Számtalan sikertelen próbálkozás után jövőre lezárulhat az Antenna Hungária Rt. privatizációs sagája. Az előjelek legalábbis erre utalnak: a kormány eltökélt, a külföldi befektetők érdeklődnek, a költségvetésnek pedig nagyon kell a pénz.
Az Antenna Hungária (AH) Rt. jogelődje, a Magyar Műsorszóró Vállalat (MVV) 1990-ben vált ki a Magyar Postából, majd 1992-ben, jelenlegi nevén száz százalékban állami tulajdonú részvénytársasággá alakult át. Az AH megörökölte a korábbi Postai Rádió és Televízió Műszaki Igazgatóság eszközeit, telephelyeit és összes tevékenységét. Legfőbb értéke a földi műsorszórás monopóliuma és az egész országot lefedő adóállomás-hálózata volt - bevételei kb. 75 százalékát a televíziós, rádiós műsorszórás és adatátvitel díjtételei tették ki.
A műsorszórást 1990 előtt a postán keresztül, a fejlesztési beruházásokat közvetlenül, ún. céltámogatással dotálták. Miután a korábbi formában a támogatások megszűntek, viszont a műsorszolgáltatók számára kiszabható díjakat később is hatóságilag szabályozták, az AH nem tudott a kívánt ütemben fejlődni. Berendezései egyre elavultabbá váltak - egy korabeli leltár szerint rádióadóinak 70, tévéadóinak 40 százaléka volt 16 évesnél öregebb. Az AH az elodázhatatlan fejlesztéseket többszöri kötvénykibocsátással és hitelfelvétellel finanszírozta. A mindenkori vezetés a műsorszórás helyett a telekommunikációs szektorban látta a növekedés esélyét, csakhogy az ágazat robbanásszerű technológiai modernizációja őrült pénzeket igényelt. Ezért a társaság privatizációja, főként a tőkehelyzetre tekintettel, már a kezdetektől napirenden szerepelt. (A céget 7,8 milliárd forint tőkével alapították, ami máig mindössze 11,875 milliárdra nőtt.) Más kérdés, hogy tizenkét év is kevés volt hozzá, hogy a magánosítási terv keresztülmenjen.
Feltűnő, hogy az AH-nál milyen gyakran változtak a privatizációs célok. A nagy kérdés úgy hangzott:
mekkora legyen az állami
részesedés a magánosítás után? Az uralkodó politikai légkör, illetve a költségvetési nyomás függvényében ez az arány a nullától az 50 százalék + 1 szavazat között ingadozott. Az Antall-kormány az AH-t a tartós állami többségi tulajon-ban lévő vállalatok közé sorolta. A Horn-kormány 25 százalék + 1 szavazatra vitte volna le az állam tulajdonrészét: igaz, a ciklus második felében ezt már ők sem gondol-ták komolyan. Az Orbán-kormány ismét csak a kisebbségi csomag eladásában gondolkodott, aztán abban sem. A Medgyessy-kormány volt az első, amelyik akár a teljes állami részvénycsomagtól is hajlandó lett volna megválni.
A helyzetre jellemző, hogy 1995-ben az AH privatizációs felkészítésével megkeresett tanácsadó, a McKinsey visszaadta a megbízást, mert a menedzsment és az érintett kormányzati szervek nem tudtak megegyezni, mi legyen a céggel. Az AH körül ugyanis rengeteg politikai-gazdasági érdek ütközött. A kormány nem akart rá különösebben költeni, viszont jelentős privatizációs bevételre számított; és a legszívesebben úgy adta volna el, hogy közben minél szélesebb kontrolljogok maradjanak nála. A rádiós és különösen a televíziós műsorszórást a mindenkori kormányzat komoly hatalmi tényezőnek tekintette, amin keresztül nyomást gyakorolhat a közmédiára, illetve meghagyja a kiskaput a tévé finanszírozására. Az országos kereskedelmi csatornák indulásakor a tét csak növekedett. Az Orbán-kormány idején az AH körüli kavarás újabb politikai motívummal gazdagodott, amikor a cég a kormányzati víziókban egy nemzetstratégiai gazdasági centrum szatellittársaságaként tűnt fel.
