Az antifasiszta tüntetésen az MSZP vezetőinek és az új miniszterelnöknek a társaságában jelent meg, és felszólalt A haladó kormányzásért elnevezésű konferencián is; a párt kongresszusára - már vagy még - nem ment el. Van egy - az előzőhöz, a miniszterelnökihez képest mindenképpen - szerény irodája az Országház egy eldugott sarkában, testőrrel és asszisztensekkel, bár névtáblát még nem sikerült az ajtóra applikálni. Hogy e fizikain túl pontosan hol lesz a helye a magyar politikában, még nem tudja. Leváltásának körülményeiről hiába faggattuk; arról szívesebben beszélt, hogyan látja saját miniszterelnökségének két és egynegyed évét.
Magyar Narancs: A múlt heti konferencián egyebek mellett arról beszélt, hogy egy baloldali párt akkor lehet sikeres, ha nem csak a saját szavazótáborához képes szólni. Ez volna a "nemzeti közép" kissé homályos fogalmának a megfejtése?
Medgyessy Péter: Hiszem, hogy a mindenkori kormányfőnek integráló szerepet kell betöltenie. Sokan úgy gondolják, még a baloldalon is, hogy a politika a jobb- és a baloldali értékek csatájáról szól, a tét pedig az, hogy melyik győzi le a másikat. A harmadik útnak éppen az volt a nagy felismerése, hogy az értékek harmonizálására van szükség, mert csak az egyik vagy a másik pólus értékeit szem előtt tartva nem lehet normális politikai viszonyokat teremteni. Ez a belátás vitte sikerre Blairt és Schrödert is. Az emberek nem vegytiszta értékekben gondolkodnak, hanem válaszokat várnak napi kérdésekre. A baloldal például a szolidaritást hangsúlyozza, míg a jobboldal a teljesítményt, pedig ez egy hamis szembeállítás, hisz jól megférhet egymás mellett a piac ésszerű működtetése és az állami újraelosztás rendszere. De érdemes még egy lépéssel tovább menni, és bevezetni egy harmadik dimenziót: az erősek felelősségét. Ez az előző kettőnél több, egy új közelítés.
MN: Amikor arról beszélünk, hogy két Magyarország létezik, akkor elsősorban nem a jövedelmi különbségekre szoktunk gondolni, sokkal inkább egyfajta kulturális szakadékra. Tehát a probléma nem gazdaságpolitikai természetű.
MP: A kulturális és a gazdasági vetület szorosan összefügg. Nincsenek vegytiszta esetek, sokkal komplexebben kell gondolkodnunk ezekről a kérdésekről. Hadd mondjak egy pozitív példát. Spanyolországban a múlt században igencsak szemben állt egymással a jobb- és a baloldal, az ország elitjének mégis volt ereje belátni, hogy a történelmi múltjuk közös, és ezt az emberekkel is megértették. Én is tettem ilyen lépéseket. A holokauszt és '56 kapcsán is arról beszéltem miniszterelnökként, hogy a nemzetnek szembe kell néznie saját múltjával. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek egy része tele van zsigeri gyűlölettel, de ha nincs is napirenden a téma, akkor esély sincsen arra, hogy a felnövekvő generáció hiteles képet kapjon a történelmünkről, és hogy elkerüljük a sok rossz megismétlődését, ami megtörtént velünk.
MN: Miniszterelnöksége utolsó heteiben mégis arról beszélt, hogy vége a gesztuspolitizálás korszakának.
MP: Sokkal árnyaltabban fogalmaztam. Azt mondtam, hogy egy olyan támadássorozat után, amit én megéltem, meg kell fontolni, van-e értelme a gesztuspolitizálásnak. Egy keserű pillanatomban hangzott el ez, mert úgy láttam, hogy a másik fél, aki felé a gesztusok irányulnak, nem partner a konszenzus- és béketeremtésben. De ha kormányon is maradok, valószínűleg akkor sem tudtam volna egy olyan stílust felvenni, amit egyébként a szavazók igen jelentős része várt és szeretett volna. Nekem ilyen a természetem. Nem kis részben ezt becsülték bennem, ezért választottak meg.
MN: A modern európai baloldal azonnali gyorssegélyek helyett hosszú távú programokban és szerkezeti reformokban gondolkodik. A Medgyessy-kormány bő két évét ezzel szemben a két 100 napos program fémjelzi, és az átfogó reformok beindítása is elmaradt.
