magyarnarancs.hu: 1997-től idén januárig dolgoztál különféle televízióknál, azaz a magyar kereskedelmi tévézés születése óta képernyőn voltál. Hogyan látod belülről, mi vezetett a kereskedelmi csatornák jelenlegi színvonaláig?
D. Tóth Kriszta: Nagyon sok brit tévéműsort fogyasztok, kereskedelmit és közszolgálatit egyaránt. És elhűlve látom, hogy milyen kertévét lehetne csinálni – nem igaz, hogy Angliában minden jobb, de az biztos, hogy nem feltétlenül kell lemenni kutyába. Megértem, amikor egy magyar műsorkészítő azt nyilatkozza, hogy mivel ez egy profitorientált vállalkozás, csak a nézőszám maximalizálása a fontos, így ha ennél és ennél a tartalomnál jelenik meg a legmagasabb nézőszám, akkor ilyen műsort fogunk csinálni. Értem, hogy valahol ez a lényeg, de látom azt is, hogy lehet eközben minőségi tartalmat készíteni, ami nem is nézetlen. Lehet az ITV-n Downtown Abbey, lehet a Channel 4-on olyan a híradó, hogy este tízkor se tudjon elkapcsolni róla az ember. Vagy dokusorozatok, igazi, belemenős fogyasztóvédelmi műsorok. Ezt a missziót hiányolom a magyar kereskedelmi tévékből. Jó lenne, ha több Házon kívül lenne, mert szükség van rá, és mert kevés olyan felület van, ahol esélye van a riporteri, szerkesztői bátorságnak és a témaválasztás merészségének. És mert nem abba az irányba haladunk, hogy ilyesmi belátható időn belül előálljon a köztévén, ahol a bátorság mint olyan nem létezik.
magyarnarancs.hu: Min múlik, hogy ekkora a különbség Anglia és Magyarország között?
| ||
DTK: A hagyományokon. Min múlik, hogy egy közéleti elemzőműsorban a riporter meg meri és akarja-e kérdezni tizenkétszer egymás után ugyanazt a kérdést, ha azt látja, hogy az alany, tökmindegy, melyik politikai oldalról, de mellébeszél? Ez egy alákérdezős ország, hagyományosan az, hiába nőtt fel egy új generáció: mi sem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amiről azt hittem, hogy akkor a kezünkbe adták. Mindez a szabályozásnak és a lehetőségeknek is köszönhető, és annak, hogy a kertévék inkább mossák kezeiket, és bele se mennek egy ilyen műsorba, a köztévén pedig hosszú távon egyszerűen nem lehetséges ez a fajta magatartás. A brit tévében eközben hagyománya van a bátorságnak, amit el is vár a néző, és nem tart arroganciának.
magyarnarancs.hu: Legutolsó műsorod a köztévén, a DTK Show hangvétele, megvalósítása miatt egyfajta átmenet volt a köztévézés és a kereskedelmi műsorok között. Amíg ezt csináltad, foglalkoztál azzal, hogyan lehet emelni az általános színvonalat, elkerülni a gagyit?
DTK: Olyan szórakoztató műsort akartunk készíteni, amely látványában megállná a helyét bármelyik kereskedelmi csatornán is, és amiben elfér Majoros Péter (azaz Majka – K. B.) és Garas Dezső is, mert mindkettővel lehet úgy beszélgetni, hogy az értéket teremtsen. Tényleg jól összefértek a könnyebb és a komolyabb műfajokból érkező emberek, és mivel én ugyanúgy beszélgetek Garassal, mint Majkával, az én személyemen keresztül lett mindennek valamilyen egysége, így szép lassan elkezdett működni a műsor. Persze nekem is meg kellett tanulnom, hogy mi áll jól, meddig lehet elmenni bulvárban és meddig nem, milyen elemek feszélyeznek már engem a műfajon belül. Az első szezon végére jól belerázódtunk ebbe – más kérdés, hogy nem mindenki gondolta úgy: a köztévén nekem Majoros Péterrel kell beszélgetnem. Erről lehet vitatkozni – bárcsak kizárólag ilyesmikről vitatkoztunk volna!
magyarnarancs.hu: A DTK Show, bár végül utolérte a konkurens Fábry Show-t, a 18 és 49 év közötti korosztályban nem tudott 4-5 százalékos nézettségi arány fölé menni. Miért?
