A Keleti tranzitzónájánál számos önkéntes segítő próbálja megkönnyíteni a menekültek életét – ki ételt oszt, ki rajzol a gyerekekkel, ki orvosként sebeket kötöz. Babával, a Migration Aid önkéntesével és Márkus Dáviddal, a Medical Aid önkéntesével beszélgettünk a Keletiben, egy kórházzá alakított néhány négyzetméteren.
magyarnarancs.hu: Mióta és milyen minőségben vagytok jelen segítőként a Keleti pályaudvaron?
Márkus Dávid: Én most voltam első éves orvostanhallgató, és önkéntesként vagyok itt néhány napja, előtte Röszkén voltam a táborban a Vöröskereszttel.
Baba: Én három hónapja mindennap kint vagyok önkéntesként, amikor nem dolgozom. Amúgy ékszerekkel és régiségekkel foglalkozom, és éjjel dolgozom.
magyarnarancs.hu: Hányan vagytok a csapatban?
Dávid: Azt lehetetlen megmondani. Azt tudom, hogy reggeltől hajnalig, amíg csak szükséges, három orvos és három ápoló van kint, illetve folyamatosan vannak új jelentkezők, akik jönnének segíteni, folyamatosan épül a csapat. Ráadásul mindenki a saját szabadidejéből áldoz erre, munka vagy suli után.
Baba: Amikor a Migration Aid megalakult, még nem volt állandó orvosi teamünk, de ahogy a zóna megnyílt, megpróbáltuk elérni, hogy legyen egy egészségügyi helyiség, hogy mégse az élelmiszerek között kelljen az orvosnak ellátnia a betegeket. Két-három hét alatt felismerte ezt az önkormányzat és a főpolgármester is, és átadták ezt a helyiséget, ahol aztán kiépült az ellátás, amit mára tökélyre fejlesztettünk.
magyarnarancs.hu: A felszerelést és a gyógyszereket honnan szerzitek be?
Dávid: Most van egy adományozónk, a Mikszáth Gyógyszertár Az Életért Alapítvány, tőlük néhány napja bejött egy úriember hozzánk, körülnézett, és azt mondta, hogy ezentúl minden gyógyszert ők állnak. Ezelőtt volt egy listánk, és mindenki hozott be, amit tudott.
magyarnarancs.hu: Mennyire tudjátok ellátni itt a betegeket?
Dávid: Vannak határaink, de sok mindenre képesek vagyunk, sokféle gyógyszerünk és eszközünk, képzett orvosaink vannak. De röntgent vagy CT-t nem tudunk csinálni, ahogy műteni sem tudunk. Az államnak az alapellátást minden itt tartózkodónak biztosítania kell, ebbe beletartozik a sürgősségi ellátás, oda küldhetünk betegeket, ahogy a traumatológiai osztályon is ellátják őket. De megpróbáljuk a betegek kórházba szállítását is úgy megoldani a civilekkel, hogy ne kelljen mentőt hívni, csak ha mindenképpen szükséges.
magyarnarancs.hu: Miért?
Baba: Sok rossz tapasztalatunk volt. Ha egy mentős kijön, az az első mondata, hol vannak a papírok. Például volt egy infarktusgyanús férfi, akihez addig nem volt hajlandó hozzányúlni, amíg nem kerítettük elő a papírjait. Vagy amíg nem volt tisztázott, hogy elviheti-e a mentő a menekültet, vagy sem, addig velünk fizettették ki az ellátásukat. Ez azóta változott, kijött a kormányrendelet, hogy kötelesek őket ellátni a kórházak. A mentősök hozzáállása változó, van, aki totál rideg, van, aki segítőkész, és próbálja meggyőzni őket, hogy igenis be kell menni a kórházba. Ez is nehéz, mert nem szeretnék szétszakítani a családokat. Ezért is fontos a bizalom az itt dolgozókban.
magyarnarancs.hu: Mennyi esetet láttok el naponta?
Dávid: Több százat, nem is számoljuk. Van minden: döntő többségében megfázással, torokfájással, lázzal, hasmenéssel, hányással jönnek, de a legsúlyosabb kórképekkel is találkozunk. Sok ember küzd kiszáradással, nekik infúziót kell bekötni, de azt itt is meg tudjuk oldani. Láttam olyan ötéves kissrác lábát, ami gyakorlatilag egy nagy vízhólyag volt. Trópusi fertőzéssel viszont nem találkoztunk, attól nem kell félni, hogy itt bármilyen járvány beüt. Nagyon sokan gumikesztyű és maszk nélkül dolgozunk – kivéve persze a súlyosabb vagy vérző sebeknél –, hogy még emberségesebben tudjuk ellátni a feladatunkat. A mi ténykedésünk a mentősöknek is hasznos, nagy terhet veszünk le a vállukról, mert így naponta kb. egyszer kell kérnünk mentőt. Ha ez a helyiség nem üzemelne, naponta 40-50 mentőt kellene hívni.
