A Tocsik-ügy megmozgatta a Fidesz tagjait. Volt olyan hét, amikor öt elnökségi ülést is tartottak a Lendvay utcai pártházban. Deutsch Tamás alelnök kapta a feladatot, hogy menedzselje a korrupció-és-a-koalíció-projektet; elemében van, látszik rajta, hogy ez hiányzott neki, nem a budapesti elnökség. Tettetett fáradtsággal panaszolja, hogy sorra érkeznek az ügyek, dokumentumokat ajánlanak, "hatvan ismeretlen telefonáló várja, hogy visszahívjam", két perccel később pedig már a parlamenti vizsgálóbizottság ülésén elnököl.
Orbán Viktor pártelnöknek is tetszik a dolgok állása. Október 3-án a Vajdaság felé autózva, az egyik pihenőnél lelkesen magyarázta, hogy mi minden történhet a következő hetekben, pedig akkor még szó sem volt arról, hogy az SZDSZ is érintett az ügyben. Áder János ügyvezető alelnökkel nem lehet találkozni ezekben a napokban. "Annyi ügy érkezik hozzánk mostanában, hogy nem győzzük" - mondja az egyik fideszes, aki tudni véli, hogy külön kabinet alakult a párton belül, "ezt vezeti az Áder, lehet, hogy ügyvédi irodát is nyitunk, tudod, rendszerezni kell a dolgokat". Aztán kiderül, hogy Áder a szakvizsgájára készül, ezért nincs bent soha. Egyedül Kövér alelnök higgadt. "Nem jó, hogy ettől az ügytől megy felfelé a népszerűségünk. Nem lehet tudni, hogy van-e stabil alapja. Mert ha nincs, akkor megint rossz vége lesz."
A liberális alternatíva
Három évvel korábban, 1993 szeptemberében a Fidesz népszerűsége 20 százalék körül volt. Ekkor találkozott a közvélemény-kutatások eredményeit jelző grafikonon a csökkenő támogatottságot jelző görbe az egyre népszerűbb MSZP görbéjével. Már megköttetett az SZDSZ-szel az együttműködési megállapodás, és túl voltak a székház-botrány okozta első megrázkódtatáson is. A Pesti Hírlap ekkortájt közölte Kövér László véleményét arról, hogy Kuncze Gábor lett az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje. Kövér a lehető legjobb választásnak nevezte a döntést, hiszen Kunczét "az a fajta, jó értelemben vett földhözragadtság jellemzi", amely Kövér értelmezésében sokáig nem volt jellemző a szabad demokratákra, s ezzel - reményei szerint - az SZDSZ stabilabb és kiszámíthatóbb partnere lehet a Fidesznek. Pető Ivánnak nem tetszett a Kövér szavai mögött megbújó üzenet, és e véleményét egy másik napilapban tudatta is az olvasókkal. Még azon a napon Kövér levelet írt Petőnek, amelyben elmondta, hogy a "földhözragadt" jelző - Kuncze Gáborral közös - szülővárosában nem becsmérlő szó. "Õszintén azt gondolom, hogy Kuncze Gábor volt a lehető legjobb választás a számotokra" - írta Kövér.
A két pártot a közvélemény 1994-ig mint egy leendő koalíció tagjait tartotta számon. Pedig a Fidesz belső legendáriumában az SZDSZ már a kezdetektől mint legyőzendő ellenfél szerepel. A két párt között 1993-ban kötött együttműködések "részdokumentumai" sejteni engedik, hogy e kapcsolat eleve kudarcra volt ítélve. Az első megállapodást a két párt ´93. február 23-án írta alá. Jól jellemzi a Fidesz és az SZDSZ akkori viszonyát, hogy a megállapodás értelmében "jószolgálati bizottságot" állítottak fel, amelynek feladata a "csak az országos pártpolitika szintjén feloldható konfliktusok" kezelése volt. A megállapodás tervezeteit olvasva jól nyomon követhetők a változások. Az első szabad demokrata javaslat szerint a két párt "választási együttműködést" határoz el, ez a kijelentés azonban a későbbi, közösen írt anyagban már úgy szerepel: a megállapodás "a két párt választási sikerének együttműködése érdekében" köttetett. A Fidesz bizalmatlanságát jelzi az a végül elfogadott javaslat, amely kimondta, hogy harmadik párttal csak egymás előzetes értesítése után köthetnek átfogó választási-politikai együttműködésre vonatkozó megállapodást.
