A szó persze hiábavaló volt. De mégis, a mindenkori múlt és a mindenkori jelen kapcsolatára rámutató hiteles gondolat – „megölik a jelenünket, de mi lesz a jövőnkkel?” – a magyar história demokráciadeficites struktúrájában száz év után ma is érvényes.
1956 októbere és 2016 októbere két egymás felé fordított tükör. W. G. Sebald német író ide is illő szavaival kozmikus összekapcsolódást mutatnak, amelyben az idő mintha nem is létezne, csak egymásba illeszkedő helyszínek vannak, melyek között elevenek és holtak ide és oda járkálnak. Az egyik tükör az átélő szubjektum szűrőjén felvillanó mozzanatokat mutatja a múltról, a másik azt, hogy mivé lettek 2016-ra az ’56-os eszmék, törekvések.
A cikk egyik címszava: értelmiség. 1956-ban a lázadó gondolatnak nagy szerepe volt. Ebben a szélesebb horizontú korhelyzetet is látni kell. A 20. század közepén még nem enyészett el teljesen a humanista kultúrakorszak értékvilága, fogalomkészlete, nyelve: az igaz, a szép, a hasznos. Ez volt az alapja annak, hogy Sztálin halála, aztán a XX. szovjet kongresszus nyomán a baloldali értelmiség olyan erős bázisokat tudott teremteni, mint az Írószövetség és a Petőfi Kör. A másik címszó: forradalom. François Furet szavaival a forradalom olyan történelmi tér, amelyben a históriát formáló emberi cselekvés az addigi intézményesített hatalom helyébe lép. Tocqueville kétségeit hangoztatva feltette a kérdést: és mi van akkor, ha a gyökeres változtatást hangoztató szónoklatok mögött a változásnak csak az illúziója rejlik?
Három törekvés
1956-ban az emberi cselekvés megpróbált történelemformáló erőként az intézményesített hatalom helyébe lépni. 2016-ban ilyen esély nincs, de miként akkor is, mai is időszerű Tocqueville intése arról, hogy a gyökeres változtatást hirdető szólamok mögött a változásnak csak az illúziója rejlik.
Arra a kérdésre, hogy 1956-ban az értelmiség kívánt-e forradalmat, visszatekintve az átélő emlékeire s a feltárt dokumentumokra az a válaszom, hogy nem kívánt. Sztálin halálától 1956. október 23-ának éjszakájáig a rendszer reformja volt a cél. Csoóri Sándor 1956. január 15-éről – tehát még Sztálin halála előtt – keltezett versében így írt: „Nem új lobogók, nem új szavak, eszmék kellenek, hanem újabb számvetés…”
A párton belüli értelmiség egyes tagjai próbálkoztak az újabb számvetéssel – párton belüliekről lehet csak beszélni, mert az elhallgatottaknak szavuk nem lehetett. Nemes Nagy Ágnes erről írta a fiókjának a Jegyzetek a félelemről c. versciklusában: „…erkölcs és félelem között vagy erkölcstelen rémületben…”
A következő szakasz az értelmiség soraiban a felháborodás és a számonkérés volt. Csúcspontja a Petőfi köri sajtóvita. Az értelmiségi szerep harmadik szakasza sodródás a felgyorsuló eseményekkel és a meghökkenés volt. Október 22-én még a tüntetés gondolata sem merült fel. Aznap kora délután a Blaha Lujza téri egykori Szikra nyomdában a Műegyetem lapjának, A Jövő Mérnökének áttördelése közben értesítettek telefonon az Írószövetség aznapi nyilatkozatáról, amely üdvözli a lengyel kibontakozást, de tüntetést nem javasol és nem is helyesel. Látható a lap első oldalán. Néhány órával előbb küldte át Hegedűs B. András a Petőfi Kör aznapi ülésének nyilatkozatát, amelyben a szocialista demokrácia kibontakoztatását és a korábbi vezetés lemondását követelik, de tüntetésről nem nyilatkoznak. Ez is látható A Jövő Mérnöke első oldalán.
A műegyetemi lázas gyűlés október 22-én este megfogalmazott pontjait küldöttség hozta hozzám a Szikra nyomdába. Ebben már forradalmi tartalmú követelések is szerepeltek. A pontokat ólomba diktáltam annak a gépszedőnek, aki vállalta, mert a részlegvezető nem engedélyezhette. Már imprimáltam aláírásommal a lapot, mikor telefonüzenetet kaptam a lap negyedéves munkatársától, Szabó Ivántól, a későbbi Antall-kormány miniszterétől. Azt kérte, hogy a legújabb döntésüket is nyomtassuk ki az újságban. Tehát még azokban a lázas órákban sem voltak a radikális ifjúságnak tervei a másnapi tüntetésről. Ez a döntés is látható a lap első oldalán: 24-én szerdára összehívjuk az ifjúságot az egyetem udvarára, a további tanácskozásra. Még akkor sem 23-án keddre! Éjszaka gyorsultak aztán fel az események.
A kirobbanó káosz napjaiban háromféle törekvés keveredett. Az egyik a szocializmus reformja volt, és az értelmiség legjelentősebb személyiségei Déry Tibortól, még Németh Lászlótól is a szocializmus „magyar útjának” követését kívánták. A másik a polgári demokrácia, a parlamentarizmus, a többpártrendszer, a szabad választások követelése volt. Ismert, hogy ez a két törekvés a legtöbbeknél keveredett. A harmadik – az akkor nem meghatározó erőcsoportok részéről – a háború előtti világ restaurálása volt.
Ezzel elérkezünk 2016-hoz.