A cégmenedzsmentnek azonban más motivációi voltak. A vezetés tőkeemeléses privatizációra várt, hiszen az eladásból származó bevétel csupán a költségvetést gazdagította volna, a cég tőkehelyzetén nem segített volna. Így viszont ment a sakkozás, hogy mennyivel emeljék az alaptőkét, hogy az állam részesedése ne híguljon fel túlzottan, de a cég kellően nagy lendületet kapjon. A problémát csak tetézte, hogy az AH-nak minimum 8-10 milliárd forint tőkejuttatásra lett volna szüksége (az igény az idők folyamán csak nőtt), a vevők pedig ilyen áron nem kapkodtak a cég (kisebbségi) tulajdonrészéért. Az AH irányítói egy esetleges szakmai befektetőre ambivalens érzésekkel tekintettek. Egyrészt előnyös lett volna a cég számára, ha a távközlésben nagy tapasztalatokkal rendelkező befektető érkezik. Másrészt félő volt, hogy a szakmai tulajdonos saját embereit ülteti menedzseri pozíciókba, amin az AH üzleti mutatóit és a vezetők feltűnően nagy fluktuációját figyelembe véve nem is lehetett volna csodálkozni. (Az AH 1992-98 között négy első embert használt el.)
A sikeres magánosítást hátráltatta, hogy nemcsak a köztévé finanszírozásának szabályozása, de a technológiai fejlesztésekkel lépést tartó jogszabályi környezet változása en bloc is jelentős késésben volt. Ebben a Matáv dominálta távköz-lési lobbi is szerepet játszhatott, mely aligha nézte ölbe tett kézzel, hogy életre keljen saját konkurenciája. A McKinsey az egyszerűség kedvéért azt javasolta, hogy az AH-t szakmai befektetőnek adják el.
Az Antall-kormány csak a befektetési tanácsadó kiválasztásáig jutott el, pedig már akkor is kóricált néhány jelentkező a cég körül. A Horn-kormány úgy döntött, hogy két körben, 25 százalék + 1 szavazatra csökkenti részesedését, és ennek megfelelően módosította a privatizációs törvényt. Első lépésben szakmai befektetőnek kívánta pályázat útján értékesíteni a többségi tulajdonrészt (50 százalék + 1 szavazatig), a maradékot pedig részvénykibocsátással nyílt tőzsdei bevezetésre szánta. A forgatókönyv már a szakmai befektető kiválasztásán megbukott, mert az egyetlen jelentkező, a TeleDiffusion de France (TDF) nem volt hajlandó legalább nyolcmilliárdos tőkeemelésről gondoskodni. A széljárás a következő évben amúgy is fordult: az ÁPV. Rt. már csak kisebbségi tulajdont ajánlott fel (25 százalék + 1 szavazat maradt volna az állam kezén, és 25 százalékot kínált fel magyar befektetőnek). A vagyonkezelő mérsékelte a tőkeemeléssel kapcsolatos igényeket, és ezúttal pénzügyi befektetők pályázatára is számított. A háttérben több cég is megmozdult, közülük elsősorban a Hughes Corporationnal folytak előrehaladott tárgyalások. A zűrzavart ezúttal az okozta, hogy a 25 százaléknyi magyar tulajdonrészért a médiatörvény folyományaként megalakult Országos Rádió és Televízió Tanács (ORTT) jelentkezett be. A helyzet abszurditását jelzi, hogy az ÁPV Rt. és a kormány nagyjából 1997 végéig komolyan vette, hogy egy hatósági felügyeleti funkciókkal felruházott testület az általa ellenőrzött társaságban tulajdonosként is megjelenhet. Az ORTT törekvése mindenesetre arra jó volt, hogy elriassza az esetleges befektetőket. A Horn-kormány ezzel lényegében eljátszotta az AH privatizációjának a lehetőségét, a tulajdonosi szerkezetben a ciklus végéig stratégiai változás már nem történt.
