bátorságot emelnénk ki. De a vezérigazgató a továbbiakban egészen más hangot ütött meg; a korlátozó államhatalom helyett más „ellenfél” került elő.
„Aki azért kapaszkodik a sajtószabadság jogaihoz, mert ezzel a nagy joggal embertársai kárára s a maga hasznára akar dolgozni, aki a gondolat szabadságából kloakát csinál, az ellenfél, és keményen szembeállunk vele – jelentette ki, majd így zárta beszédét: – Ha a sajtószabadságot a törvény csak úgy körvonalazza, hogy annak labirintusaiban az ilyen mentalitású emberek büntetés nélkül elkuncsoroghatnak, akkor annak javítását követeljük.”
Sajtóreform, zsidókérdés
A magas röptű előadás helyszínét, a Pátria Klubot 1923-ban, Petőfi születésének 100. évfordulóján alapították azok a „jobboldali és keresztény gondolkodású” újságírók, akik úgy vélték, hogy az aktuális sajtótörvény túlságosan nagy mozgásteret hagy a különféle „nemzetellenes” orgánumoknak. A célkeresztjükben a szociáldemokrata Népszava mellett elsősorban a legnagyobb bulvárkonszern, az Est-lapok állt, amelyet egyenesen az 1918-as forradalom kirobbantásával vádoltak.
De nem csak ők voltak elégedetlenek a korszak viszonylagos sajtószabadságával. Az 1921–1931 között hivatalban lévő Bethlen István miniszterelnöksége idején több tervezet is készült az érvényben lévő 1914-es sajtótörvény szigorítására (amelyet különben Bethlen rendeletére állítottak vissza 1921 decemberében), és az őt követő, alig egy évig regnáló Károlyi Gyulának is voltak efféle törekvései.
A legmesszebb az 1932 októberében hivatalba lépő Gömbös Gyula jutott, aki 95 pontos programjában, a Nemzeti Munkatervben ezt írta: „A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja.” Ennek jegyében Gömbös olyan sajtótörvényt akart tető alá hozni, amely a kormány befolyásának erősítését és a cenzúra bevezetését szorgalmazta. A tervezet a miniszterelnök 1936-ban bekövetkezett halála miatt nem került az országgyűlés elé.
1938-ig a különböző sajtóreform-tervezetek mögött kimondatlanul is a „zsidó befolyás” háttérbe szorítása volt cél, noha erre csak a „sorok között” találnánk utalásokat. Gömbös utódja, Darányi Kálmán – aki egyébként nem is a sajtót akarta megreformálni – viszont már nem köntörfalazott. „Zsidókérdés van, ez egyike elintézetlen problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, annak csak tervszerű és törvényes rendezését tartom lehetségesnek.
Az ország határain belül élő zsidóság diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban” – jelentette ki Darányi 1938. március 5-én Győrben, amikor meghirdette ötéves gazdaságfejlesztési programját. A miniszterelnök szerint ezen aránytalanságok miatt a zsidóság befolyását a „nemzeti élet kulturális és más területein illő mértékre kell csökkenteni”, az ugyanis „magának a zsidóságnak is érdekeit szolgálja”.
„Egyhangú lelkesedéssel”
Alig egy hónappal a győri beszéd után újabb nagyszabású összejövetelt tartottak a Pátria Klubban. Több mint 150 újságíró gyűlt össze, hogy kimondják a magyar újságírók kamarai csoportjának megalakulását. A korabeli tudósítások elsősorban érdekképviseletet és az újságírók szociális és gazdasági „kívánságait” hangsúlyozták, de a résztvevők már annak a törvénytervezetnek az ismeretében bontottak asztalt, amelyet Darányi gazdasági csúcsminisztere, Imrédy Béla, és igazságügy-minisztere, Mikecz Ödön nyújtott be az „elintézetlen problémák” megoldására.
Az 1938. évi XV. törvénycikket „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” 1938. május 29-én fogadta el az országgyűlés – ekkor két hete már Imrédy volt a miniszterelnök. A későbbiekben csak első zsidótörvénynek nevezett rendelkezés – amelyet egyebek mellett azzal indokoltak, hogy az „értelmiségi munkanélküliség leküzdése végett” született – kimondta, hogy három hónapon belül létre kell hozni a sajtókamarát, melynek feladata „az újságírás és a lapkiadás (…) körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása”, és amelynek „tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg”.
| ||
A törvény szerint „akár időszaki, akár nem időszaki lap kiadója, szerkesztője, vagy a lapnak állandó munkaviszonyban álló munkatársa csak az lehet, aki a sajtókamara tagja”.
