„Nemzedékek végezték el úgy a tanulmányaikat, hogy szó sem esett arról, hogy mi történt ezek között a falak között. Így volt ez akkor is, amikor én tanultam itt és akkor is, amikor elkezdtem tanítani” – hallhattuk György Péter esztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója előadásában. Szerinte csak az elmúlt néhány évben kezdődött meg az a lassú folyamat, ami a mostani eseményekhez, az emlékmű létrejöttéhez és ehhez a konferenciához elvezetett. Az egyetem amnéziája nem volt véletlen, amint saját múltjának megkésett rekonstrukciója sem, s mindez nem volt független a nagy történelmi átalakulásoktól; például arról, ami az 50-es években történt a bölcsészkaron, először a 90-es évek elején esett szó. „A múltra is kiterjesztett többes szám első személynek csak akkor van jelentése, ha történeti érvényessége hitelesen értelmezhető, azaz megtudjuk és nem hallgatjuk el, hogy kik voltak az elődeink, tudomásul vesszük a nem kívánt örökségünket” – mondta az esztéta, aki szerint most nemcsak emlékezünk az egyetem traumatikus, sötét korszakára, hanem most tanuljuk meg azt. „A múlt nem egy kísérteties hely, hanem a felelősség forrása, a bizonyosság kiindulópontja, hogy mit nem lehet soha többet megtenni, megengedni és elnézni.”
| ||
György Péter az emlékmű okán a Trefort-kertet a sorstalanság kertjének nevezte.
Kapcsolatok
Csonka Laura történész arról a kutatásról is beszélt, aminek alapján az emlékművön rögzíteni lehetett a harcban elesett és deportált áldozatokon kívül azokat is, akik Budapest utcáin haltak meg. Mint például Hoffmann Edit, aki művészettörténészként végzett és sokáig a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, majd 1945-ben egy tank ütötte el a Dózsa György úton. Azok is fölkerültek a bronzcsíkra, akik öngyilkosságot követtek el. Nyolc ilyen személyről van egyelőre tudomásuk a kutatóknak; közülük egy kivételével mindenki hatvan évnél idősebb korában vetett véget az életének.
| ||
A nevek és az életút felkutatásán túl arra is választ kerestek a projektben részt vevők, hogy a 199 áldozat közül kik ismerhették egymást. Például Kőnig Dénes és Szűcs Adolf matematikai tanulmányokat folytattak a Múzeum körúti falak között, és mindketten 1907-ben szereztek diplomát, majd több évtizeden keresztül a Budapesti Műszaki Egyetemen voltak kollégák oktatóként. Kőnig 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után öngyilkosságot követett el, Szűcsöt nyilasok hurcolták el otthonából. Vagy például Govrik Elemér költő 1942-ben megjelent verseskötetéről Szerb Antal írt szép méltatást a Magyar Csillagban. Szerb Antalt 1945-ben verték halálra a balfi munkatáborban, Govrik pedig 1943-ban esett el katonaként a keleti fronton. Reichard Piroska költő, műfordító 1943-ban a zsidótörvények által uralt valóság elől öngyilkosságba menekült, a Magyar Csillagban pedig Elek Artúr író, költő emlékezett meg róla, aki aztán egy évvel később szintén öngyilkos lett. Az áldozatok között egyébként több esetben családtagok is szerepelnek az emlékművön. Bródy Imre az apja volt Bródy Jankának; mindketten fizikából szereztek diplomát, Bródy Imre volt a modern kriptongázas villanylámpa kifejlesztője. A Tungsram gyárban betöltött pozíciója miatt mentességet élvezett, így nem deportálták. Ám miután elhurcolták a családját, önként feladta a védettségét és követte őket. Mühldorfban hunyt el 1944-ben.
| ||
A konferencián szó esett a második világháború alatt történt borzalmakról és képtelen kezdeményezésekről. Utóbbiak célja az volt többek között, hogy megmutassák: az ELTE 2014-ben szembenéz akkori felelősségével, nem titkolva egyetlen múltbéli intézkedését sem. Borgos Anna pszichológus, irodalmár előadásában arról beszélt, hogy a numerus clausus gondolata először a nőhallgatók sérelmére merült fel, 1919-ben ugyanis az orvosi kar tett javaslatot a nők felvételének átmeneti beszüntetésére, majd korlátozására. „Az ellenzők a nők fizikuma, lelki alkata és nőisége feletti aggodalomba csomagolják a változástól való félelmeiket” – mondja Borgos. Egy orvosprofesszor (!) szerint a tanulás a másodlagos ivari jellemek teljes kioltását eredményezheti a nőknél, miáltal a nők „definiálhatatlan lényekké alakulhatnak át”. Borgos előadásában párhuzamot vont a nők és a zsidók egyetemi korlátozását hirdetők retorikájában, mivel mindkét esetben hasonló magyarázatokkal „érveltek” a létszámkorlátozás mellett. 1919-ben az orvosi kar vezetősége „egzisztenciális konkurenciaként” tekintett a nőkre, akik az első világháborúban elfoglalták a férfiak elől a jól fizető pozíciókat és az egyetemi férőhelyeket. A numerus claususnál is egyfajta védelmi harc figyelhető meg a szavak szintjén. 1925-ben aztán össze is kapcsolják a kétfajta korlátozást, az egyetem akkori rektora például arról beszélt, hogy a nők elsősorban a keresztény fiúkat taszítják ki.