A dokumentum aláírása után a szabad demokrata vezetés igyekezett tudatni a tagsággal, hogy mi is valójában a helyzet. Az SZDSZ-központ faxgépe ´93. szeptember 24-én, 10.21-kor küldte el a "bauer" szignóval ellátott "Belső gyorstájékoztató"-t, amely egy 1990-es hír felidézésével kezdődik: "Emlékezetes (...) a Fidesz a konzervatív pártokkal akár az SZDSZ nélkül is kész a koalícióra." A tájékoztató megemlíti, hogy a Fidesz több önkormányzatban is az MDF-fel kötött szövetséget, aminek ideológiája a fax küldője szerint az volt, hogy nem a hasonló eszmei alapállás, hanem az érdekek alapján kell mindenkor koalíciót kötni. A tájékoztató befejezése sem túlságosan optimista: "Bízunk benne, hogy ezek után a Fidesz részéről is korrekt együttműködést tapasztalunk." A Fidesz - tudomást szerezve a levélről - azonnal válaszolt saját tagságának. A tájékoztató azt próbálta tudatosítani, hogy nem választási együttműködésről van szó, a megállapodásra azért volt szükség, hogy "elejét vegyük egy körvonalazódó MSZP-SZDSZ baloldali blokk kialakulásának". A tájékoztatót jegyző Orbán Viktor és Áder János szerint a dokumentum politikai jelentése abban áll, hogy "a két párt programjai között kisebb a távolság, mint a Fidesz-MDF- és a Fidesz-MSZP-programok között". A korábban mindkét részről gyakran hangoztatott "természetes szövetséges" kitétel mind a megállapodásból, mind a tájékoztatókból kimaradt.
A májusban kirobbant székház-botrány után a Fidesz népszerűsége fokozatosan csökkent. Bárki szivárogtatta is ki az ügyet a sajtónak, abban biztos lehetett, hogy ezzel a Fidesz egyrészt elveszíti a közvélemény szemében a "szűz párt" képének illúzióját, másrészt az MDF felé tereli a pártot. Ettől kezdve ugyanis a Fidesz kormányt támadó retorikája hiteltelennek tűnt a közvélemény szemében. Ugyanakkor ez a helyzet lehetőséget teremtett az SZDSZ-nek arra, hogy balra mozduljon és nyíltabban vállalja a Charta által létrejött partnerséget az MSZP-vel.
Ezek után a fideszesek mindent megtettek, hogy korrigálják a kitérőket. Sürgetőbbé vált számukra egy újabb megállapodás megkötése, a szabad demokraták viszont nem siettek aláírni az előzőnél átfogóbb együttműködésre vonatkozó dokumentumot, hiszen minden egyes nap, amit a Fidesz az MDF "oldalán" töltött, nekik kedvezett. A júliusban aláírt megállapodás csak a választásokon történő együttműködést szabályozta szigorúan, a leendő koalícióban való részvételt már szabadabban kezelte. A megállapodás valójában nem egy későbbi szoros együttműködésről szólt, hanem a - helyi szinten már kétségtelenül meglévő - konfliktusoknak az országos politikába történő átterjedését kívánta megakadályozni.
