Úgy tartja, minden emberben van némi egészséges exhibicionizmus, belé meg valamivel több szorult a kelleténél. De nem csak erről van szó. 20 évesen egyedül jött vissza Auschwitzból. 49 családtagja veszett oda a holokauszt idején. Ezt követően egész életében mindenről, ami vele történt, az volt az érzése, hogy „neki ez jár”. Amikor Szabó Réka, a Tünet Együttes rendezője táncszínházi duettet tervezett vele és a nála közel 60 évvel fiatalabb táncossal, Cuhorka Emesével, gondolkodás nélkül igent mondott. Úgy tűnt, neki még ez (is) jár. Sóvirág címmel hoztak létre előadást, amelyben a két nő élete és teste lép párbeszédbe. Három hónapig próbáltak, improvizáltak és beszélgettek. Arra keresték a választ, vajon mennyit tud megélni az egyik ember a másik életéből. A megértés rétegeit, a kapcsolódás határait kutatták, meg akarták fejteni a múltat és a jelent. Így a különleges produkció egyszerre szól a 20. század történelméről, a tánc erejéről, múlandóságról, testről és életről.
A dokumentumfilm az előadás próbafolyamatát követi végig, de valójában sokkal többre vállalkozik ennél. Három nő találkozásának különleges pillanatát rögzíti. Szabó Réka, ahogy az előadás során, a dokumentumfilmben is természetes módon kreál jeleneteket: megfigyelőként láttatja az előadás létrejöttének folyamatát, elbeszélővé teszi szereplőit, miközben Fahidit, mint kulcsszereplőt kiemelve mutatja be a darab születését. Évát követve egyértelműsíti, micsoda vállalkozás ez az ő korában, na, meg alkotói oldalról mekkora kaland és mekkora kockázat. Próbatermi jelenetek, visszaemlékezések, hétköznapi eseményfoszlányok, az élet legkülönfélébb részleteiről szóló diskurzus, a színházi bemutató, és sok apró emberi gesztus sora alakítja a filmet dokumentummá. Kicsit hosszan, a film dramaturgiájának dinamikáját elnyújtva, ami csak azért kár, mert remek kulcsjeleneteket emelhetett volna ki, melyek mégsem maradnak kellőképp hangsúlyosak. Fahidi Éva elmondása szerint már túl van minden drámán. Szókimondó, nem kertel, már-már meghökkentően őszinte. Személyes varázsa teszi vonzóvá a filmet. Bölcs döntés volt a filmkészítők részéről lemondani a portrékészítés oly felette kézenfekvő lehetőségéről, hisz’ nyilván izgalmasabb a lehetetlennek tűnő vállalkozás teljesítése közben képet adni e sokat élt nő személyes traumájáról, életének fontos mozzanatairól, a Cuhorkával létrejött találkozás különlegességéről.
A film szándékoltan nem beszél a holokausztról többet, mint amennyit, mondjuk úgy, muszáj. Az életről szól, a meg- és átélés értelméről. Fahidi azt mondja, „mindig tudni kellett, hogy nagyon jó dolog élni. A létezés ténye önmagában euforikus.” Ezt közvetíti a film is a maga lényegre törő egyszerűségével.
Forgalmazza az ELF Pictures