Két nappal a törvény kihirdetése után, 1938. június 1-jén megjelent „az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről” szóló 1938/XVIII. törvénycikk, amely az időszaki lapok alapítását és a már létező újságok megjelentetését miniszterelnöki engedélyhez kötötte immár az első zsidótörvény „szellemében”. E törvény nyomán összesen 411 sajtóorgánumot szüntettek meg a következő fél évben.
A kamara felállításának előkészítésével Traeger Ernő miniszterelnökségi osztálytanácsost, a gyorsírási ügyek kormánybiztosát bízták meg. Október végén arról számoltak be a lapok, hogy hamarosan megkezdődik a tagfelvétel, de karácsonykor már azt írták, hogy Imrédy felmentette Traegert, helyére Kolosváry-Borcsa Mihályt, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetőjét nevezte ki.
| ||
A hivatalos közlemény szerint Traeger „betegségére való tekintettel” távozott, de pont ugyanekkor (1938. december 23-án) nyújtotta be Imrédy „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvénytervezetet – a második zsidótörvényt –, amely szerint „zsidó nem lehet időszaki lap felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője”, a sajtókamarai tagsági arányuk pedig 20 százalékról 6 százalékra csökken.
Egy ébredő magyar
Annyi bizonyos, hogy Kolosváry-Borcsa Mihálynak nem voltak ezzel kapcsolatban fenntartásai. A 46 éves sajtófőnök addigra számos alkalommal bizonyította ez irányú rátermettségét (Kolosváry-Borcsa életéről szóló cikkünket lásd: „Egyetlen udvariatlan szóval nem bántottam a zsidókat”, Magyar Narancs, 2015. január 15.), az 1920-as évek eleje óta képviselte a hazai sajtóban a „magyar fajvédelem” ügyét, a mentora Gömbös Gyula volt, a miniszterelnök halála után a Függetlenség című lap főszerkesztője lett.
Imrédy 1938 szeptemberében nevezte ki a miniszterelnöki sajtóiroda élére, de nemcsak a sajtókamara felállításával kapcsolatos miniszterelnöki rendelet szövegezése fűződik a nevéhez, hanem ő intézkedett az 1938/XVIII. törvénycikket követő lapmegszüntetések ügyében is. Nem véletlen, hogy amikor a sajtókamarai felvételi kérelmek elbírálása 1939 januárjában valóban megkezdődött, a csúszást Kolosváry-Borcsa azzal indokolta, hogy időközben „egész sereg felvételi kérvény vált időszerűtlenné”.
Az Országos Magyar Sajtókamara végül 1939. június 23-án kezdte meg működését Kolosváry-Borcsa elnökletével, másfél hónappal a második zsidótörvény kihirdetése után. Ekkor már Teleki Pál volt miniszterelnök, Imrédynek „faji okokból” kellett lemondania, Kolosváry-Borcsa is kikerült a minisztériumból, és újra a Függetlenség főszerkesztője lett.
A kamarai összlétszám az induláskor 1572 fő volt, ugyanekkor 1863 felvételi kérelmet utasítottak el. De a toborzást nyáron sem hagyták abba, már csak azért sem, mert miniszteri rendelet mondta ki: 1939. szeptember 1-jétől kizárólag kamarai tagok végezhetnek újságírói és lapkiadói munkát. A véletlen műve – mégis jelképes –, hogy ugyancsak szeptember 1-jén, a háború kirobbanására hivatkozva a Teleki-kormány bevezette a cenzúrát.
A sajtószabadság jegyében
„Az újságíró társadalom nem volt kellőleg megszervezve, újságíró képviseletekről nem lehetett szó, s a meglévő újságíró szervezetekben, jóllehet már a 20-as évektől kezdve megerősödött a keresztény és nemzeti szellemű sajtó, túlsúlyban a liberális felfogás uralkodott. Ez a szellem idegenkedett minden olyan reformtól, amely esetleg a liberalizmus egyeduralmát megtörhette volna” – kezdte 1940-ben Gáspár Jenő főtitkár azt a beszámolót, amely az Országos Magyar Sajtókamara addigi tevékenységét összegezte.
