Varga Lívius több mint muzsikus, igazi fazon a szó klasszikus értelmében: színész, csapos, reklámfilm-szereplő, alanyi komikus, továbbá végzett pszichológus és budapesti városképi elem. A jelenleg szabadságos Quimbyről, A kutya vacsorája nevű új, énekelős-szövegelős zenekaráról, a közérzetéről és még sok minden másról beszélgettünk.
Magyar Narancs: Hogy vagy, Lívius?
Varga Lívius: Köszönöm, jól. Ez jó kezdés voltÉ de ne váltsunk témát?
MN: Komolyan érdekel.
VL: A közérzetem kissé zaklatott, mert rengeteg feladat akadt rám: becéloztam valamit a vendéglátóipar és a pszichológia közé, és ezen dolgozom.
MN: A pincérségnek már annyi, nem?
VL: Ez egy újra és újra felbukkanó eleme a pályafutásomnak, ahová mindig vissza lehet térni, és ahonnan gyorsan ki lehet szállni; s amilyen rapszodikus-bizonytalan a rockandroll, gyakran rákényszerülök. Felhagytam azzal az illúzióval, hogy megélek a zenélésből: próbálok más vasakat is a tűzbe lógatni.
MN: Most éppen hogy néz ki a Quimby története?
VL: Rendszeresen találkozom Tibivel (Kiss, a gitáros-énekes), aki csak egy év pihenő után kíván visszatérni a budapesti rockandroll-mátrixba, és amikor hazajön Dunaújvárosba, dzsemmelgetünk a Galápagos próbatermében, a Mikuli Ferivel vagy a Frenkivel (a Hiperkarma dobosa - a szerk.). Egy merevlemez már megtelt abból, amit így összehoztunk, s ez még bővülni fog, amikor a rendes Quimby-legénység nyáron feláll. Ez persze csak a munka kezdete, koncert csak később, legkorábban őszszel lehet.
MN: Vagyis újra az ismert Quimby-tagok állnak össze?
VL: Ez mindenképpen megegyezés kérdése. Nagyon régen ültünk le együtt; mindenképpen meg kell beszélnünk, hogy kiben milyen érzések vannak a Quimbyt illetően. Egy kis tréninget kell szerveznünk.
MN: Nagyon szétszaladtatok az elmúlt évben?
VL: Annyira azért nem. A Quimby nemcsak egy ügy volt nekünk, hanem az életünk egyik legfontosabb szelete. Mindegyikünk ezt próbálta egyeztetni a magánéletével, a munkájával, a családjával vagy más zenekarokkal.
MN: A kutya vacsorája zenekar a Quimby utáni vagy közbeni stáció?
VL: Igen, ez érdekes...
MN: Úgy kérdeznénk, ha újra lesz Quimby, A kutya vacsorája is marad?
VL: Azt mondtam a kutyás srácoknak, hogy most igyekeznünk kell, dobjunk be mindent, mert nem-sokára meg kell osztanom az ener-giáimat, és ha jön a Quimby, kez-detben annak lesz prioritása. Majd egyensúlyozom, mert mind a ket-tő én vagyok, de mindkettőben tőlem független szereplők is léteznek, és erre tekintettel kell lennem.
MN: Akkor is létrejött volna A kutya vacsorája, ha a Quimby zavartalanul működik?
VL: Már a Quimby alatt létrejött. Eredetileg grooveboxba írt zene volt, amit a Gerdesits Faszi (ifj. Gerdesits Ferenc, a Quimby, továbbá a Marlboro Man, az Üllői Úti Fuck, a Hippikiller és az Equus dobosa) készített, én meg a füzetembe írogattam szövegeket, és aztán arról álmodoztunk, hogy milyen jó lenne, ha a Varga Laca basszusgitározna és a Nemes Zolika zongorázna; hogy milyen csuda jók lehetnének élőben az ilyen szinkópás-húzós alapok. Így ment ez másfél évig, sosem haladt igazán, egyre több szám került a grooveboxba és egyre több szöveg a füzetembe, mégsem lett belőle rendes zenekar, mert az energia máshova ment. Aztán amikor a Quimby leállt, a sok ötlet hirtelen szárba szökkent.
MN: S most már a Kutya egy "rendes" zenekar?