100 éves út
Minden hatalom olyan múltat konstruál magának, amilyenre szüksége van. A Kádár-rendszer ellenforradalomnak gyalázta ’56-ot. Az Orbán-rendszer az akkor még nem domináns harmadik irányzat jegyében hozza ma vissza a két világháború közötti korszak szellemét, hatalmi szisztémáját, jelképeit, miközben, meghamisítva a történelmet, önmagát kiáltja ki ’56 egyedüli örökösének.
Tanúk már nagyon kevesen vannak. Az újabb nemzedékeknek ’56 üres téridő. Az ilyen vákuumba úsznak be mindig a hamisítások, a fantomeszmék. A mai hatalom ’56 paródiáját játssza. Még a lángját is száműzte a Kossuth-térről, és orientálódik a forradalom egykori moszkvai leverőihez.
Kérdés: volna-e még egyáltalán követnivaló a demokratikus pártok számára a hatvan év előtti múltból? Volna. Nagy Imre és harcostársai példájának két időszerű tanulsága is van. Az egyik az, hogy vannak a históriában olyan szakaszok, amikor radikálisan, tettekkel kell szembefordulni a saját múlttal, amikor nem lehet megúszni a gyökeres önfelülbírálatot. A másik az, hogy minden igyekezet esélytelen, ha a baloldali és liberális pártok nem fognak össze a jobboldali demokratákkal, a lakosságot képviselő tömörülésekkel ahhoz, hogy egy választáson versenyképesek legyenek. De ehhez közbizalmat kiérdemlő vezetőkre és az állampolgárokat megszólítani képes nyelvre van szükség. Ezek nélkül – amikor ma kormányváltást hirdetnek újra – Tocqueville kérdése juthat eszünkbe: mi van akkor, ha a gyökeres változtatást hangoztató szólamok mögött a változtatásnak csak az illúziója rejlik?
Az értelmiség helyzete, szerepe az egész világkorszakban megváltozott, de ez nem jelenti azt, hogy nem volna kötelezettsége jó néhány kérdést feltenni annak a megvilágítására, hogy miért jutottak oda a baloldali pártok és a liberális minipárt, ahol ma vannak. Mindeddig elmaradt a százéves előtörténet elemzése. Honnan indultak? Milyen utat jártak be? Milyen volt a história hosszú időterében a beágyazottságuk? Miképpen torzult a moszkvai hegemónia idejének diktatúrájában? Hogyan próbálkoztak ’90-ben a váltóállítással s mire jutottak hosszabb távon? Tudtak-e a lakosságot tartósan megszólító nyelvet találni? Hogy termelődött ki az a vezetőtípus, amelyik nem képes hosszabb távon a választói bázist növelni? Miféle személyes akadálya van annak, hogy van közöttük, aki sorozatos vereségeiből sem képes levonni a tanulságot és félreállni?
Mindezzel ’56 máig üzenő példáinál tartunk. Az egyik a radikális önszembenézés. A forradalom évének áprilisában egy ismeretlen fiatal tanár, Litván György a XIII. kerületi pártaktíván a közelében üldögélő, nagy hatalmú pártvezérnek a szemébe tudta mondani, hogy távoznia kell. A másik a tömegeket megszólító nyelv kérdése: amikor október 22-én az esti órákban az indulatok már magasra csaptak a Műegyetem aulájában, és a pártfunkcionáriusokba belefojtották a szót, előlépett egy egyenruhás kommunista főtiszt. Marián István, a katonai tanszék parancsnoka felemelte a kezét, és azt kiáltotta a zajongásba: „Fiaim! Nem engedlek benneteket az Államvédelem sortüze elé, beszéljük meg a további feladatainkat, cselekedjünk közösen és egységesen!” Csend lett. Végighallgatták. Megállapodtak a követelésekben és a tennivalókban. Marián olyan megszólítást, olyan nyelvet talált, amiből megértették, hogy közéjük való. Bízhatnak benne. Követhetik.
Szembenézésre, elemzésre vár a magyar liberalizmus százéves útja. Jászi Oszkártól a maiakig. Miért lettek a kiváló szellemi ajánlatokból hamvukba holt kísérletek? A felvilágosult, nyugatias eszmék miért szorultak hosszabb távon mindig az íróasztalok fiókjaiba? Miért ámították magukat többen, hogy a magyar lakosságban jelentős bázisa van a szabad gondolatnak, a liberális mentalitásnak? Miért került végül le a liberális párt a politikai küzdőtérről? S miért nem reális, hogy a párton kívüli civil tömegek a lakosság megnyerése nélkül akár összefogással, akár annak híján a kormányváltáshoz elegendő szavazatot szerezhessenek?
Volna tehát az értelmiségnek tennivalója még akkor is, ha a szellem ugyan nem párterő – mert inspiráló lehet. Akkor is, ha ma még a demokratikus pártok süketek a feléjük is irányuló kritikus gondolatokra. Vezetőiknek ideje volna belátni, hogy a világ már nem olyan, mint amilyenre berendezkedtek, így alkalmatlanok a gyér hagyományú magyar progresszió kormányváltó képviseletére, és ellenzékként is a rendszer részeivé silányulhatnak.
Ezzel ma szembe kellene nézni – az emlékezés napjaiban, épp az értelmiségi lázadás jegyében. Olyan történelmi szerkezetben, amiben száz esztendeje Ady szavai a hatalom hazugságairól s annak közönyös tűréséről napjainkban is megrázóan érvényesek.
A szöveg a Bibó István Társaság Az 1956-os magyar forradalom és az értelmiség (Lázadó értelmiség) című konferenciáján elmondott beszéd szerkesztett változata.