Gáspár a szervezet elnökévé választott Kolosváry-Borcsa addigi „fáradozásait” külön is kiemelte. „Ő volt az, aki a lefolytatott laprevíziók során megtisztította a magyar sajtót azoktól az orgánumoktól, amelyeknek működését a magyar újságíró társadalom jobb érzésű része is kifogásolta és szégyellte” – jegyezte meg, és azt sem hallgatta el, hogy a második zsidótörvény „egészen új feladatok elé állította a még meg sem alakult kamarát”.
A főtitkári beszámoló szerint az érdekérvényesítés erejét az is mutatta, hogy a cenzúra bevezetése után a kamara „szakértőket” delegálhatott az ún. sajtóellenőrző bizottságba. Gáspár megemlíti azt is, hogy 1940. március 1-jén, „az ország újjászületésének 20. évfordulóján” a kamara elnöksége 500 szavas „hódoló táviratot” küldött Horthynak, amelyben ez állt: „A mi munkánk és kötelességünk a folytonos őrködés a nap és az éj minden szakában. Ezt az éberséget, ezt az őrszolgálatot, ezt a hűséget ajánljuk fel a mai ünnepnapon Magyarország Kormányzójának. (…)
Ezzel az őszinte fohásszal tiszteleg Főméltóságú Kormányzó Úr előtt az Országos Magyar Sajtókamara útján az egész magyar újságíró-rend és várja Főméltóságod további parancsait.”
Noha a kamara továbbra is a magyar sajtószabadság letéteményeseként határozta meg magát, működése a zsidók kiszorítása mellett leginkább jobboldali, németbarát propagandatevékenységből állt, amiért cserébe – jelentős állami támogatással – egy sor olyan jóléti intézkedést is foganatosíthattak, ami garantálta a tagok biztos megélhetését. Ilyen volt az újságírói minimálbérek megállapítása, de az sem volt véletlen, hogy a minisztertanács és a főváros is 50-50 ezer pengővel támogatta a szervezetet, hogy megvásárolhassa az Andrássy út 101. alatti villát a kamara székházának.
| ||
Az ország hadba lépése, 1941. június 26. után már nem csak hódoló táviratban várhatták az újságírók a parancsot. A kamara feladatává vált, hogy „emberanyaggal kitöltse, kicserélje és felváltsa” az alakuló haditudósító századokat. „Az a hang, az a szellem, amely az elmúlt világháborúban annyi kárt és veszedelmet zúdított az országra és amelynek olyan sok része volt az 1918-as szégyenteljes összeomlás és Trianon felidézésében, eltűnt a mai magyar sajtóból. Meghirdettük és hűségesen kitartottunk elveink mellett: magyarok vagyunk, hazafiak vagyunk, militaristák vagyunk” – írta Kolosváry-Borcsa Mihály a szervezet 1942-es évkönyvének bevezetőjében.
Ugyanitt arról is olvashatunk, hogy „a sajtókamara elnöke eljárt a cenzúra enyhítése módszereinek ügyében”, de mindezt a szélsőjobb érdekében tette. A sajtóellenőrzés első embere ugyanis 1941 áprilisától az az Ullein-Reviczky Antal, aki Bárdossy László miniszterelnök bizalmasa volt, de főnökével ellentétben határozottan ellenezte Magyarország hadba lépését.
„Az a paradox helyzet állott elő, hogy a liberális ellenzék sajtója sokkal közelebb állt a kormányhoz, mint saját lapjainak többsége” – írta későbbi visszaemlékezéseiben Ullein-Reviczky, amivel nemcsak a németek, a nyilasok, de a sajtókamara elnökének a haragját is kiválthatta. Már csak azért is, mert Kolosváry-Borcsát időközben alelnökké választották a Nemzetközi Újságírótestületek Uniójában, mely szervezet elnöke Wilhelm Weiss SA Obergruppenführer, a Völkischer Beobachter főszerkesztője volt.
1942 áprilisában, a szervezet velencei közgyűlésén már a magyar sajtókamara elnökének javaslatára deklarálták, hogy „minden tisztességes újságírónak kötelessége rámutatnia azokra a rettentő veszélyekre, amelyek a népek számára a felelőtlen sajtótevékenység következtében előállnak”. Mindennél többet elmond az Országos Magyar Sajtókamara elnökéről, hogy Velencében elmondott beszédét így kezdte: „Hitler Adolf, a Führer volt az, aki klasszikus művében, a Mein Kampfban megjelölte a követendő utat.”
Megsemmisített könyvek
Kolosváry-Borcsa nem csak nemzetközi fórumokon, náci közönség előtt dicsőítette Hitlert.