A Fidesz fokozatos népszerűségvesztése növelte az MSZP, s ezzel együtt - ha kisebb mértékben is - az SZDSZ táborát. Fodor Gábor pozíciója a párton belül hasonult a két párt közötti viszony alakulásához. Októberben a választmányi elnöki posztért folyó küzdelemben Fodor alulmaradt Szájer Józseffel szemben, s ez megadta a végső indokot a politikusnak és követőinek a távozásra. Ezzel ismét működésbe lépett a régi reflex, s a Fideszen belül általánossá vált a vélekedés, hogy minden "előre megírt forgatókönyv" szerint zajlott. E meggyőződésüket egy ma már ex-SZDSZ-es azon állítása is erősítette, amely szerint ő bizony "látta" volna ezt a forgatókönyvet. A két párt között meglévő bizalmatlanság a Fodor-ügyben mutatkozott meg a legpőrébben. "Az SZDSZ ott baszta el, hogy Fodor Gábort bevette a pártba" - mondja a Fidesz egyik vezető politikusa. Szerinte ugyanis ha Fodor a Fideszben marad, akkor az 1994-es kudarcot kihasználva, ma ő a párt elnöke, "a Fidesz pedig az SZDSZ kispártja, ahogy mindig is akarták". Többen állítják, hogy a párt szűkebb vezetése és Fodor Gábor között soha nem volt felhőtlen viszony. A Fodorral - s az SZDSZ-szel - szembeni bizalmatlanságot növelte, amikor az 1990-es főpolgármester-választáson Demszky ellen a Fidesz Fodort akarta indítani - egyesek szerint azért, hogy növeljék a távolságot Fodor és az SZDSZ között, mások szerint Orbánék csak szórakoztak vele, hisz tudták jól, hogy Demszky ellenében nem vállalja a jelöltséget -, a politikus azonban hosszas rábeszélés ellenére sem volt hajlandó erre. A közvélemény az ehhez hasonló konfliktusokból természetesen szinte semmit sem érzékelt. Tény azonban, hogy az évek során Kövér többször is kifejtette a párt vezetőinek, hogy Fodor előbb vagy utóbb elhagyja a pártot, s nem kellene engedni, hogy az időpontot ő választhassa meg. Azzal végül, hogy Fodor Gábor belépett az SZDSZ-be, s ott az országos lista második helyére került, a Fideszben minden gát átszakadt a szabad demokraták ellen irányuló indulat előtt. Ma is működik a reflex: Fodor nevének hallatán a Fidesz politikusainak szájában automatikusan megindul a habzás.
Egy biztos: hosszú időre mindenfajta együttműködés elképzelhetetlenné vált a két párt között.
A jobbközép alternatíva
Néhányan egyébként legnagyobb népszerűségük idején is józanul látták azt, hogy a Fidesz hirtelen felfutása lényegében előzmények nélküli, s a kiváló mutatók elsősorban a választók pillanatnyi MDF-ellenes hangulatát tükrözik, nem pedig tényleges - és tudatos - pártválasztásukat (példa e realitásérzékre az Áder-Kövér-féle Titanic csoport akkori állásfoglalása is). Az 1994-es választási kudarc azonban ezzel együtt is megrendítő volt. A várakozásokhoz képest katasztrofálisnak minősíthető választási eredmény a vezetők helyzetét mégsem befolyásolta. A vesztes pártok mindegyikében jelentkező megújítási törekvés a Fideszben volt a legkevésbé érzékelhető. Ebbe minden bizonnyal az is belejátszott, hogy az aktuális pártvezetés alternatívájaként szóba jöhető Fodor-kör - mint már említettük - ekkor már vagy nem volt a Fideszben, vagy ott maradt tagjai marginalizálódtak, illetve alkalmazkodtak a többségi felfogáshoz. Orbán, Kövér és a választási kampányt vezénylő Áder pozíciója megingathatatlan volt. Wachsler Tamás jelentkezésének élénk sajtóvisszhangja ellenére sem bizonyult Orbán számára veszélyes ellenfélnek a választások utáni első tisztújításkor.
Az ellenzékbe került pártok együttműködése első ízben az 1994. decemberi önkormányzati választások során vetődött föl. Kövér László szerint a tét a Fidesz számára "a párt fennmaradása volt". "Ha az önkormányzatokból is kiszorulunk, az lett volna az igazi tragédia" - emlékezik az alelnök. Mivel az MDF és a KDNP is hasonló helyzetben volt, s az MSZP-SZDSZ-koalíció az MDF-kormányhoz hasonló gyors és látványos népszerűségvesztést nem szenvedett el, az együttműködésnek nem maradt alternatívája. Kövér alelnök szerint e realitást az előző ciklus sérelmei (amelyek elsősorban a volt kormánypártiakban élhettek az olykor vehemens Fidesz-kritikák miatt), illetve a fiatal demokraták körében tapasztalható ódzkodás ("együttműködni `ezekkel`") ellenére mindenkinek tudomásul kellett vennie.
