Fahidi Éva: „Aki visszajött Auschwitzból, azzal egész életében nem történt semmi más, csak hogy visszajött”

Belpol

97 évesen elhunyt Fahidi Éva, akit 18 éves korában Debrecenből vittek el Auschwitzba, majd kényszermunkára, a családjából egyedüliként tért haza. 59 éven keresztül nem tudott beszélni a vele történtekről, majd átszakadt a gát. 2019-ben a vele készült táncelőadás és az arról készült dokumentumfilm apropóján beszélgettünk vele, most ezzel emlékezünk rá. 

 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2019. szeptember 5-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Életének 98. évében elhunyt Fahidi Éva holokauszttúlélő. 2019-ben még annak apropóján készítettünk vele interjút, hogy a locarnói és a szarajevói filmfesztiválon is díjat nyert A létezés eufóriája című dokumentumfilm, amely a Tünet Együttes Sóvirág című előadásának próbafolyamatát, a két szereplő – az akkor 90 éves Fahidi Éva és Cuhorka Emese kortárs táncos – duettjének alakulását követte nyomon a premierig. A filmet készítő Szabó Rékával és Fahidi Évával közösen beszélgettünk. 

Magyar Narancs: Nagy családi ebédekről ismerik egymást.

Szabó Réka: Éva elhunyt férje és az én férjem szegről-végről rokonok. Éva nagy családösszetartó, a férje hatalmas családot hagyott hátra…

Fahidi Éva: És abban a családban én vagyok a legöregebb. Igaz, ez nekem nem nagy kunszt. Én vagyok a Stammhalter. Nálunk ez nem azt jelenti, mint a szótárban, afféle rangidősi poszt ez, de kötelezettségekkel nem jár.

Szabó Réka: Ne mondj ilyet, hiszen hatalmas családi ebédeket szerveztél. Igaz, ezek azóta szünetelnek, hogy a Sóvirágot csináljuk. Nem jut rá idő.

FahidiEva_SzaboReka_1936_600.jpg

 
Fahidi Éva és Szabó Réka
Fotó: Sióréti Gábor

MN: Amikor felkérte Évát, hogy 89 évesen főszerepet játsszon egy róla szóló táncelőadásban, még képlékeny volt a koncepció? Szólhatott volna másról is a Sóvirág, mint a holokauszt traumájáról?

Szabó Réka: Ez a táncelőadás annyiban szól a holokausztról, amennyiben Éva életében kikerülhetetlen a holokauszt. Én két életet, két testet akartam párhuzamba állítani Éva és Cuhorka Emese kettősében. Az érdekelt, hogy ennyire nagyon különböző sorssal és történelmi tapasztalattal a háta mögött Éva kíváncsi lehet-e egy mai fiatalra, noha 60 év választja el őket. És mi, akik egy viszonylag traumamentes életet élünk, mit tudunk abból megérteni, amin Éva keresztülment. Az érdekelt, hogy néz ki ennek a két embernek a közös tánca. Éva azt mondja, vele egy dolog történt az életben; hogy hazajött Auschwitzból. Ha Évát követjük, egyszer csak eljutunk Auschwitzba. Ilyen értelemben kikerülhetetlen a holokauszt.

Fahidi Éva: Nem csak nekem kikerülhetetlen.

Aki visszajött Auschwitz-Birkenauból, azzal egész életében nem történt semmi más, csak az, hogy visszajött.

Ami ugye azt jelenti, hogy mindenekelőtt ott volt.

MN: Minden napjában ott van?

Fahidi Éva: Minden pillanatban. Aki ilyen, mint én, hogy visszajött, azzal tényleg ez az egy dolog történt. Mert egyszerűen felejthetetlen. Aki igazi traumát élt meg, nagyon sokáig nem tud róla beszélni. Én például 59 évig nem tudtam. Ma már nem tudom megérteni, hogy telt el az az 59 év úgy, hogy nem beszéltem róla. Most kényszeresen, életem minden pillanatában erről kell beszélni.

MN: Mi hozta meg a fordulatot?

Fahidi Éva: Krakkóban voltam, nagyon közel Auschwitz-Birkenauhoz. Július 1-jén, napra pontosan 59 évvel később érkeztem vissza Auschwitz-Birkenauba. Megérkeztem, és valami teljesen idegen tájat találtam, a világon semmi nem hasonlított arra, mint amit én otthagytam. Ezt én annyira sértőnek éreztem… Úgy éreztem, nekem most el kell kezdeni üvölteni. Beleüvölteni az emberek fülébe, hogy hát nem tudtok ti semmit. Az élettől megkaptam azt a legnagyobb kárpótlást, hogy hetvenvalahány évvel később ugyan, de egy német bíróság előtt is elmondhattam, mit éltem át.

MN: A filmben elmondja, 18 éves és 7 hónapos volt, amikor a magyar hatóságok bevagonírozták és Auschwitzba deportálták. Mennyire látta olajozottnak a deportálást végző hatóságok működését?