Az Orbán-kormány idején került az elnök-vezérigazgatói székbe
László Géza,
aki a 90-es évek elején Fidesz-szakértőként, majd a Matáv pénzügyi igazgatójaként is dolgozott. Az ő nevéhez fűződik a cégstratégia elkészítése, amely azt a célt fogalmazta meg, hogy az AH középtávon hagyományos műsorszóró társaságból több lábon álló távközlési, műsorszóró és multimédia-társasággá szeretne válni. Ennek megfelelően alakították ki a szervezeti struktúrát: profitcentrumok jöttek létre a tevékenységi körök szerint (műsorterjesztés, telekommunikáció, multimédia, szerviz és infrastruktúra-fejlesztés). A területi hierarchiát megszüntették, a teljes országos szervezetet a budapesti központ közvetlen irányítása alá vonták. Az átszervezés keretében kb. 30 százalékos leépítést hajtottak végre.
A vállalatirányítás ésszerűsítése mindenképp üdvözlendő lépés volt - függetlenül attól, hogy az Orbán-kormány épp mit gondolt a magánosításról. A jobboldali koalíció egyébként érintetlenül hagyta a privatizációs törvényben a Hornék által de jure is rögzített azon kitételt, miszerint a többségi tulajdon áruba bocsátása nem aktuális. Az AH távközlési ambícióit pedig két nagy projekttel erősítette: a cég bekerült a harmadik országos mobilszolgáltató, a Vodafone Magyarország Rt. alapítói közé. (Hazai részről még benne volt a Magyar Posta Rt. is, melynek 10 százalékos részesedését 2001-ben az AH megvette, 30 százalékra tornászva föl a sajátját.) A másik nagy üzlet egy állami megrendelés lett volna a Tetra nevű zárt készenléti mobiltelefon-rendszer kiépítésére, melyért az AH is eséllyel indult. 1999 tavaszán e két projekt finanszírozására a vagyonügynökség döntött az AH tőkeemeléséről, amit két lépcsőben tervezett, összesen 6,5 milliárd forint erejéig. A tranzakciók (1999-2000) érdekessége, hogy az ÁPV Rt. deklarálta: az új részvények jegyzését a névérték többszöröséért (3,3, illetve 5,6-szereséért) olyan befektetésnek tekinti, melynek megtérülését a privatizációtól várja. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak tűnt, hogy jóval komolyabb tőkeinjekció nélkül az AH nem sokáig tudja tartani a Vodafone-részesedését, mert nem lesz képes biztosítani a befektetés forrásigényét.
Az Orbán-kormány alatt az AH magánosítása megint csak nem sikerült. A kudarc okát forrásaink nem a privatizáció előkészítésében, hanem az időzítésében látták. Épp 2000 közepén-végén durrant szét ugyanis a telekom lufi (vagyis sorra omlottak össze a távközlési és informatikai cégek indokolatlanul magasra szökött tőzsdei árfolyamai), és egy héttel a nyilvános tőzsdei privatizáció előtt zajlott a fejlődő piacok megítélését is erősen befolyásoló török fizetési válság. A kormányzat így
kénytelen volt elhalasztani
határozatlan időre az AH kisebbségi csomagjának az értékesítését, ami egyúttal össze volt kötve a 9,5 milliárd forintos tőkeemeléssel. A sikertelen kísérletet követően úgy tűnt, a kormány a tőkepiac kihagyásával, közvetlenül stratégiai befektetőnek is hajlandó értékesíteni az AH-t. Hovatovább felmerült a többségi pakett eladása is, ám a legígéretesebbnek tűnő (a Vivendivel folytatott) háttértárgyalások sem vezettek eredményre. Feltehetően a kormány kevesellte a felajánlott összeget, de változtak a kormányzati elképzelések is. Információink szerint maga a kormányfő döntött úgy, hogy a biztos bevételi forrásként funkcionáló műsorszórás maradjon állami tulajdonban, és legfeljebb a többi üzletágnak (távközlés, multimédia) keressenek - lehetőleg kisebbségi - befektetőt.