A Függetlenség hasábjain a cenzúra ellenére is egymásba értek az antiszemita, uszító anyagok, sőt a főszerkesztő-kamaraelnöknek bokros teendői mellett arra is jutott ideje, hogy megírja A zsidókérdés magyarországi irodalmáról címet viselő „tudományos művét”, voltaképp a katalógust, amelyben „lehetőleg tökéletes bibliográfiai pontossággal” 3100 olyan művet sorol fel témákra bontva, amelyek szerinte „a magyar nép romlásának, a szentistváni birodalom összeomlásának katasztrófáját idézte fejünkre”.
| ||
Miután a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, az új miniszterelnök, Sztójay Döme Kolosváry-Borcsát a sajtó, a rádió, a könyvkiadás és a külföldi hírszolgálat kormánybiztos-államtitkárának nevezte ki, aki már május 21-én, a rádióban elhangzott A magyar szellemi élet megtisztításáról című előadásában arról számolt be, hogy „megszűnt összesen nyolc budapesti és hét vidéki napilap, egy fővárosi hétfői lap, valamint 146 egyéb időszaki lap, a további átrendezés, a megmaradt lapok megfelelő vezetésének és irányításának biztosítása folyamatban van”.
Három héttel a rádióbeszéd után, a Magyar Országos Sajtókamara elnöke Budafokon, az Első Magyar Kartonlemezgyárban mondott beszédet annak alkalmából, hogy több mint 400 ezer könyvet gyűjtöttek össze megsemmisítésre. „Első kötelességemnek tartottam, hogy a mérgező zsidó betűt kiküszöböljem a magyar irodalomból. Én vállaltam a könyvégető liberális oldalról annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepét, mert ezt az irodalmat ki kell tépni a szellemi életből” – mondta, és ő volt az, aki beindította a zúzógépet.
Nincs tudomásunk arról, hogy a sajtókamara elítélte volna elnökének cselekedét, akit augusztus 29-én a frissen kinevezett miniszterelnök, Lakatos Géza ugyan menesztett, de az októberi puccs után Szálasi ismét sajtófőnökké és kormánybiztossá nevezett ki. Ez lehet az oka, hogy a sajtókamara Budapest ostromáig működött. Kolosváry-Borcsa csak 1945 elején szökött Németországba a szervezet bevételével és bizalmas irataival.
Az anekdota szerint 1945. január 20-án a betiltott Kis Újság két munkatársa „Az újságíró egyesület tulajdona” feliratú táblát helyezett el a szétlőtt Andrássy úti székház kapuján, pár nappal később az akkori egyetlen lap, a Szabadság szólította fel „Budapest demokratikus, haladó szellemű újságíróit, hogy csütörtökön, reggel 9 órakor jelenjenek meg a lap szerkesztőségében”.
| ||
A január 25-én tartott összejövetelen kimondták egy új újságíró-szövetség megalakulását, a következő héten pedig az Andrássy úti épületben, mintegy 150 újságíró részvételével meg is választották a 15 tagú intézőbizottságot a kommunista színikritikus Relle Pál vezetésével. A szervezet neve Magyar Újságírók Országos Szövetsége lett; az eredetileg tervezett Magyar Újságíró Szövetség elnevezést azért ejtették, mert rövidítése (MUSZ) a munkaszolgálatot idézte fel. Az eseményen megjelent a sajtókamara egykori főtitkára, Gáspár Jenő is, akit nem sokkal később letartóztattak.
A vádirat szerint a kamara névjegyzékéből törölt zsidó újságírók névsorát Gáspár a Gestapónak adta át, ezért a népbíróság tíz év fegyházra ítélte. Kolosváry-Borcsa Mihályt Németországban fogták el, 1945. október 5-én szállították Budapestre. A lapok a „legnagyobb háborús uszítónak”, a „sajtókamara Cézárának” nevezték, tárgyalása 1946. március 26-án kezdődött. „Bűnösnek nem érzem magam, de felelős vagyok” – jelentette ki a bíróság előtt; golyó általi halálra ítélték, 1946. december 6-án végezték ki.
Az 1948-ban megjelent Révai kétkötetes lexikon „Sajtókamara (Országos Magyar Sajtókamara)” szócikke alatt ezt olvashatjuk: „Az 1938. XV. tc alapján 1939-ben alakult. Az újságírók és lapkiadók fasiszta jellegű korporációja volt. 1945 januárjában jogilag is megszűnt.”
