Az Esztergár-kultusz végnapjai

Emberségből elégtelen

Belpol

Napjainkban is sokan próbálják rehabilitálni a néhai keresztény-nemzeti ideológiát és annak Horthy-korszakbéli reprenzentánsait. Mint Esztergár Lajos rövid életű pécsi kultusza is mutatja, e kísérletek gyakorta elhallgatáson és öncsaláson alapulnak.

A rendszerváltás utáni időszak a régi bálványok ledőlése mellett az elődök és példaképek utáni lázas keresgélést is elhozta. A szelektív múltértelmezés és a kihagyásokkal operáló kanonizáció jegyé­ben olyanokat is piedesztálra emeltek, akiknek a cselekedetei nemhogy korunk normái, de még saját morális sztenderdjei szerint sem állnak meg a történelem ítélőszéke előtt. Remek példa erre a Pécsen kibontakozott Esztergár Lajos-kultusz, amely az életpálya kínos, sőt szégyenletes mozzanatainak eltagadásán vagy elfelejtésén alapult. A néhai polgármester nevét viseli ma az egykori 39-es dandár utca Uránvárosban, évről évre átadják a róla elnevezett pécsi szociális díjat, sőt a Család- és Gyermekjóléti Szolgálat és Központ is az ő nevét viseli. Ugyanakkor helyi értelmiségiek kezdeményezésére mozgalom indult a város „esztergártalanítására” is, és erre az önkormányzati választás eredményei, az ellenzék pécsi hatalomra kerülése után van is esély. A pécsi városi közgyűlésben Bognár Szilvia nemrég hivatalba lépett alpolgármester megindító beszédben kérte a képviselő-testület tagjait arra, hogy néhány hónap alatt, például a közöttük is kiosztott dokumentumkötet, Hábel János Pécsi levelek 1944-ből című munkájának gondos áttanulmányozása nyomán gondolják végig, méltó-e Esztergár személye arra, hogy ekkora tisztelettel beszéljen róla az utókor.

A város élén

Esztergár Lajos jeles személyiség volt Pécs történetében: egyetemi tanár, a szociálpolitika avatott szakértője, majd Pécs szabad királyi város polgármestere 1940-től 1944 őszéig.
A múltat megszépítő hagyomány polgári, konzervatív gondolkodású, erős szociális érzéktől áthatott emberként emlékezett rá, akinek személyét közmegbecsülés övezte, szaktudása pedig kétségbevonhatatlan volt. (A sok tekintetben a mai közmunkaprogramot megelőlegező „produktív” szociálpolitikai nézeteiről, az ONCSA-programban való gyakorlati részvételéről, a nevéhez köthető Pécsi Norma nevű szociálpolitikai rendszerről figyelmükbe ajánlanánk Molnár Margit erről szóló tanulmányát.) Látszólag politikai-történelmi érdemeit emeli ki az is, hogy az 1944 őszén hatalomra került nyilasok letartóztatták, s lemondani is kényszerült polgármesteri posztjáról – amelyet azonban egy fél évre visszavett, éppen a szovjet csapatok bevonulását követően. Az ártatlanul üldözöttek glóriáját kölcsönözte neki az a tény is, hogy bár háború alatti tevékenységéért Népbíróság elé állították, ügye végül felmentéssel zárult. Ellenben kíméletlenül meghurcolták (egyes visszaemlékezések szerint a börtönben megalázták és megkínozták), amiért az 1956-os forradalom idején szerepet vállalt a Pécs városi és Baranya megyei Értelmiségi Tanácsban.