A döntésben szerepet játszott, hogy az Orbán-kormány a magánosítás automatikus folytatása helyett a tartós állami vagyonkezelés feltételeinek megteremtését forszírozta. Ezzel párhuzamosan fogalmazódott meg egy regionálisan is erős, nemzeti tulajdonban lévő vállalati holding kialakításának az igénye, amelybe a Mol vagy az OTP Bank képletesen, a Magyar Posta Rt. körül kialakuló nemzeti szolgáltatói holding (melynek első lépése lett volna a Postabank megszerzésével a "posta-takarékpénztárak" egész országot lefedő hálózata) pedig szó szerint beletartozott. Az, hogy Kalmár Istvánnak, a posta elnök-vezérigazgatójának a terve milyen mértékben ragadta meg a kormány fantáziáját, pontosan lemérhető azon, ahogyan az AH szerepe módosult a Tetra kiépítésére kiírt pályázaton. Míg kezdetben az AH tűnt a tender legfőbb esélyesének (a nyertes nemzetközi konzorcium tagjaként reprezentálhatja a nemzeti távközlést), a posta pozíciójának megerősödése után legfeljebb részfeladatokban reménykedhetett. E fordulat kiszolgáltatott helyzetbe sodorta az AH-t, melynek 2002-re az eladósodottsági mutatója meghaladta az 50 százalékot; ekkor már kb. 15-20 milliárd forintos tőkeemelésre lett volna szüksége saját tőkehelyzetének rendezésére és a Vodafone-befektetés további finanszírozására. Mivel 2001 után hiányzott a politikai szándék az AH feltőkésítésére és/vagy eladására, a cégnek radikálisan vissza kellett fognia a fejlesztéseket. A társaság gyakorlatilag vegetált, a befektetők közel két évre eltűntek az AH környékéről.
2002-2004 között az AH már nem is tudott részt venni a többségi tulajdonos többszöri tőkeemelésében, így részesedése két év alatt harmincról 10 százalékra csökkent a Vodafone-ban. A stratégiai befektetés pénzügyivé változott, amit a menedzsment azzal próbált igazolni, hogy a Vodafone a legjelentősebb távközlési és szervizügyfele maradt az AH-nak, ami az árbevétel alakulásán túl a know-how és az infrastruktúra tekintetében is pozitív szinergiákat jelentett. (Az AH árbevétele 2000 után dinamikusan növekedett, csoportszintű eredménye volt negatív - a Vodafone miatt.)
A Medgyessy-kormány elődei szokását felújítva ismét napirendre tűzte az AH privatizációját, és egyáltalán nem zárkózott el a többségi tulajdon értékesítésétől. Tőkeemelést nem hajtott végre: helyette szintén megígérte, hogy szerepet ad a cégnek a korábban Tetra, újabban EDR néven futó kommunikációs rendszer kiépítésében. A műsorszórásban zajló technológiai forradalom, a földfelszíni digitális műsorterjesztés megjelenése ugyanakkor egyértelművé tette: ennél most már tényleg több kell, hiszen az AH kikerülhetetlen be-fektetések elé néz. (Az uniós országokban a műsorszórásnak legkésőbb 2012-ig át kell állnia az analógról a digitális sugárzásra.)