Baba: Egy szíriai nőnél pedig épp itt a pékség előtt indult be a szülés, mire az orvosi team odaért, a gyerek nagyjából kint is volt, itt született meg a pályaudvaron. A szülést nagyon szépen levezették az itt dolgozók, mire a mentő kiért, már az anyuka is megnyugodott.
magyarnarancs.hu: Ő volt az, akit aztán öt nappal a szülés után elküldtek a kórházból?
Baba: Nem, az a baba a Nyugatiban született, majd a kórházi dolgozók ráhívták az anyukára a rendőröket, akik elvitték a befogadóállomásra, majd új papírokkal ide hozták. A kórházak nem állnak túl jól emberséggel. Nem tudják kezelni a helyzetet. Érthető, hogy nincsenek rá felkészülve, hogy félnek, hogy megy a gyűlöletpolitika, de egy kórházban nem a vallást vagy származást nézzük, hanem hogy egy emberről, betegről, újszülöttről van szó.
magyarnarancs.hu: És ti hogyan bírjátok mindezt? Az önkéntesektől azért sokszor hallani, hogy nagy a kiégés veszélye.
Dávid: Engem abszolút feltölt. Olyan dologba látok bele, amibe nagyon sokan nem, olyan sztorikat ismerek meg, amit sokan nem, mert nem is akarják megismerni, mert inkább falakat húznak maguk köré, és azt a néhány mondatot ismételgetik, amit a témával kapcsolatban kialakítottak magukban, anélkül, hogy idejöttek volna. Ők nem ismernek meg személyiségeket, hanem egy nagy masszaként kezelik a menekülteket. Itt annyi hálát és szeretetet kapok, hogy én sokszor mosolygósabban megyek haza, mint ahogy idejövök. Többnek érzem magam azért, mert adtak nekem valamit, és hálás vagyok nekik, nem azért, mert menekültek, hanem mert emberek. Lehet távolságot tartani, csak akkor nem érdemes itt lenni.
Baba: Amikor egy nap nem tudtam kijönni, már hiányzott az egész. Aki egyszer elkezdi, nem tud addig leállni, amíg egy menekült is itt van. Most, hogy kevesen lettek, olyan rossz és fura. Tegnap (azaz pénteken, hiszen az interjú szombaton készült – a szerk.) lépni sem lehetett tőlük, most meg nincs mit csinálni. És bár nagyon kevés önkéntes van ennyi emberre, jól tudjuk őket kezelni, annyi a titka, hogy nem szabad se erőszakot, se hangos szót alkalmazni, különben megijednek és ellenállnak. Amikor idejött a Máltai Szeretetszolgálattól egy doktornő, aki hajléktalanokat lát el, elkezdett kiabálni velük. Szólni kellett neki, hogy ne tegye, magyarázza el nekik inkább, hogy az ő érdekük is az ellátás. Sok arab írás látható a falon, nagy részük azt mondja, bízz az orvosban, ettől és ettől fogadj el ételt, erre menj – egyfajta használati útmutató nekik és tőlük.
magyarnarancs.hu: Ezek szerint abszolút megbíznak bennetek? Mennyire gyorsan tudtátok, tudjátok ezt a viszonyt kialakítani?
Baba: Az első pillanattól kezdve. Nagyon fontos, hogy a mi munkánk nemcsak abból áll, hogy ellátjuk őket, hanem reményt adunk nekik, hogy újra hinni tudjanak egy rendszerben, az orvosokban, hogy együttműködjenek. És ők hallgatnak ránk, mert tudják, hogy jót akarunk nekik. Az is segít, hogy én beszélek arabul, ugyanis félig magyar, félig egyiptomi vagyok.
Dávid: Én is megtanultam néhány arab és pastu kifejezést. Ha rájuk mosolygok és arabul köszönök, az már biztosít egy bizalmi viszonyt. Emberként tekintünk rájuk, és ők gyakorlatilag a barátjuknak tekintenek minket. A nőknél pedig különösen érdekes ez, náluk például óriási bizalmat jelent, ha fáj a hasuk és felhúzzák a ruhájukat, hogy megmutassák nekünk, hogy megengedik, hogy megvizsgáljuk őket, hiszen a hasukat hosszú ideje csak a férjük látta. Volt olyan kislány, aki inkább izzadt a nagy melegben a pulcsijában, de nem vette le, mert nem látszódhat a bőre. Ennek ellenére megmutatják a torkukat, ami igen intim betekintés, azt valószínűleg soha senki nem látta még. Egyébként eddig úgy 18 ezer menekülttel kerültem kapcsoltban, de sosem ért atrocitás.