A valóságban a Fidesz részéről sem ment minden simán. A kereszténydemokrata Latorcai János közös főpolgármester-jelöltként való indítása elsősorban a három párt budapesti szervezeteinek az akciója volt. A párt budapesti választmánya sem volt azonban egységes e kérdésben: Tirts Tamás elnök ugyan kezdettől a hárompárti szövetség mellett tette le a voksot, de a választmány országosan is ismert alakjai - Áder János, Deutsch Tamás és Pokorni Zoltán - ekkor még nem támogatták Latorcai közös jelölését, mivel elsietettnek tartották az ellenzék ilyen látványos összeborulását. A Fidesz országos vezetése sem volt határozott e kérdésben. Hogy e bizonytalanság mivel magyarázható, azt a Fidesz-vezetőkkel folytatott beszélgetésekből nem tudtuk rekonstruálni. Feltételezésünk szerint ezt egyrészt a választás utáni helyzet magyarázhatta: mivel az SZDSZ egyik fő vádja s a szabad demokraták bizalmatlanságának fő oka mindvégig az volt, hogy a Fidesz "nem igazi kormányváltó" párt, hiszen a varsói gyorsra való hivatkozással hajlandó lenne az MDF-et visszaemelni a kormányzati hatalomba, az MDF-fel való gyors szövetségkötés utólag igazolná az SZDSZ-t. Ráadásul, összefüggésben az előző felvetéssel, mindez erősíthetné azt a közvélekedést is, amely a pártot cikcakkban politizáló, komoly szövetségesként szóba nem jöhető alakulatnak tartotta, s amely a liberális alternatíva befuccsolásáért a Fideszt hibáztatta. A Fidesz magatartását magyarázhatta másrészt az is, hogy a vereség következtében a volt kormánypártok szétzilálódnak, s ezért, legalábbis rövid távon, nem célszerű közösködni velük.
Az önkormányzati választásokon azonban a szövetség nemcsak Budapesten, hanem országosan is jól szerepelt. A kampány alatti egyeztető tárgyalások ezért tovább folytatódtak. Ebben az időben az együttműködést, illetve annak intézményesítését a Fidesz szorgalmazta a legkövetkezetesebben, mégpedig a Kövér által említett realitások elfogadása miatt. Ennek során 1995 késő őszén, már a leendő 1998-as listákról is majdnem született egy előzetes megállapodás. A Fidesz javaslatára a szövetség pártjai egyharmad-egyharmad arányban osztoztak volna a helyeken. Az MDF-delegációt vezető Szabó Iván azonban - mivel akkoriban már folyt az MDF-ben a hatalmi harc - nem mert semmiféle kötelezettséget sem vállalni, hiszen attól tartott, hogy egy esetleges aláírás miatt a Lezsák-Boross duó a párt pozícióinak a feladásával vádolja meg, s emiatt hátrányba kerülhet velük szemben. A kereszténydemokraták, némi meglepetésre, először lelkesedtek az ötletért, sőt azt is felvetették, hogy a kormányzati helyeket is jó előre le kéne vajazni (meg nem erősített értesülésünk szerint Füzessy Tibor a köztársasági elnöki poszttal is megelégedett volna, ami, ismerve ambícióit, kifejezetten szerény óhajnak tekinthető), ám végül magát a listás helyek felosztását is elvetették.