VL: Más hozzáállással érik zenekarrá egy húszévesekből és mással egy harmincasokból álló társaság. Sokkal tudatosabban kezeli a dolgokat egyhozzám hasonló korú ember, különben nincs rá ideje, és már nem megy bele olyan zsákutcákba, mint tíz évvel korábban. Vannak emberek, akiknek már nem hisz el semmit, de azt tudja, hogy mikor kell ütni a vasat, és mikor kell elhitetni magával, hogy jó, amit csinál. Tudja, hogy ezt a munkát éppolyan komolyan kell venni, mint azt, amivel a pénzt keresi annak érdekében, hogy zavartalan maradhasson a művészlét. Mert e nélkül, aki kipróbálta, annak tök szürke a világ: én nem fogok leállni, akkor sem, ha a konyhában verjük az asztalt a Faszival hatvanévesen.
Végül is zenekar lettünk, de nem tudunk annyi időt együtt tölteni, mint a Quimbyvel, mert itt mindenki zenekarhalmozó, így logisztikailag képtelenség, hogy mindig együtt legyünk. Viszont már megjelent a "family together" érzés, amit a Dodi (Kárpáti Dodi, Quimby-trombitás) kincses szótárából kölcsönöztem, amikor összeültünk egy Quimby-koncert előtt, és megfogtuk egymás kezét.
A kutya vacsorája? Szabó Attila hegedűművész a Csík zenekarból ismert, illetve Kispál és a Borz-, illetve Bandi a Hegyről-produkciókból. A gitárosunk Kovács Gergely, aki egyébként analógszintetizátor-gyűjtő, s a hangzások komoly megfejtője. Köles István Juniort már az Ékszerelmére idején látni lehetett a Quimby körül, az utolsó koncerten együtt kongáztunk, ő egyébként nemcsak perkázik, hanem komputeres megoldásokkal is színesíti a műsort. Gerdesits Ferenc, a nemzet metronómja nem sorolom, hol dobol még. Basszusgitáron az én jó unokaöcsém, Varga László, Laca, a hiperkarmás játszik, Nemes Zoltán, a kiváló billentyűkezelő pedig Fender zongorán és a Vírus nevezetű szörnyű szintetizátoron. ' az egyik énekesünk. A másik Voga Viktória.
MN: ' a Voga-Turnovszky-féle Voga János lánya?
VL: Így van. És mivel van két énekesünk, én ráérek kajabálni, hőbörögni és kornyikálni.
MN: Mi lesz a Kutya-felvételekkel?
VL: Úgy néz ki, hogy a Jappán (Takács Zoltán, Heaven Street Seven) és a Geri segítségével most elkezdjük a számainkat kicsiszolva, profin felvenni. Az élő hangszereket és a komputerizáltakat is. Egy hónap alatt megleszünk. Aztán felrakjuk a website-unkra, és utána kiderül, lát-e valaki fantáziát abban, hogy kiadja lemezen.
MN: Volt olyan zene, amely az elmúlt egy-két évben nagy hatással volt rád?
VL: A Fun Lovin' Criminals az új kedvencem, és továbbra is J. J. Cale a régi. Ugyanarra hajlok, még ha modernebb hangzással is, mint eddig: legyen a zenénk feszes, dinamikus, de tudjon halk is lenni. Ehhez félig a Quimby nyújt zenei hátteret, másrészt meg amit a világ zenéiből összehallgatok - abban pedig a Just a Gigolótól a Massive Attackig minden elfér.
MN: És zenétől független hűha-élményed?
VL: Szilveszterkor kijutottunk a Hargitára, Ivó községbe, ami a madarasi Hargita lábánál van. Felmentünk körülnézni. Egy kisebb túra és egy hosszabb traktorút kombinációjával érkeztünk fel a csúcsra - s akkor ott egy olyan nagy emelkedést éreztem a lelkemben, ami még heteken át kísért. Most már kicsit kopik, de majd júliusban visszamegyünk. Egyszerre volt természeti élmény, barátságélmény, és közben ott volt az újév, s végre nem egy szörnyű buliban voltunk, hanem egy gyönyörű helyen, kedves emberek között. Ez volt a csúcspont. A hétköznapi flasheim pedig az egy-két napos horgászatok egy csöndes nádas mellett, ahol a víz fölé hajló fűzfák mellől távcsövön nézhetem a madarakat.
MN: Ad egy ilyen élmény annyi töltetet, hogy keményebben állj neki a feladataidnak?
VL: Ad, de azért attól, hogy az ember dolgos és örömét leli a természetben, még nem válik mintává az életmódja. Ahhoz még jó párszor meg kell mérkőznünk magunkkal.
Bihari Balázs - Németh Róbert