Fahidi Éva: Mindenképpen érződött belőle a boldog önkéntesség. Az emberekből is, amikor keresztülhurcoltak a városon. Amikor a gettóból el kellett menni a téglagyárba. Gondolom, szándékosan úgy csinálták, hogy behajtottak minket a város közepére. Debrecenben a város közepe a Piac utca, végighajtottak minket rajta. Debrecen népe általában nagy megelégedettséggel az arcán nézte végig a menetünket.

Botlatókövek a Fahidi család debreceni otthonánál

 
Botlatókövek a Fahidi-család debreceni otthonánál
Fotó: Wikipédia

MN: Arról is beszél, hogy ha a családja előrelátóbb lett volna, már 1935-ben el kellett volna menniük Magyarországról, s hogy ezt nem tették meg, azért az édesapját tartja felelősnek.

Fahidi Éva: Ahogy múlik az idő, az apám felelősségét egyre nyomasztóbban érzem. Persze csak nagyon kevés zsidó család volt, amelyik időben felismerte a veszélyt és elment. De voltak ilyenek is. Apám felelősségét csak sokkal azután kezdtem érezni, hogy hazajöttem.

Most pedig különösen erős bennem ez az érzés, hogy újra ugyanazok a hangok hallatszanak.

És az ember nem érzi a hatóságok részéről, hogy valamiféle segítséget, támaszt akarnának adni, hogy mindez ne következzen be újra. Ez rettenetesen fájó. Az ember szeretne jól élni, szeretné jól érezni magát, hiszen ez az én hazám és én azt választottam, hogy itt akarok élni, ebben a földben akarok nyugodni. De hogyan érezhetném igazolva, hogy jól tettem, hogy így döntöttem?

MN: Amikor hazatért Auschwitzból, a házukat már mások lakták. Az új lakók be se engedték.

Fahidi Éva: Talán ez volt a legszörnyűségesebb az egész folyamatban.

Szabó Réka: A próbafolyamat során azt a feladatot adtam, hogy ha az életed fotóalbumában összesen három fotó szerepelhetne, mi lenne az a három kép. Évának nem volt Auschwitzból képe a három képzeletbeli fotó között, viszont ott volt az a kép, amikor visszaérkezik a házához és nem engedik be.

Fahidi Éva: És ahogy az a ház kinézett! Elfutottam mellette, nem ismertem meg.

MN: Utánajárt, kik nem engedték be a saját házába?

Fahidi Éva: Nem, és ma se tudom. És hát ezt simán meg lehetett csinálni. Hogy engem küldtek el, és nem őket. Apám építtette a házat, ott éltem, ott nőttem fel. És akkor valaki fogja magát, és beköltözik, és amikor én megjelenek, mint jogos tulajdonos, nem ő megy el, hanem engem rúg ki.

MN: 89 éves volt, amikor elkezdték próbálni a Sóvirágot. Azóta négy és fél év telt el. Ugyanúgy bírja a fellépéssel járó fizikai igénybevételt?

Fahidi Éva: De mennyire!

Szabó Réka: Az álló spárgát azért mostanában ki szoktad hagyni.

Fahidi Éva: Ez igaz.

Szabó Réka: Ez abból áll, hogy az ember egy lábon áll, lehajol, és a másik lábát felemeli spárgába. Ezt Éva az utóbbi fél évben kihagyta. Picit szorongva készülünk a szeptemberi előadásokra, a nyári kihagyás mindig problémás. De Éva és Emese Szarajevóban, a hotelszobában is tréningeztek.

MN: Van olyan kritikus pontja az előadásnak, ahol mindig bakizik?

Fahidi Éva: Ajaj, ne is mondja! Mert ugye van egy tánc a végén, és annak a táncnak különböző fázisai. Vannak bizonyos fázisok, melyeket szorgalmasan mindig elfelejtek.

Szabó Réka: Nem mindig, de sokszor. Ez egy hatperces koreográfia, amit Éva újra és újra képes elrontani.

Fahidi Éva: Pedig nem tudom, hány éve csináljuk már…

Szabó Réka: 4 év alatt 85 előadást játszottunk.

Szabó Réka: A létezés eufóriája

 
Szabó Réka: A létezés eufóriája
Fotó: Elf Pictures

MN: Sérülések voltak?

Fahidi Éva: Alig valami.

Szabó Réka: Egy szem lábsérüléssel megúsztuk. Az elején komoly dilemmám volt, hogy szabad-e belerángatnom Évát ebbe az egészbe. Ő nem tudja, mit vállal, míg én, ha nem is pontosan mindent, de kábé tudom, mi vár ránk. Ez volt az alapállás. Azt kellett tisztáznom magamban, elhiszem-e, hogy amikor Éva igent mondott, az eszénél volt. Elhittem. Nem tudtam, hol vannak egy 90 éves test korlátai, és e téren totális meglepetések értek. Volt, ami veszélyesnek tűnt – van egy pillanat az előadásban, amikor fejjel lefelé van egy széken –, de Éva könnyedén vette az akadályt. Ugyanígy nem volt probléma például a lábát a füléhez emelni, de mondjuk végigsétálni egy egyenes vonalon, az bizony probléma volt.

Fahidi Éva: Igen. Mert járni sokkal nehezebb, mint táncolni.

Korábbi, 2015-ös interjúnkat Fahidi Évával itt tudják elolvasni: 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!