Ami volt
Az elmúlt 12 évben sok minden történt haderőreform címszó alatt, egyetlen dolgot, magát a haderőreformot kivéve. 1988-89-től ugyanis nem más zajlik, mint a magyar hadsereg sok tekintetben szükségszerű, de átgondolatlan és koncepciótlan leépítése. A reform kulcsproblémája az, hogy a nagypolitika sem az 1993 tavaszán megszületett biztonságpolitikai, sem az ezt követő honvédelmi alapelvekben, sem az 1998-ban elfogadott biztonság- és védelempolitikai alapelvekben nem volt képes egyértelműen meghatározni a haderő feladatait és a végrehajtásukhoz szükséges eszközöket. Maradt tehát az improvizáció, a Magyar Honvédség csöndes kivéreztetése.
A rendszerváltás utáni új politikai elit az elmúlt években mindenekelőtt az átalakulás politikai oldalára figyelt - a Munkásőrség felszámolására, a politikai pártok fegyveres erőkből való száműzésére, a szovjet haderőépítés modelljével való szakításra, a civil kontroll intézményeinek kiépítésére, az átszervezések mögé bújtatott A, B és C listázásra -, de szakmai értelemben koncepciótlanul, szinte kizárólag szűk fiskális szempontok alapján hajtotta végre a redukciót. Ennek eredményeként 1989-hez képest az MH létszáma több mint 100 ezer fővel csökkent (régen túlteljesítve az európai hagyományos fegyverek korlátozásáról 1990-ben aláírt CFE-szerződésben vállalt 100 ezres s az 1946-os párizsi békeszerződésben meghatározott 65 ezres limitet is), sőt a legújabb tervek szerint még ez a szám is tovább csökken 42-45 ezerre (csupán 7-10 ezerrel múlva felül az 1920-as trianoni szerződés által engedélyezett 35 ezres létszámot).
Persze nem a nagyarányú csökkenés a legfőbb gondja a magyar hadseregnek. A leépítésnek ideig-óráig politikailag racionális irányt adott CFE-szerződés, sőt a napjainkban népszerű "kis létszámú, de korszerű haderő" jelszava is értelmet adhatna ennek, ha közben gőzerővel folyna a honvédség átgondolt és financiálisan is alátámasztott modernizációja. Erről azonban szó sincs. Az MH legfőbb baja ugyanis éppen az, hogy mindmáig nem sikerült kialakítani a többször is meghirdetett korszerűbb struktúrát, vezetési és irányítási rendszert, nem beszélve a kis hadseregeknél elengedhetetlen technikai modernizációról. Folyamatosan romlottak viszont az állománykategóriák közötti arányok, az MH szervezeteinek fenntartása a csökkentés ellenére is nagyon költséges, fokozódott belső tartalékainak pazarlása és felélése, s radikálisan csökkent a harckészültsége.
Ami van
Ez utóbbi elsődleges oka nem a katonai szolgálati idő 18 hónapról 9 hónapra csökkentése. A honvédség az elmúlt évtizedben elveszítette a fiatal tiszt- és tiszthelyettesi generáció jelentős részét, a maradók pedig állandó bizonytalanságban élnek: részben a beláthatatlan pályakép, részben az egzisztenciális problémák miatt. A katonai pálya megtartóereje évek óta gyengül, s ezzel párhuzamosan erősödik a kontraszelekció. A csapatok létszámának csökkenésével ellentétben aránytalanul nőtt a központi szervek száma, az alakulatoknál folyó, milliárdokat elnyelő átszervezések többnyire befejezetlenek maradtak; olyannyira, hogy egyértelműen még előnyeiket vagy hátrányaikat sem lehetett megítélni. Viharos gyorsasággal került padlóra az egyébként nem túl jelentős magyar hadiipari kapacitás is.
A kicsi, de korszerű hadsereg koncepcióját - az MH technikai korszerűsítését - a katonai költségvetés rohamos apadása tette illuzórikussá. Az elmúlt 12 évben a honvédség szinte kizárólag úgynevezett nem költségvetési csatornákon keresztül jutott új, bár nem feltétlenül korszerű eszközökhöz. Ilyenek a volt NDK-hadsereg fegyverzetéből kapott anyagok (például az alkatrészként felhasználható Mi-24-es helikopterek), az orosz államadósság terhére beszerzett eszközök (például a MiG-29-es repülők, a T-72-es harckocsik), valamint az amerikai segélyből felépített Légtér-szuverenitási Hadműveleti Központ (ASOC). A honi büdzsé terhére (nominálisan körülbelül 41 milliárdért) csupán a vadászrepülőkhöz és a helikopterekhez szükséges - de még ma sem használható - ellenség/barát-felismerő rendszert (IFF), a közeli hatótávolságú rakétarendszerhez tartozó, egyébként meglehetősen drága Mistral-2 rakétákat és a Siemens által szállított, valóban korszerű digitális telefonközpontokat szerezte be a HM. A Mistral-2-üzlet egyébként szakmai szempontból is erősen megkérdőjelezhető: ezek a rakéták ugyanis 3500 méter magasságig hatékonyak (sőt mint hazai tesztelésükkor kiderült, még ezen a határon belül sem mindig), de nem képesek például a négy-ötezer méterről végrehajtott bombázások megakadályozására (lásd Jugoszlávia és Kosovo).
