Esélyegyenlőtlenség az egészségügyben címmel rendezett pénteken konferenciát a Friedrich-Ebert Stiftung és a Political Capital (PC), ahol intézményvezetők és szakértők keresték a választ arra, vajon hol és hogyan jelenik meg az esélyegyenlőtlenség, és hogyan lehetne kiegyenlíteni – ha egyáltalán ki kell.
Vitaindítóként Juhász Attila a PC rövid tanulmányát mutatta be, melynek kiindulópontja az volt, hogy bár elvben van esélyegyenlőség az egészségügyön belül, ez a gyakorlatban nem valósul meg. Ez azonban a tanulmány szerint – és ezzel később a konferencia résztvevői is egyetértettek – csupán az egészségpolitika által nem kezelhető. A társadalmi és területi egyenlőtlenségek, a diszkrimináció, a vagyoni különbségek és a (minőségi) oktatáshoz való hozzáférés lehetősége mind-mind befolyásolja ugyanis azt, hogy az egyén milyen egészségügyi szolgáltatást tud igénybe venni. Ennek megoldását pedig csak erős szociálpolitikával lehet segíteni. Ezt alátámasztandó a PC tanulmánya kifejti, hogy míg 2013-ig a jövedelmi ötödök (a legtehetősebbektől a legszegényebbekig) egészségügyhöz való hozzáférhetősége folyamatosan romlott, addig 2013 óta a felső jövedelmi rétegeknél ez javult, a szegényebb rétegek pedig még inkább leszakadtak. Az olló tehát nyílik: sok esetben a gazdagabbak a magánellátás felé fordulnak, a szegényeknek meg marad az egyre romló állami egészségügy.
A konferencia egyik legnagyobb kérdése az volt, hogy mégis hol érhető tetten ez az egyenlőtlenség? Weltner János sebész szerint egy alulfinanszírozott rendszerben nem kell azon csodálkozni, hogy lépten-nyomon esélyegyenlőtlenségekbe botlunk, legyen az területi vagy ellátásbeli. Nézzük csak meg a hosszú várólistákat, vagy azt, amikor egy daganatos beteg kivárja azokat a hosszú hónapokat, amíg eljut a megfelelő és szükséges vizsgálatokhoz, majd úgy kerül a műtőasztal elé, hogy már nem operálható, és csak a drágább gyógyszeres kezelést tudják neki felajánlani. Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója ezzel vitatkozva fejtette ki, hogy szerinte nem a hozzáférhetőségben van egyenlőtlenség, hiszen a PC tanulmányából is kiderül, hogy rendkívül jól teljesítünk a magunk 95 százalékával (később a PC ezt azzal árnyalta, hogy nem a hozzáférhetőség 95 százalékos, hanem a biztosítottak aránya, az azonban nem tudható, hogy az összes biztosítottból mennyien férnek hozzá valóságosan az egészségügyi ellátáshoz). Lantos szerint ezért közpénzből egy forintot sem szabad költeni, hogy ez az arány 96 százalékos vagy még több legyen. Az ő megközelítése szerint ugyanis a fenntartásban való részvételben van esélyegyenlőtlenség, azaz túl kevesen (és túl keveset) fizetnek egészségügyi hozzájárulást, ellenben túl sokan veszik igénybe az állami egészségügyet, így ne is csodálkozzunk, hogy olyan állapotban van, amilyenben. 8 millió felnőtt lakosból ugyanis csupán 2,7 millióan fizetnek minimálbér feletti járulékot – ami 7 ezer forint körül van, évente tehát 84 ezerről beszélünk. Egy másik harmada a lakosságnak ennél többet fizet, a harmadik harmad viszont semmit, amit nem tart méltányosnak. Weltner János ezt azzal egészítette ki, hogy „az adókerülés Magyarországon nemzeti sport”, de ezt az egészségügy nem tudja és nem is kell megoldania.
Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter a közönség soraiból adott hangot egyet nem értésének, hiszen szerinte addig, amíg mindössze a GDP mindössze négy százalékát költjük közkiadásból egészségügyre (elmaradva ezzel a visegrádi négyektől, és Macedóniával állva egy szinten), ez egy politikai döntés, amibe a politikának kell beavatkoznia, és nem humánus több járulék befizetését követelni az állampolgároktól. „Ha azt gondoljuk, hogy ez itt Európa, akkor ki kell egyenlíteni az egyenlőtlenségeket, mert ahogy a WHO (Egészségügyi Világszervezet) definíciójában is áll, az egészséghez való jog alapvető emberi jog” – tette hozzá Weltner.
A viták mellett abban mindenki egyetértett, hogy bárhol is legyen az esélyegyenlőtlenség, egyedül az egészségügynek nem feladata a kiegyenlítés. Az ugyanis, hogy az otthonápolást fejleszteni kellene, hogy a hajléktalanok, fogyatékkal élők, romák, esetleg a szegény zsákfalvakban élők kevésbé jutnak hozzá megfelelő ellátáshoz, vagy hogy valakinek buszjegyre sincs pénze, így nem tud elmenni a falujától 40 kilométerre lévő rendelőintézetbe, megoldhatatlan a szociális szféra nélkül.
A konferencia második etapjában beszélgető szakértők (Baraczka Mariann, Kovácsy Zsombor és Sinkó Eszter) mindezt a betegjogi dimenzióval egészítették ki. Szerintük ugyanis egy információs aszimmetria is megfigyelhető az egészségügyben: nem ugyanúgy kell elmagyarázni ugyanazt a betegséget, állapotot vagy beavatkozást egy idős, egy fiatal, egy fogyatékkal élő vagy egy roma embernek. A megfelelő és egyenlő tájékoztatás azonban nem érdeke senkinek egy ilyen ellátórendszerben, állapították meg. Ahogy a minőségi adatok napfényre kerülése sem, melyekből esetleg arra lehetne következtetni, hogy a forráskivonás igenis látszik az egészségügyi ellátórendszeren.