DTK: Főként azért, mert az M1-en ment. Ott abban az idősávban ilyen típusú műsorral ma ennyit lehet elérni, a köztévé korfájával, nézői szokásokkal műsorkészítőként nem nagyon lehet mit kezdeni. A mi célközönségünk nem a 18–49 volt, hanem a teljes felnőtt lakosság, de a 18–49-es korosztályban is elég szépen növeltük a nézők számát.
magyarnarancs.hu: Az Indexnek adott interjúdban azt mondtad: „A rendszerváltás óta úgy volt kitalálva a köztelevízió, hogy ott befolyást lehessen gyakorolni.” Akkor miért választottad a kereskedelmi tévézés után a köztévét?
DTK: Kollégaként ezt én is megkérdezném. De abban az idézet úgy folytatódik, hogy főként az ott dolgozó vezetők emberi és szakmai tartásán múlik, mennyit érez ebből a műsorkészítő. Az ember bizonyos szakemberek hívására vált munkahelyet; egy feladatra szegődik el, és azt nézi, lát-e annyi kurázsit ebben az emberben, hogy esély legyen a normális munkára. Nem titok, hogy engem Rudi Zoltán hívott, és őt tartottam ennyire jó szakembernek. Nem állítom, hogy ne lettek volna vele is, mint minden hírigazgatóval, vitáim; elég vitatkozós vagyok, nem nagyon tudom befogni a számat, ha nem értek egyet valamivel, és ez már így is marad. Egészen addig jól is mennek a dolgok, amíg lehet szakmai vitákat folytatni, amíg nem mondják azt, hogy maradj csöndben, ne kérdezz, csak olvasd fel, amit eléd raknak.
magyarnarancs.hu: Akármilyen jó szakember hív is a közmédiához, a lehetőség akkor is adott, hogy valaki majd befolyást akar gyakorolni. Ha jónak tűnik is a helyzet, miért választja ezt az ember, ha választhat olyat is, ahol ennek a lehetősége sincs?
DTK: Tényleg választhat olyat? Ismerve az újságírók minden szempontból beszűkült mozgásterét?
magyarnarancs.hu: Ha eltekintünk a felső vezetők személyétől, mi okozza a mai köztévében a visszaéléseket, a cenzúrát? Hiszen láthattuk – például Lomnici kiretusálásakor –, hogy vannak olyan tisztességtelen eljárások, amelyekre nem érkezik közvetlen felső utasítás.
| ||
DTK: Szerintem egyrészt nem nagyon kell eltekinteni a felső vezetők személyétől. Másrészt erre a kérdésre általánosságban szeretnék válaszolni, mert nem csak médiajelenségről van szó, és ennyi idő után én már lezártam magamban ezt a korszakot. Az öncenzúra egy létező jelenség: az, amikor valaki egy ki nem mondott, vélt vagy valós igényre próbál úgy válaszolni, hogy túlkompenzál. És az meg tudja bénítani a kreatív folyamatot, amikor azzal kell matekozni, hogy melyik vezető éppen mit és hogyan akar kompenzálni. A zavaros berendezkedés és a nem transzparens feladat- és felelősségelosztás hihetetlenül meg tudja nehezíteni a mezei műsorkészítők, a beosztottak munkáját. Egyébként nem szeretem, amikor egy kalap alá véve dilettánsozzák az egész MTV-t: nagyon jó szakemberek is dolgoznak, próbálnak dolgozni ott, ahogyan a körülmények engedik őket. Nem feltétlenül ismeri a kritizáló a nevüket, de én pontosan látom őket, és néha a szívem szakad meg értük.
magyarnarancs.hu: Miután eljöttél a tévétől, részt vettél az UNICEF kampányában, és a jövő évtől jószolgálati nagykövet lehetsz. Ez mivel jár?
DTK: Ez komoly munka, egy éve dolgozom velük, hallgatom és tanulom őket. Ha megérdemlem, és kineveznek jószolgálati nagykövetté, az tényleg nagy dolog: nemcsak a magyar kuratórium, hanem az ENSZ gyerekjogi szervezetének jóváhagyása kell hozzá a genfi központból. A dolgom pedig minden, amire csak futja erőből és kreativitásból: ad absurdum, ha Szíriába hívnak – és bár hívnának! –, oda megyek, ha pedig a Camponába gyerekrajzpályázatot zsűrizni, akkor oda. Másrészt az ember innentől egész életében minden feladatot úgy vállal el, hogy tudja, az UNICEF-et képviseli, és megpróbál méltó maradni a szervezet elveihez. Az első saját és látványos projektem náluk egy hamarosan megjelenő mesekönyv, a Zinka és Hugó lesz, amit Gál László meseíró és Hitka Viktória képzőművész alkottak az én ötletgazdai-gondozói közbenjárásommal. Ez egy kalandos mese az alsó tagozatos korosztálynak, amely az UNICEF üzenetei alapján íródott, és kérdésfeltevésre fogja ösztönözni a magyar gyerekeket és szülőket. Közben pedig minden eladott példány után 300 forintot az UNICEF kap a Bookline kiadótól, ami egy-egy válságövezetben több életmentő oltásra, terápiás élelmiszercsomagokra elég. Az a jó ebben az egészben, hogy életemben először érzem, hogy igazán fontos konkrét dolgot csinálok. Sokszor kérdezik, mi volt a karrierem csúcsa, és egyrészt persze remélem, hogy nem csak egy csúcs van – másrészt, ha valami, akkor ez a munka az.