Természetellenes szövetségesek
A KDNP-ben történt változás - Giczy elnökké választása, a PSZ-szel szembeni fenntartásai s ezzel párhuzamosan kacérkodása Torgyánnal - egy időre jegelte a három párt közeledését. De nemcsak ez: a márciusi tisztújításra készülő MDF is önmagával volt elfoglalva ebben az időben. Az elnöki posztra esélyes Lezsák Sándor fő támogatója, Boross Péter a teljes ellenzék egységében gondolkodott, ami viszont a Fidesz számára elfogadhatatlan volt. Éppen ezért idén januárban a Fidesz egy elnökségi ülésén az volt a téma, hogy mi a teendő Lezsák győzelme esetén. Ekkor már, Szabó Ivánék kötelező optimizmusa dacára, a Fideszben mindenki számára világos volt, hogy Szabó Iván nem ellenfele Lezsáknak. A Fidesz szempontjából arra a kérdésre kellett választ találni, hogy mi legyen a hárompárti szövetséget feltétel nélkül támogató leendő vesztesekkel. A párt csakis a legitim MDF-fel tárgyalhat (ebben a Fidesz-vezetés minden tagja egyetértett), s ha a Szabó Ivánék iránti szolidaritását a Fidesz látványosan kimutatja, azzal a Lezsák-féle MDF-et a kisgazdák irányába nyomhatja, de legalábbis Lezsákékat mindenképpen gyanakvóvá teszi - a remélt hárompárti szövetség mindkét esetben ad acta kerülhet. A megkérdezett elnökségi tagok szerint ezen az ülésen még nem merült föl az, hogy a várhatóan vesztes Szabó Ivánék a pártból kilépve egy új formációt hoznak majd létre.
Mindez azért érdekes, mert amikor idén májusban egy Fidesz-KDNP-találkozóval ismét megkezdődött a három párt egyeztetése egy majdani választási szövetség érdekében, a Fidesz - az MDF nyomására - a várakozások ellenére sem tárgyalt az MDNP-vel. Szabó Ivánék közül emiatt sokan szószegéssel vádolták a Fideszt. Néppárti beszélgetőpartnereink határozottan állították, hogy fideszes politikusok biztatták őket a kilépésre, mondván, hogy abban az esetben felgyorsulhat a szövetségkötés folyamata. A kilépők akkori nyilatkozatai is azt sugallták, hogy a Fidesszel való szövetségre lépés, sőt annak intézményesítése is rövid időn belül megtörténik. (A Fidesz vezetői cáfolták, hogy Szabó Ivánéknak bármilyen formában is sugallták volna az MDF elhagyását.)
A májusi tárgyalássorozattal megkezdődött ellenzéki összefogás második felvonása, hasonlóan a tavalyi menethez, a KDNP-n belüli hatalmi harc miatt nem hozott átütő sikert. Az úgynevezett polgári középerők összefogásának ügye - így vagy úgy - véglegesen csak jövő májusban rendeződik. A KDNP jövő januárban tartja tisztújítását, ahol az egyre inkább elfajuló belső csatározások miatt a pártszakadás sem kizárt. A januári események minden bizonnyal kihatnak az MDF márciusi országos gyűlésére, ahol az 1998-as pártstratégiáról döntenek. A Fidesz májusi küldöttgyűlésére tehát már világos lesz: kivel ki ellen.
Könnyen meglehet, hogy egyedül mindenki ellen. Annak ellenére, hogy a vitathatatlan tekintélyű Orbán Viktor és Kövér László egyértelműen a hárompárti együttműködés híve, a pártban változatlanul él az a meggyőződés, hogy 1998-ban egyedül kellene a választásokon részt venni. Egyes vélemények szerint ez a felfogás az idő előrehaladtával egyre erősebbé válhat. A Fidesz támogatottságának a folyamatos emelkedése - s ugyanakkor a másik két párt stagnálása, illetve népszerűség-csökkenése - sokakban erősítheti azt, hogy ugyan miért éppen a Fidesznek kellene politikai súlyt adnia leszállóá gban lévő szervezeteknek. Ehhez a nézethez ráadásul megfelelő alapot ad az az idegenkedés is, amely az országos pártvezetés szándékai ellenére is nagyon sok párttagban él a lehetséges szövetségesek iránt. (Mellesleg, információink szerint főleg vidéken, a KDNP- és az MDF-tagság is meglehetősen bizalmatlan a fiatal demokratákkal szemben.) A Fidesz-vezetésnek tehát, történetében nem először, ismét szembe kell néznie a kényszerűen vállalt szövetség minden nyűgével.