A magánosítás előjátékaként az elődök nyomdokain Medgyessyék is felajánlottak a hazai kisbefektetőknek egy bizonyos részvényhányadot (10 százalék), amit apportként más állami tulajdonrészekkel együtt a kárpótlási jegyek kivonására létrehozott Forrás Vagyonkezelési és Befektetési Rt.-ben helyeztek el. Az AH privatizációja szempontjából ez a tranzakció
akkor kezdett izgalmassá válni,
amikor a kibocsátást követően a Forrás Rt. irányítását biztosító törzsrészvények jelentős része Leisztinger Tamás nagyvállalkozó érdekkörébe került, aki ezzel közvetve tulajdonrészt szerzett az AH-ban és a Vodafone-ban is. Mivel az AH az alacsony nyereségesség ellenére is sok készpénzt "termelt" az utóbbi években, és a Vodafone-csomag értékesítéséből is többmilliárdos haszon nézett ki, tőkepiaci privatizáció esetén fennállt a lehetősége, hogy a "több lépést előre kisakkozó" Leisztinger irányítást biztosító részesedést szerez magának - ami az AH jövőjét (a korábbi példákat látva) biztosan átírta volna (lásd: A láthatatlan ember, Magyar Narancs, 2004. augusztus 26.). E gyanút több dolog is táplálta. 2003 elején kétféle kormányzati elképzelés fogalmazódott meg (legalábbis a Napi Gazdaság információi szerint): az őszi-téli tőkeemeléssel egybekötött tőzsdei kibocsátás, illetve ugyanaz a tranzakció egy évvel később. Leisztingernek köztudottan szoros kapcsolatai voltak a szocialisták egyes köreivel, és az AH privatizációjának lebonyolításáról csak nem akart megszületni a döntés, noha a cég átvilágítását elnyerő tanácsadó (Erste) már 2003 végén letette javaslatát a kormány elé.
Utólag könnyen rekonstruálható: a tanácsadó szakmai befektető bevonását javasolta. Draskovics Tibor pénzügyminiszter - mintha addig megfeledkezett volna a szakmai anyagról - csak Medgyessy bukása után vitte be a javaslatot a gazdasági kabinet elé, amit az el is fogadott. "Ha Medgyessy nem megy, a szárnyaló árfolyamot nézve a kormány talált volna érveket a tőkepiaci privatizáció mellett" - vélte egyik forrásunk.
Bár az ÁPV Rt. nem reagált megkeresésünkre, úgy tudjuk, hogy spanyol, portugál, cseh, francia és amerikai telekom cégek érdeklődnek az AH többségi tulajdonáért. Ha idén megszületik a privatizációs döntést kimondó kormányhatározat, akkor is minimálisan hat-hét hónap kell a tranzakció lezárultáig. A sikerhez hozzájárulhat, hogy nagy a költségvetési nyomás, így a Fidesz népszavazási kezdeményezése aligha fogja a folyamatot politikailag ellehetetleníteni. A döntéshozókat inkább az nyugtalaníthatja, hogy idén mennyi pénz vonható el az állami vállalatoktól, különösen az AH-tól.
Szeptember 24-én ugyanis bejelentették, hogy a cég december 31-ig megválik a Vodafone Magyarország Rt.-ben lévő 10 százalékos részesedésétől. Bár még nincsenek pontos adatok, László Géza mondataiból kitűnt: a vételár nem alacsonyabb a befektetett 17,6 milliárd forintnál. (A Vodafone-csomag értékesítését tárgyalja A csengő hang letöltése című keretes anyagunk.) A Vodafone-csomag értékesítésével a privatizációs tanácsadó egyik fontos javaslata teljesült, amely a kevés potenciális vevő miatt a befektetést nagy kockázatúnak minősítette. Az Erste az AH vállalati struktúrájának az egyszerűsítését is felvetette, amit a menedzsment 2003-2004-ben már nagyrészt teljesített. Látszólag tehát szabad az út az AH magánosítása előtt, de mint láttuk: nem érdemes semmit elkiabálni.
H
Az AH hosszúra nyúlt privatizációs történetének tanulságain elmélkedve egy megkérdezett szakpolitikus úgy vélte: az államnak nem lett volna szabad milliárdokat költeni egyetlen távközlési cégre sem. "Az már az önkormányzati részvétellel alapított magántelefontársaságok, mint a Monortel, sorsából kitűnhetett volna, hogy az állam nem képes lépést tartani a szektorban zajló fejlesztések hihetetlen forrásigényével. Ugyanakkor nem kellett volna jelentős privatizációs bevételeket sem megkövetelnie. A piac mindent elrendez magától, csak arról kellett volna gondoskodni, hogy a teljes ágazatra érvényes, egészséges versenyt lehetővé tevő szabályozás szülessék, mely időben, és nem pedig többéves ütemkéséssel követi az aktuális technológiai és nemzetközi szabályozási tendenciákat."