| ||
A programsorozaton irodalmi, színházi és filmes témájú előadások is voltak. Marczisovszky Anna Kétszázharminc könyvbe vésett név című előadásában Charlotte Delbo francia írónő rendhagyó emlékkönyvével foglalkozott. Delbo nem zsidóként, hanem ellenállóként került az auschwitzi transzportba 229 nővel együtt. 1965-ben megjelent A január huszonnegyedikei transzport (Le convoi du 24 janvier) című művében ezeknek a nőknek állít emléket. A 230 nőből csak 49 maradt életben, Delbo a kötetben mind a 230-ról életrajzi áttekintőt ad. A szöveget az auschwitzi rabszámsor szakítja félbe, pontosan úgy, ahogyan az életüket is. „A legtöbben úgy haltak meg, hogy azt sem tudták, hol vannak. A névtől való megfosztottság a halálukra is kiterjed” – mondta Marczisovszky Anna. A könyv további különlegessége, hogy olyanokat is névjegyzékbe vett, akik besúgóként kerültek a vonatra. „Delbo nem mond értékítéletet. A két besúgó is a transzport része volt, így a könyv, tehát az emlékezet részévé válnak” – hallhattuk Marczisovszkytól, aki párhuzamot von a memoár és az ELTE emlékműve között. Mint mondta, az emlékezet és az emlékezés akkor lép működésbe, ha kinyitjuk az emlékkönyvet és elolvassuk a neveket, hasonlóan az ELTE emlékművéhez; ott „nekünk kell közelítünk a falba vésett nevekhez, amik akkor is ott vannak, ha nem látjuk őket”.
| Mi az, hogy ELTE? A kétnapos eseményen a diákok is szót kaphattak és elmondhatták, hogy milyen az ő viszonyuk az emlékműhöz és az ELTE-hez. A kerekasztal-beszélgetésen, amelyet Gács Anna, a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet oktatója moderált, Gadó Flóra, Kállay Eszter, Bódi Lóránt és Teczár Szilárd (lapunk munkatársa) voltak a meghívott beszélgetőpartnerek. Flóra és Lóránt az emlékmű előkészítésében is részt vettek, Eszter pedig egy olyan kötetet szerkeszt, amiben megjelennek a pályázatra készített emlékműtervek. A diákok elmondták, arról volt nagyobb vita a hallgatók között, hogy lehet-e a falban futó csíkon egymás mellett szerepeltetni olyanokat, akik különböző státuszban, illetve módon vesztették életüket a második világháborúban. Flóra szerint számukra, akik részt vettek a munkában, nem volt kérdés, hogy lehetnek egy helyen ezek a nevek. Szilárd úgy látta, nem független ez a felháborodás attól, hogy milyen emlékezetpolitikai viták folynak az országban. Egy idő után szóba került az ELTE-s identitás: van-e egyáltalán ilyen, vagy inkább csak kari identitásról beszélhetünk. Lóránt szerint nehezen definiálható, mit jelent az, hogy valaki az ELTE-re jár, s talán emiatt sem működnek az egyetemen a spontán kezdeményezések. Eszter szerint is nehéz meghatározni, mit jelent ELTE-snek lenni, de véleménye szerint sokkal fontosabb lenne azon gondolkodni, hogyan lehetne bevonni azokat az embereket egy beszélgetésbe, akik például nem érzik a szükségét ennek az emlékműnek. A hallgatók felelősséggel tartoznak a közösségért, többek között azért is, mert a Jobbik éppen ezen az egyetemi színtéren jött létre. „Több vitába kellene belemenni” – mondta a francia szakos Eszter. A beszélgetésre egyébként kevés diák jött el. |
A konferencia vallási kérdésekre is kitért. Galambos Ádám evangélikus teológus arról beszélt, hogy a keresztény felekezeteknek nemcsak felelőssége a múlttal való szembenézés, hanem hitelveikből kiindulva kötelezettségük is. Sokan feltették a kérdést, hogy hol volt Isten Auschwitzban, mintha az emberek ráhárítanák a történteket. „Szerintem a kérdés sokkal inkább az, hogy hol volt az egyház és az ember, az ember embersége Auschwitzban. Többen úgy fogalmaznak, hogy a holokausztban a zsidóság halt meg” – mondta Galambos, aki szerint a teológiai gondolkodáson belül egyre erőteljesebb az a megközelítés, miszerint sokkal inkább az ember és a kereszténység kudarcáról vagy haláláról beszélhetünk, hiszen a második világháborúban a hívő ember szembefordult a saját hitével. „Sokféle magyarázatot és kibúvót ismerünk, de egyik sem ad megnyugvást. A valóság más: a valóság bűnvallásért, bocsánatkérésért, alázatért és emberségért kiált” – mondta a teológus, aki több más előadóhoz hasonlóan az emlékmű szimbolikájára tért ki előadása végén. A pénteken felavatott emlékmű szó szerint körülveszi az ELTE-t; jó lenne, ha az emlékezet ugyanígy körülvenné az egyházat, és önmaga vizsgálatára serkentené. „A 20. századi, Auschwitz utáni 21. századi egyház feladata nemcsak a bűnbánat, a párbeszédre való nyitottság és az alázat, hanem a Szentírás cselekvő formában lévő komolyan vétele, ez pedig a szabadságban és annak felelősségében nyilvánul meg.”