Esztergár pályafutásának azonban volt egy jóval kevésbé vállalható epizódja: 1944 tavaszán, a német megszállást és a kollaboráns Sztójay-kormány hatalomra kerülését követően ugyanis a hivatalában maradt, és ha nem is biztos, hogy lelkesen, de nagy buzgalommal és szorgalmas kitartással végrehajtotta a kormány (mindenekelőtt Endre László és Baky László államtitkárok ténykedése nyomán megvalósuló) zsidóellenes rendelkezéseit. A fennmaradt dokumentumok szerint proaktívan hozzá is járult a zsidónak minősült honfitársainktól önkényesen elkobzott vagyon szétosztásához, természetesen szociálpolitikai célokra – erről szóló levelei eljutottak Jaross Andor belügyminiszterhez is. Az utóbbi évek kutatásai alapján mind többet tudunk a magyarországi zsidóság tömeges deportálásáról, az Auschwitzba vezető út állomásairól – de arról is (gondolunk például Ungváry Krisztián nagy hatású könyvére), hogyan próbáltak az elrabolt vagyonra szociális programokat alapozni. Itt érdemes megemlékezni Molnár Judit, illetve Vörös István Károly történészeknek a pécsi zsidók tragédiájáról szóló, Esztergár polgármester szerepét is vastagon érintő tanulmányairól. Vagy éppen arról a már említett, hiánypótló kötetről, amelyet Hábel János állított össze a pécsi lakosok, így például deportált zsidók, de mellettük a tőlük elragadott tulajdonra pályázó „keresztény” lakosok leveleiből, és Esztergár polgármester ezekre adott válaszaiból. Nos, ezek minimum rút foltokat ejtenek a polgármesterről korábban – a részben vagy egészében apologetikus írások nyomán – kialakított, erősen idealizált képen.

A polgármester és munkatársai gondoskodtak az 1944. április 28-án érvénybe lépett gettórendelet helyi végrehajtásáról, amely a pécsi polgármesteri hivatal munkatársainak aktív részvételével zajlott (de számítottak a Pécsi Zsidó Tanács vezetőinek segítségére is). Esztergár polgármester maga jelölte ki a pécsi gettót az Ispitalja nevű városrészben. A zsidó lakosság összegyűjtése céljából 50 családi házat vett igénybe, valamint a 90 lakásos MÁV-bérházat: 272 „keresztény” család (600 lakos) helyére 3400 zsidó lakost telepítettek. Egy emberre így 3 négyzetméter jutott, egy-egy szobába akár 4–5 főt is összezsúfoltak. Arra persze lehetett hivatkozni, hogy a zsidó lakossággal szemben alkalmazandó bánásmódot nem is a polgármesteri hivatal, hanem a pécsi államrendőrség vezetője rendelte el, de ez a fent is részletezett polgármesteri intézkedések fényében nem sokat jelentett. Ráadásul nem is minden vidéki városban hajtották végre egyforma buzgalommal a zsidórendeleteket: Kecskeméten például a város négy különböző pontját jelölték ki a zsidó lakosok számára, Baján utcákat jelöltek ki, de nem zárták le azokat, Hódmezővásárhelyen pedig egyáltalán nem alakítottak ki gettót. Ehhez képest a pécsi gettót a polgármester intézkedésére (a város rendőrfőkapitány-helyettese, Borbola Jenő kérésének engedve) vesszőkerítéssel vették körül, természetesen a zsidó vagyon terhére. A polgármester szóbeli utasítására Pécs város erdőhivatala a szükséges faanyagot kitermelte és leszállította a rőzsével együtt. A vesszőkerítést először a gettó lakóival készíttették, ám amikor a férfiak jelentős részét behívták munkaszolgálatra, akkor a 104/301. kisegítő munkásszázadot vezényelték ki a kerítés befejezéséhez.

A gettóőrség helyettes parancsnoka, Máthé Ferenc rendőr őrnagy szerint „a gettóban elviselhetetlen zsúfoltság volt, még a szuterénokban és a folyosókon is emberek szállásai voltak”. Esztergár polgármesterben ennek ellenére nem merült föl, hogy a zsúfoltság enyhítésére újabb házakat vegyen igénybe. A keresztény lakosok érdekében jóval hajlamosabb volt kezdeményezni, vagy legalábbis felszólamlani. Először is „múlhatatlanul szükségesnek” ítélte a gettó területéről kiköltözni kényszerült keresztények új, zsidóktól „megörökölt” lakásainak tatarozását. A felmerülő költségek pedig Esztergár megállapítása szerint „természetesen a volt zsidó lakókat terhelik”. Amikor a gettóban levő házak keresztény tulajdonosai azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy a házaikban lakó zsidók lakbérét állapítsa meg, ezt a polgármester teljes megértéssel fogadta. Sőt, amikor a tulajdonosok még azt is kérték, hogy az épületek „túlterhelésére és fokozott rongálására” tekintettel magasabb lakbért állapítson meg a hivatal, illetve a „magasabb lakbér ne képezze a házadó alapját”, kérésükkel (mivel ez már túlment a hatáskörén) Esztergár a belügyminiszterhez (Jaross Andor) fordult kedvező döntés reményében. A kérelemnek azon részét azonban teljesíthetőnek találta, miszerint a zsidók a lakbéren túl a „házhoz tartozó kert megmunkálási költségét, továbbá az elvetett mag értékét, valamint a várható vetemény és gyümölcs forgalmi értékét” is fizessék ki.