Bogár Zsolt
Tetra készen
A Tetra (Terrestial Trunked Radio) egy digitális rádiós rendszer, amely alkalmas arra, hogy a segélyszolgálati szervezeteket (mentők, rendőrség, tűzoltóság, katonaság, katasztrófavédelem) zárt láncon összekösse és közöttük a közvetlen kommunikációt lehetővé tegye. Ugyanerre a feladatra többféle szabvány is alkalmas, ezért a Medgyessy-kormány a projektet EDR-re (egységes digitális rádiókommunikációs rendszer) keresztelte át. A Tetra rendszer felállítását az Orbán-kormány idején 25-50 milliárd forint közötti összegre becsülték. A projekt megvalósítására a Magyar Posta leányvállalatot is alapított egymilliárdos alaptőkével. A rendszer kiépítését állítólag hátráltatta, hogy a kormány a Tetrával darázsfészekbe nyúlt: hatalmas lobbiharc kezdődött, hogy melyik szabványt (Tetra, Tetrapol), melyik telefonkészüléket (Nokia, Siemens, Motorola stb.) válasszák, miközben a pályázatból kimaradó szolgáltatók (amelyeknek esetleg meglévő ügyfeleikről kellett volna lemondaniuk) pedig mindent megtettek a Tetra ellehetetlenítésére. A Medgyessy-kormány alatt a finanszírozás módja változott: az egyszeri nagy összegű beruházás helyett a tartós bérlet került előtérbe. A projekt megvalósítása látványosan áll.
Önerős hazai láb
A Gyurcsány-kormány a privatizáció során legfeljebb csak a részvények 75 százalékát (+ 1 szavazat) tudja értékesíteni, mert a maradékot korábban már egyéb céllal elidegenítették. Legelőször az Antall-kabinet juttatott vagyonhoz a jogszabályoknak eleget téve 34 önkormányzatot (1992), majd a Horn-kormány értékesített kárpótlási jegy ellenében 10 százaléknyit (1994). Az Orbán-kormány alatt ismét csak a privatizáció "hazai lába" játszott: alanyi kárpótoltaknak, valamint más magánbefektetőknek adtak el összesen 2,5 százalékos csomagot, majd 2001-ben a cég dolgozóinak 1,8 százalékot. A Forrás feltőkésítésére 10 százalékos AH-csomagot biztosítottak. Az állam részesedése csak azért nem hígult fel jobban, mert közben bő 3 milliárddal az AH alaptőkéjét is megtoldotta.
A csengő hang letöltése
Technikailag is érdekes kérdés, hogyan, mikor és mennyi pénzhez juthat hozzá a költségvetés a Vodafone-ért fizetendő, egyelőre titkos végösszegű summából. Mivel privatizációs bevételt a számviteli törvény szerint nem lehet a költségvetési hiány enyhítésére fordítani, a legvalószínűbbnek az osztalékelőleg-fizetés tűnik. A gond nemcsak az, hogy mértéke jogszabályilag korlátozott, hanem ehhez a hatezer kisrészvényes áldása is szükséges. Ha ugyanis a közgyűlés nem szavaz meg osztalékot, az összeget a részvényeseknek vissza kell téríteniük. (Emiatt tőzsdei társaságoknál sosem szoktak osztalékelőleget fizetni.) A "piac" gyorsan reagált a Vodafone-csomag eladására: a Forrás Rt. még aznap megvált 10,51 százalékos AH-részesedése nagy részétől (csupán 1,29 százaléka maradt), ami arra enged következtetni, hogy a privatizációs forgatókönyvek közül valóban a szakmai befektetős változat áll nyerésre. (A csomagon az Általános Értékforgalmi Bank vezérének, Megdet Rahimkulovnak a cége, valamint a Raiffeisen Bank - melynek a Leisztinger vezette Arago Rt. és az AH is vállalati ügyfele - osztozott.)