Vannak persze ennél nehezebben feloldható dilemmák is: például mi a teendő akkor, ha 1998-ban a kisgazdák nélkül képtelenség kormányt alakítani? A korábbi, igen harcos antitorgyánista kijelentések mára a "békés egymás mellett élés" politikai gyakorlatává szelídültek. Ami a lehetséges kisgazda-forgatókönyvet illeti, a párt belső köreiből ellentmondásos információkhoz jutottunk ez ügyben. Az egyik állásfoglalás egyértelmű: Torgyánnal semmilyen körülmények között nem szabad közösködni. Egy másik, meglehetősen bizarr (s csupán két beszélgetőtársunk által említett) kombináció szerint ha nincs más megoldás, koalícióra kell lépni a kisgazdákkal. Torgyán ettől persze nem fog megváltozni, s - hasonlóan négy évvel ezelőtti alakításához - feltehetően előbb-utóbb mindent borítana. A stabil kormányzáshoz új partner után kéne nézni, s ezek a szocialisták lennének.
Mindennek ellentmond az a következetes MSZMP/MSZP-ellenesség, amely a pártban a kezdetektől jelen van. A Fideszt ugyanakkor egy olyasfajta pragmatikus gondolkodás is jellemzi, amelynek jegyében nem eleve kizárandó egy, a fentihez hasonló szcenárió létezése. (E pragmatizmus szellemében Kövér László 1992-ben - az SZDSZ mélyrepülése idején - egyszer már nyilvánosan is eljátszadozott az MSZP-mint-lehetséges-partner gondolatával.)
J
A fiatal demokraták határozottan állítják, hogy nem játszanak eleve vesztésre. (Még nyáron is úgy vélték néhányan, hogy a Fidesz szempontjából az lenne a kívánatos, ha a 98-as választásokból a legerősebb ellenzéki pártként kerülnének ki.) Általános vélemény a Fideszben, hogy a párttagság nem viselne el újabb négyévnyi oppozíciót. A Fidesz-vezetést a nyolcévnyi ellenzéki lét megviselte: néhányan, például Áder János, Szájer József (egyesek szerint nemrég még Deutsch Tamás is) belefáradtak a meddő politizálásba. Ilyen helyzetben, mint ahogyan az egyik tisztségviselő fogalmazott, politikai öngyilkosság lenne arra építeni, hogy 2002-re, mivel egyik pártnak sincs jelentékeny utánpótlása, "egyszerű biológiai okok miatt nem marad más választásuk az embereknek, mint mi". A nagyon is érthető indokok (a kiégéstől való félelem) mellett persze vannak egyéb okok is. Kövér László szerint 1998-ban mindenképpen ott kell lenniük a hatalomban, mivel félő, hogy a magyar polgárosodás nélkülük végképp vakvágányra kerülhet.
Elhivatottságérzet már (még mindig) van. Félidőben ennyi is elég.
Arató Zsolt
Bundula István
György Bence
Jobbközépen lenni
A Fidesz hivatalos önértelmezésében a párt jelenlegi politikai pozíciója eddigi történetének evidens - és szerves - következménye. A probléma csak az, hogy sokan emlékeznek még azokra a 92-93-as ülésekre, amelyeken arról folyt a vita, hogy ha egyszer csak a jobbközépen van szabad hely, akkor nincs mese, a túlélés jegyében jobbközép pártnak kell lenni. Hogy e szigorúan pragmatikus fordulatban milyen szerepet játszottak Orbán akkori tanácsadói (mindenekelőtt Bence György és Kovács András), azt utólag nehéz megmondani. Az mindenesetre tény, hogy frakcióüléseken erőteljesen sulykolták az érzelmektől és az ideológiai megfontolásoktól mentes, csupán a politikai érdekekre figyelő profi politikus ideáját huszonéves tanítványaikba. A Nagy Művet maradéktalanul befejezni a jelek szerint mégsem sikerült: az 1995. májusi Fidesz-kongresszust a görcsös önigazolás jellemezte, némely Fidesz-vezető már-már kisgazda stupiditással bizonygatta, hogy ők mindig ugyanazt mondták, amit pedig nem. Az sem vitás, hogy nem egy Fidesz-politikus kényelmetlenül érzi magát egynéhány újsütetű barát társaságában. Ám a pragmatizmus az pragmatizmus: a Helyzethez jó képet illik vágni, s nincs más vigasz, csupán a fideszes körökben keringő anekdoták földhülye meg félrekúró nemzetikonzervatívkeresztény politikusokról vagy mikről. Így van ez.