A Magyar Honvédség haditechnikai eszközeinek meghatározó hányadát az 1970-es évek közepe és az 1980-as évek vége között szerezték be, így az 1960-as évek kutatási eredményeire épülő színvonalat képviselik. A haditechnika átlagos életkora 20 év, az eszközök többségének hadra foghatósága pedig rendkívül alacsony - vagyis az a minőségi jellemző, hogy az adott eszköz azonnal igénybe vehető-e, és működésképes marad-e. A haditechnikai eszközök egy jelentős része (eszközcsoporttól függően 15-75 százaléka) javításra szorulna; az elmaradt javítások költségeit a szakértők napjainkban 50-60 milliárd forintra becsülik. Ez azonban nem tartalmazza a katonai infrastruktúra (a laktanyák, a bázisok, a kiképzési objektumok, a lakások stb.) elmaradt állagmegóvásának körülbelül 100 milliárdos igényét, továbbá azt a 35-40 milliárdot sem, amelyre a technika normális működtetéséhez lenne szükség. És ne feledkezzünk meg az eszközök kompatibilitásához és a hadsereg felzárkóztatásához szükséges modernizációs költségekről: körülbelül 1000 milliárd forintról. Bár a haditechnika többsége - normális működtetés esetén - 2010-ig hadrendben tartható, több szakértő szerint néhány területen már komoly késésben van az MH, mivel a katonai beszerzéseket - hatalmas költségvonzatuk miatt - évekre előre kell tervezni.
Ami nincs
Nem csoda, hogy csupán ennyire futotta: a honvédelmi tárca a kormányon belüli osztozkodások során szinte mindig a maradékelvű minisztériumok közé került, s a reálértéken folyamatosan csökkenő honvédelmi költségvetésben állandó problémát jelentett az is, hogy az "önálló bevétel" tétel - amely felettébb furfangos eszköze volt a honvédelmi költségvetés látszólagos emelésének - rendszeresen teljesíthetetlen előírásokat tartalmazott. Az elmúlt években 65 százaléknál soha nem volt magasabb e teljesítés, ráadásul végrehajtása számos visszaélésre is lehetőséget adott a fazékhoz közelieknek, miközben a csapatok működtetésére nem jutott elegendő pénz.
Ezen nem változtatott lényegesen az 1995/88. számú országgyűlési határozat sem, amely kimondta: a haderő nagyságának az ország veszélyeztetettségével, teherbíró képességével és a NATO-csatlakozás szándékával kell összhangban állnia. A Magyar Honvédség hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és létszámáról címet viselő határozat 1998-ra olyan valódi reformot ígért, amelynek eredményeként a magyar haderő hiteles visszatartó erővé válik. A határozat nyomán felállították ugyan a Honvéd Vezérkar mellett a Szárazföldi és a Légierő Vezérkart, valamint a Logisztikai Főigazgatóságot, de 1999-re kiderült: ez a dokumentum is alkalmatlan arra, hogy a haderő-tervezési elvek alapjául szolgáljon. Valamivel konkrétabbnak tűnt a magyar kormánynak az az 1997-es ígérete, amellyel a NATO-meghívó után arra vállalt kötelezettséget, hogy az ország - időközben a GDP 1,4 százalékára zuhant - védelmi kiadásait (honvédelmi tárca + határőrség) 2001-re 1,81 százalékra emeli oly módon, hogy évi 0,1 százalék erejéig növeli védelmi költségvetését. Más kérdés, hogy az 1997-es ígéretekkel kapcsolatban már 1998 folyamán kétségek merültek fel Brüsszelben, majd 1999 tavaszán - amikor a magyar tárgyalóküldöttség halasztást kért bizonyos katonai programok teljesítésére - nyilvánvalóvá vált, hogy számos feladat elvégzését megalapozatlanul vállaltuk.