Legfeljebb annyit írhatunk Esztergár javára, hogy a „zsidók önellátása” érdekében nagylelkűen engedélyezte az egyik zsidó asztalos faanyagának, illetve két mészáros üzleti felszerelésének gettóba költöztetését. Kórház felállításáról a gettó szűkös területén nem lehetett szó, de az egyik orvos azért bevihette röntgengépét a zárt területre.

A deportálást megelőzően Endre és Baky belügyi államtitkárok értekezletet tartottak (Szegeden és Siófokon) az érintett közigazgatási vezetők számára, majd az utasításoknak megfelelően a vidéki csendőrkerületekben felszámolták a gettókat, amelyek lakóit zömmel orvosok és bábák részvételével, sokszor kirívó kegyetlenséggel motozták meg (mindezt a tiltakozásul lemondott főnöke helyét átvevő Tóth Béla helyettes szegedi polgármester „felelősségteljes és fáradságos munkának” nevezte). Pécsett a bábák a nőket úgy motozták meg, hogy tízüknek összesen két gumikesztyűje volt; a motozó nők 50 pengő napidíjat kaptak munkájukért, természetesen szintén a „zsidó vagyon” terhére.

A városban a Lakits-laktanya lovardájában és istállójában közel 6 ezer embert őriztek a csendőrök – a pécsi mellett a szintén felszámolt mohácsi és bonyhádi gettó lakóit. Július elején indult el két deportáló vonat Auschwitzba. Horthy Miklós kormányzó július 6-án, a második pécsi szerelvény indulásának napján állította le a deportálást, ám az mégis elhagyta az országot. 1945. április 15-ig a deportálásból és a munkaszolgálatból csupán 267-en tértek vissza Pécsre. 1949-ben is mindössze 711 fő izraelita élt a városban, de ez utóbbiak közül sokan eredetileg nem pécsi lakosok voltak.

Utóélet

Esztergár polgármester a nyilas hatalomátvételig töltötte be posztját, ezt követően őt is és a Sztójay-kormány politikájával többször is nyíltan szembeforduló Nikolits Mihály pécsi-baranyai főispánt őrizetbe vették, majd kényszerű lemondatásuk után a nyilasok saját embereikkel töltötték be hivatalaikat. Esztergár azonban hamarosan visszatért, és a szovjetek november végi bejövetele után (nyilván nem a megszálló erők akarata ellenére) jó fél évig ismét a város élére került.

Az új körülmények között szinte kicserélt, de továbbra is buzgón cselekvő városvezető most már a kuriózumként helyben újjáalakult (!) Pécsi Zsidó Tanács kérelmét is meghallgatta. Kérésüket, mely szerint Pécs városának kötelessége lenne közreműködni a deportáltak hazasegítésében, teljes mértékben magáévá tette. Ennek megfelelően 1945. április 20-án levelet intézett a miniszterelnökhöz és a Szövetséges Hatalmak Ellenőrző Bizottságának pécsi megbízottjához, valamint segélybizottságot hozott létre, és május 17-én hirdetményben is kérte Pécs város intézményeit, lakóit, hogy adományokkal segítsék az elhurcoltak hazatérését. Az akció országos méretű kiterjesztését is tervezte, ám kezdeményezése, őt idézve, „a várakozáson jóval alul maradt”.