- bund -
Beszélni nehéz
A két potenciális szövetséges szavazóbázisa nem a Fideszt tekinti természetes szövetségesének, ezért a fiatal demokratáknak úgynevezett gesztusokat kell tenniük az MDF- és a KDNP-közönség megnyerésére. E gesztusok gyakorlására a retorika a legmegfelelőbb terep, mindenekelőtt azért, mert az önmeghatározásuk szerint nemzeti konzervatív állampolgárok bizonyos hívószavakra felettébb érzékenyek. Néhány példa: Orbán Viktor a Demokratában 1996 tavaszán amiatt sajnálkozik, hogy a Fidesz-frakció az 1990-es parlamenti Trianon-megemlékezéskor kivonult a teremből, "s ez félreérthető volt", mivel ők csupán a házelnök "puccsszerű eljárását" kifogásolták. (A MaNcs két évvel ezelőtti azon kérdésére, hogy a Fidesz állítana-e Trianon-emlékművet Magyarországon, Orbán azt felelte: "A Fidesz-frakció ebben a kérdésben egyszer már a lábával szavazott.") A régi ellenfél ősrégi harcostárssá, a régi harcostárs ősrégi ellenféllé stilizálása is látványos megnyilatkozásokra sarkallja a fideszes vezérkart: "Ha a mostani kormányt demokratikus alapon akarjuk leváltani, akkor csak olyan szellemi hátteret és demokratikus hagyományt találunk az életünkben, amely kapcsolódik valamennyire Antall József munkájához és kormányzásához" (Orbán Viktor), vagy: "Az értelmiség egy része olyan jövőt szeretne, amely nem felel meg az ország történelmi és kulturális hagyományainak, sőt azok felszámolása árán lenne megvalósítható" (Kövér László) stb. A szélsőjobbos ízű "új Kádár-Aczél-paktum" (Orbán, Áder János) emlegetése is a fent említett közeg vélt elvárásainak akar megfelelni.
Arra a felvetésre, hogy szerez-e a párt ily módon annyi voksot, mint amennyit ugyanezzel a beszédmóddal elveszíthet, alapvetően kétféle válasz létezik. Az egyik szerint arról van szó, hogy a Fidesz megpróbálja azokat a kérdéseket hitelesen képviselni (például a népességcsökkenést, a határon túli magyarok ügyét stb.), amelyeket Csurkáék ugyan lejárattak, de amelyek ettől függetlenül valós problémák. "Színvonalasan beszélni ezekről nem egyszerű", fejtegette lapunknak Pokorni Zoltán, s mi tagadás, a jelek szerint valóban nem az.
Más vélemények elismerik, hogy a retorikai radikalizmus valóban tudatos, s tényleg az úgynevezett konzervatív érzelmű bázis a célcsoportja. Ugyanakkor úgy vélik, pontosan tudják azt, hogy e "taktikai panelek" mennyit érnek, s hogy e lózungok semmitmondása távol áll a fideszes értékrendtől.
E verbális offenzívának vannak a maga nemében jól sikerült darabjai is: például Orbán Viktor a magyar-román alapszerződés parlamenti vitanapján ügyesen balanszírozott a politikai szalonképesség és a nettó irredentizmus határán. Néha azonban a fiatal demokraták úgy maradnak: ennek leglátványosabb példája az Elnök minapi gondolatkísérlete az MSZP-SZDSZ jelenlegi koalíciója és az 1956-os megtorlások közötti mély összefüggésről. Megbízható információink szerint Orbánt igencsak lecseszték emiatt a legszűkebb pártvezetés tagjai. Az Elnök, saját bevallása szerint, nem ezt akarta, csak hát ez jött ki belőle, nagyon fáradt volt, úgymond. És ugyancsak fáradtságára hivatkozott akkor is, amikor nem engedte megjelentetni egy hetilapban a vele készített interjút, amelyben állítólag a népességfogyásról s az ennek nyomán várható betelepítésekről fogalmazott meg magvas gondolatokat. Bizony, az a betyár sok munka.
Meg az, hogy amit sokszor hajtogatunk, azt előbb-utóbb el is hisszük, és ha akarunk, sem tudunk máshogyan beszélni.
B. I.