Ami kellene
1989 után, de különösen 1994-től a politika a haderőreform egyik kulcskérdésének a civil kontroll kérdését tekintette. Kiderült: bár viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen kialakíthatók a fegyveres erők irányításának és vezetésének alkotmányos és jogi keretei, a tartalmi megoldások terén korántsem olyan gyors a siker, sőt nem- egyszer meglehetősen távol áll egymástól a katonák és a politikusok felfogása a haderő demokratikus és polgári kontrolljáról. A katonák egy csekély, de annál meghatározóbb része úgy vélte: az új keretek között minden ugyanúgy megy tovább, mint eddig, hiszen a hadsereg korábban is polgári (pártpolitikai) vezetés alatt állt. A civilek ugyanakkor a fegyveres testületek irányítására szolgáló valamennyi csatornát át kívánták venni, közöttük olyanokat is, melyeket a katonai vezetés - egyébként joggal - szűk szakmai ügynek tartott.
Íme néhány a civil kontroll máig megoldatlan kérdései közül.
A civil szakértők hiánya évek óta a magyar védelmi szektor egyik legneuralgikusabb problémája. Nem csak a Honvédelmi Minisztériumból hiányzó szakértőkről van szó; az Országgyűlésnek, a Külügyminisztériumnak vagy éppen a gazdasági tárcáknak is szükségük lenne az országvédelem stratégiai tervezésében jártas tisztviselőkre. A 90-es évek elején még lehetett magyarázni e hiányt a fegyveres erők zártságával, ám egy évtized elmúltával a helyzet alig változott. A katonai szféra ma is sikeresen védi ismeretprivilégiumát, a civilek pedig továbbra sem érzik szükségét a tanulásnak. A még mindig túlméretezett magyar katonai felsőoktatás rendületlenül képzi a tiszteket, de a jövő hadseregét előkészíteni hivatott tiszthelyettesképzés reformja lényegében leállt.
Ugyancsak komoly problémák forrása az Országgyűlés honvédelmi bizottságának teljesítménye. Az itt dolgozó képviselőknek ugyanis kezdetben sem a közigazgatási, sem a védelmi szféra működéséről nemigen voltak tapasztalataik. Abból dolgoztak tehát, amit a szaktárca vagy a kormány tett eléjük, de ezek szakmai hátterét nem ismerték. Bár a helyzet e téren a harmadik ciklusra némiképp javult (például az előző ciklusokban tapasztalatot szerzett bizottsági tagok egy része megmaradt), a képviselők szakértői állománya többségében még mindig olyan, az elmúlt rendszerben szocializálódott, a hadsereget valamilyen okból elhagyó katonákból áll, akiknek ismeret- és tudásanyaga számos területen elavult, s az új követelményeknek alig vagy egyáltalán nem felel meg. Egyébként a bizottsági tagok - a költségkímélésre hivatkozva - a rendszerváltás után több mint tíz évvel nem foglalkoztatnak állandó bizottsági szakértőket.
Ami egyelőre nem lesz
Az egyik legkényesebb ügy továbbra is a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar kapcsolata. A két testületet - még Németh Miklós miniszterelnöksége idején - alapvetően politikai számításból választották szét, s az 1989 utáni évek döntéseinek eredményeként a vezérkar főnökének egyfajta túlhatalma alakult ki. Egy kézben összpontosulnak ugyanis a katonai tervezéssel, a feladat-végrehajtás irányításával és ellenőrzésével kapcsolatos jogosítványok. Napjainkban - 1994 és 1997-98 után - immár harmadszor történik kísérlet a HM és a Honvéd Vezérkar integrálására, ám számos jel utal arra, hogy a megoldás még odébb van. Ennek legfőbb oka az, hogy az éppen folyamatban lévő stratégiai felülvizsgálat során a Nemzetbiztonsági Kabinet (sok tekintetben szemben a felülvizsgálatot elrendelő kormányhatározattal) a jelenlegi anomáliákat fenntartó vezérkari változatot támogatta, mondván: a Honvéd Vezérkar által kidolgozott integrációs forgatókönyv jobban megfelel az - amúgy korszerűsítésre váró - alkotmány és a hatályos törvények betűjének.
Végül a felelősség kérdése: a katona - legalábbis a szolgálati szabályzat szerint - felelős mindazért, amit tett, vagy elmulasztott tenni; nemcsak közéleti felelőssége van tehát, mint a védelmi szférában vendégszereplő politikusnak, hanem cselekedetének jogi mércéi és személyi következményei is vannak. Az egyelőre elmaradt haderőreformot tehát igen könnyen a katonák nyakába lehetne varrni, jóllehet a reform politikai és financiális megalapozása a politika dolga lenne, amely viszont nem törte össze magát azért, hogy a Magyar Honvédséget kimozdítsa a gödörből. Márpedig a haderőreform végrehajtásához célszerű lenne megteremteni a felelősség és a következmények viselésének ekvivalenciáját a két kategória között.
Kompa Tibor
(Az írás második részét következő számunkban közöljük.)