magyarnarancs.hu: Miután korábban a kislányodról írtad meg a Lola-meséket, a nyáron megjelent Jöttem, hadd lássalak című regényed, ami részben fikciós, részben viszont anyukád életét meséli el. Innen már egyenes az út a teljesen fikciós regényig?
DTK: Én az író emberekhez képest más irányból érkeztem az irodalom világába; ha a postacímemet nem is, de a ruhaméretemet pontosan tudják az olvasók, így el tudnak engem helyezni, vannak velem kapcsolatban prekoncepcióik; nem egy elefántcsonttoronyban alkotó író vagyok, hanem egy „tévés híresség”, aki arra vetemedik, hogy nem csajos és nem is botránykönyvet ír. De jogos a kérdés, és az is, hogy a Jöttem, hadd lássalakban átmenetet látsz a fikció felé. A válaszom igen, már lassan körvonalazódik a következő munka. Az pedig, hogy hová kategorizálják a könyvet, nem érdekelt; aki alapvetően úgy áll a kérdéshez, hogy egy tévés csak ne írjon komoly könyvet, úgysem fogja szeretni (bár szerencsére közülük is van, akit sikerült meggyőznöm). Ezt a könyvet meg kellett írnom, komolyan kellett vennem, és csak az érdekelt, hogy méltó legyen anyámhoz. És aki ismerte őt – például az apukám –, úgy érzi, hogy az lett.
magyarnarancs.hu: Muszáj megkérdeznem: tényleg létező személy a regénybeli szélhámos gróf, aki házassági ígéretekkel világszerte fonttízezreket csalt ki gyanútlan nőkből, aki ült börtönben és megszökött? És tényleg édesanyád volt az egyik első „szerelme”?
DTK: Az a vicc az egészben, hogy ebben a félig fiktív, félig valóságra épülő regényben pont a legszürreálisabb és leghihetetlenebb szál a legigazibb. Ez az ember tényleg létezik, tényleg oroszlánkölyköket hozott a budapesti állatkertbe Tanzániából, tényleg anyám volt a tolmácsa, akibe beleszeretett, és akivel tényleg elment a nyolcadik kerületi lakásába, tényleg megnézte a falban a lövedéknyomokat, megette a rántott csirkét és meghallgatta nagyapám sztorijait a dákógyűjteményéről. Ha valakinek ilyesmi történik a családjában, annak a legendáriuma megmarad, és nemzedékről nemzedékre átadódik. Nekem is azért vésődött be az agyamba, mert annyit hallottam édesanyám Hufnágel Pistijéről, gróf Graham Guiy Leaver de Montfort-ról. Akinek aztán, anyám halála után egyszer beütöttem a nevét a Google-ba, és az asztalon koppant az állam attól, amit találtam.
magyarnarancs.hu: Voltál gyakornok Amerikában, több évig éltél Brüsszelben, a férjed angol, és a tévézést is otthagytad…
DTK: …mit keresek még itthon? Azt, hogy – nyálasan hangzik, de – szeretem ezt az országot. És ez még hagyján, de sikerült megszerettetnem az angol férjemmel is. Ő a harmadik szemem, aki segít kívülről látnom, minimum európai kontextusba helyeznem azt, ami Magyarországon van. Lehet, hogy ettől sokszor látom a dolgokat még elkeserítőbbnek, ugyanakkor annyi minden szerethető itt, és látom a lehetőséget is ebben az országban. Tudom, hogy sokan nem ezt akarják tőlem hallani, mert amikor eljöttem a tévéből, azt várták, hogy valaminek az élére álljak. De nem vagyok hajlandó beállni abba a sorba, ahol azt mondják, innen el kell menni, itt csak a rossz vár ránk, és majd ránk dől a fasizmus. Éltem külföldön: aki ezt nem tette meg, nem tudja, milyen érzés hazajönni, itthon lenni és a saját hazádban élni.