Baba: Pénteken például minket védtek az ultráktól, sorfalba álltak elénk, és nem engedtek fel az aluljáróból, nehogy bajunk essen. Az ultrák odamentek hozzájuk, és leköpték őket, de ők nem reagáltak rá.
Dávid: Tegnap az is óriási feladatunk volt, hogy meggyőzzük őket, szálljanak fel a buszokra, mert ebben sem bíztak. Próbáltunk elérni olyanokat, akiknél volt telefon és átjutottak a határon, mondják el ők, hogy mi történt, és bátorítsák az itt maradtakat, hogy induljanak el.
magyarnarancs.hu: Mert a hatóságban és a kormányban nem bíznak.
Baba: Nagyon félnek. Ha valaki eljátssza egy arab ember bizalmát, akkor vége mindennek. A magyar hatóságok először a jegyeladással, majd a bicskei vonattal játszották ezt el. Hogy várják el, hogy ezek után megbízzanak bennük? Én sem vinném el a gyerekeimet egy táborba, ahol még arab tolmácsot sem tudnak biztosítani. Én nem vagyok hajlandó többé abban részt venni, hogy vonatra és buszra feltegyek vagy onnan leszedjek bárkit. Adok nekik élelmiszert vagy takarót, elmondom a lehetőségeket, de ahhoz nem asszisztálok, hogy az állam rendelkezzen az életük fölött. Egy ember életébe került, hogy levitték azt a vonatot Bicskére. És ez nekem lelkifurdalás, mert én voltam ott, amikor az a vonat elindult, és hiába könyörögtünk nekik, hogy szálljanak le, próbáltuk elmondani, hogy nem kezelték a jegyüket, nincs kalauz, ez így nem jó. Elindult a vonat, ők mosolyogtak, mi pedig tudtuk, hogy a táborba megy a vonat. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezért nem vagyok hajlandó ezentúl együttműködni a hatósággal, és ha ők megszüntetik a zónát, mi akkor is itt leszünk, és el fogjuk látnia menekülteket – ha egyet, ha százat, akkor is.
magyarnarancs.hu: Mi az, ami még mindig, ennyi idő után is megérint vagy megvisel benneteket?
Baba: Szörnyű végighallgatni, hogy milyen egyhangúan és természetesen beszélnek arról, hány embert mészároltak le a falujukban, hányan haltak meg a családjukban. Nappal játszanak a gyerekükkel, de amikor este körbemész, és a szemükbe nézel, akkor látod, hogy ezek megtört emberek, akik megpróbálnak mindennap úgy felkelni, hogy a mai nap jobb lesz. Egy nő elmesélte, hogy amikor a tengeren keltek át, megfulladt a gyereke, el sem temethette, el sem köszönhetett tőle. Aztán megérkezett, ahová akart, egy nyugodt környezetbe, ahol hamarabb megnyugodhat, mint egy olyan táborban, ami tele van gyerekekkel. Pár napja hallottam, hogy ismét terhes, aminek nagyon örültem. Nagy dolog, hogy azok a gyerekek, akik itt vannak vagy itt születnek, már szabad felnőttek lesznek. És ehhez mi is hozzájárulhattunk.
Dávid: Az első napok egyikén rám mosolyogott egy férfi, köszönt, beszélgetni kezdtünk, kérdeztem, mi a története. Mire ő felhúzta a nadrágja szárát, alatta egy protézis volt, az alatt pedig egy barbár módon összetákolt csonk. Azt mondta: ha ott maradok, meghalok, ha eljövök, talán meghalok, talán nem.
Baba: Itt életre szóló barátságok köttetnek. Sok anya mondta, hogy hosszú idő után most tudott aludni biztonságban, míg vigyáztunk a gyerekére. Itt mindenki figyel mindenkire. Amíg nem volt kialakítva a zóna, a férfiak egy külső körben aludtak, belül pedig a nők és a gyerekek, így oltalmazták egymást. Az sem lényeg, hogy keresztény vagy, muszlim, zsidó vagy buddhista. Aki idejön és leül közéjük egy almával, az már a barátjuk.