Ám nem sok ideje maradt arra, hogy polgármesterként álljon ki a nemes ügy mellett, hiszen 1945. június végén letartóztatta a pécsi népügyészség azzal a váddal, hogy egy évvel korábban részt vett az Endre László és Baky László államtitkárok által szervezett, a deportálás részleteit tárgyaló siófoki értekezleten. Előzetes letartóztatását többször meghosszabbították, 1945 augusztusától decemberéig tartották fogva. Esztergár Lajos a bíróság előtt kitartott amellett, hogy a deportálásokat a korabeli törvények és rendeletek értelmében, valamint a német katonai hatóságok utasítására és felügyeletében végre kellett hajtania; ő és a polgármesteri hivatalnak a gettó felállításával, fenntartásával megbízott munkatársai igyekeztek a lehetőségek szerinti humánus módszereket alkalmazni. A Lakits-laktanyában és a deportáláskor történt atrocitásokat Esztergár szerint a csendőrség emberei követték el, a polgármesteri hivatal illetékesei próbáltak méltányosan eljárni a deportálandókkal. A polgármesternek nem volt a gettóban, majd a laktanyában történtekre közvetlen ráhatása, több eseményről tudomása sem lehetett. Mivel a népbíróság nem tudta az ellene emelt vádpontokat bizonyítani, első fokon, majd az ismét beindított perben másodfokon is felmentették a háborús és népellenes bűntett vádja alól – ezt a helyi baloldali pártok, pláne a kommunisták vezetői és a sajtójuk is elégedetlenül fogadták.

Esztergárt a közvélemény nem kis része igaztalanul meghurcolt mártírnak tekintette, akit a valódi felelősök (a német nácik, esetleg még túlteljesítő magyar eszmetársaik, pláne a nyilasok) helyett citáltak törvény elé. Meglehet, a magyar történelem 1945 utáni fordulatai sem kedveztek a szembenézésnek, de a „keresztény” társadalom jó része ettől függetlenül sem vetett számot azzal, milyen szerepet játszott (akár aktívan, akár vétkes passzivitásával) saját honfitársai elpusztításában, ráadásul mennyiben volt haszonélvezője is az 1944-ben (sokfelé még 1945-ben is) történt szörnyűségeknek. Azt pedig csak kárhoztatni lehet, ha lokális, pláne országos szinten az emlékezetpolitika éppen e szelektív, bűnbakkereső amnéziát preferálja a szigorú önvizsgálat helyett.

 


 

Esztergár rövid életrajza

Esztergár Lajos tízgyermekes erdélyi iparoscsaládból származott, 1894-ben született Abrudfalván. Jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte, de a doktorátust – világháborús, súlyos sebesüléssel járó katonai szolgálata után – Debrecenben szerezte. Később belépett a Magyar Államrendőrség kötelékébe, Dunaföldváron lett rendőrségi segédfogalmazó. 1921 augusztusától, az addig szerb/jugoszláv megszállás alatt álló város magyar kézre való visszakerülésétől élt Pécsett, ahol előbb szintén rendőrfogalmazóként helyezkedett el, majd 1929-től a városi törvényhatóság jogügyi és népjóléti tanácsnoka lett. 1936-tól polgármester-helyettes, 1940-től Pécs polgármestere. E tisztségében 1944 tavaszától pontosan végrehajtotta a Sztójay-kormánynak a zsidóság kifosztását, gettókba kényszerítését, majd deportálását eredményező antiszemita rendeleteit. Esztergár Lajost – Nikolits főispánhoz hasonlóan – október 16. után a nyilasok letartóztatták, majd internálták. Miután a Vörös Hadsereg 1944. november 29-én bevonult Pécsre, december elejétől ismét Esztergár látta el a polgármesteri teendőket 1945 júniusáig, amikor kényszernyugdíjazták, majd letartóztatták, és Népbíróság elé állították háborús és népellenes bűnökkel vádolva, ám 1946-ban fölmentették. 1956-os szerepvállalásáért ismét letartóztatták, később távoznia is kellett a városból. 1978-ban, 84 évesen hunyt el Budaörsön.

Neked ajánljuk