MP: Ez leegyszerűsített értékelés. A rendszerváltás óta egyetlen államháztartási reform történt, 1997-ben a nyugdíjreform, és ez az én nevemhez fűződik. Nemcsak hogy tisztában voltam tehát a hosszabb távú gondolkodás fontosságával, hanem tettem is valamit ezen a téren. A 2002-es közalkalmazotti béremelés valóban tűzoltás volt, de szükséges tűzoltás. Hisz ha nem lépjük meg, akkor kiürült volna például az orvosi vagy az ápolónői szakma. Közgazdaságilag természetesen pontosan láttuk, hogy milyen hatalmas, lórúgásszerű kiadásnövekedést jelent mindez; megközelítőleg évi 500 milliárd forintot, ami óriási összeg. Az egész azon állt vagy bukott, hogy a gazdaság képes lesz-e megemészteni ezt a lépést. 2003 második felétől be is indult ugyan a magyar gazdaság növekedése, de a világgazdaság növekedése lassabban alakult a vártnál. A nagycsaládosok támogatása vagy az özvegyi nyugdíj emelése, illetve a 13. havi nyugdíj fokozatos bevezetése is, nem tagadom, elsősorban rövid távon jelentett megoldást, de egy átgondolt szociális program része is volt egyben. Az iskolázatlanság és a szegénység újratermelődését azonban csak hosszú távú programokkal lehet megakadályozni. Csak akkor érdemes ugyanis valakinek képeznie magát, ha az ország területén arányosan elosztva munkahelyeket tudunk kínálni neki. Ezért én a munkahelyteremtést tartottam mindvégig elsődlegesnek. Ennek a programnak három eleme volt. Az első az autópálya-építés. Nagyon nehéz lesz elvitatni, hogy az én kormányom - magyar viszonylatban - példátlan mennyiségű autópálya építését kezdte el. Ennek a hatása évek múlva fog jelentkezni, hisz ha a tőke el tud menni oda, ahol eddig nem volt jelen, akkor ott új munkalehetőségeket is teremt majd. A másik a regionális fejlesztés, az elmaradottabb országrészek segítése. Hajdú-Bihar vagy Szabolcs-Szatmár megye az elmúlt két évben lényegesen, számukra is érezhetően többet kapott, mint korábban. Erre az alapra lehet majd építeni az európai források lehívásánál is. S végül: elindult az oktatási rendszer reformja. Sok fájó ponttal persze, de ettől még vallom, hogy a területért felelős minisztérium és a tárca vezetője a kormány egyik legjobb ereje volt. Halkan, de határozottan haladt egyfajta irányba. Éppen ezért fájlalom annyira, hogy az egészségügy területén most még az sem folytatódik, ami egyébként már elő volt készítve.
MN: Meglepő, hogy a munkahelyteremtést emelte ki mint miniszterelnöki időszakának legfontosabb célját. Emlékszünk a családközpontú kormányzás koncepciójára, a négy prioritásra, melyeket lassan és gyorsan is elmondott - de ez új.
MP: A magyar közgondolkodásban még mindig pokoli erővel van jelen az a tétel, hogy a kormánynak munkahelyeket kell teremtenie. Pedig az államnak ilyen feladata nyilvánvalóan nincsen. Ha jó körülmények vannak egy országban, és az emberek bíznak a jövőben, akkor ott érdemes beruházni, és munkahelyek jönnek létre. De nem az állam teremti őket - az állami apparátus létszámát inkább csökken-teni kellene. Ezért gondoltam azt, hogy nem elsősorban a munkahelyteremtésről fogok beszélni, hanem a feltételeit teremtem meg. Ma Magyarországon ugyanis kifejezetten hiány van a kvalitásos munkaerőből, és ezt a külföldi nagybefektetők is folyamatosan el-panaszolják. Ezért fontos a képzési rendszer erősítése.
MN: Elég nehéz elhitetni az emberekkel, hogy majd egyszer lesz munkahelyük, úgy, hogy az első számú feltételként kezelt autópálya-építéseknek csak 2006-ban vagy még később lesz kézzelfogható eredménye.
MP: A politika már csak ilyen. Ezért van az, hogy a kormányok jönnek-mennek. Ezért borzasztó nehéz egymás után kétszer győznie egy pártnak. Ez egész Kelet-Európában így van.
MN: Senki nem mondja, hogy a 100 napos programokra nem volt szükség, a baj inkább az volt, hogy nem kötődtek az állami szféra strukturális átalakításához. És talán a mértékük is eltúlzott volt.
MP: Az ember utólag persze mindig okosabb. Én kétszer voltam pénzügyminiszter, ezért pontosan tudom, hogy ha azt mondtuk volna, hogy 50 százalékkal emeljük a béreket, de négy év alatt, akkor a folyamat már a második, de legfeljebb a harmadik évben elhalt volna. Mert mindig vannak előre nem látható nehézségek. Ezért ma is helyesnek látom, hogy a ciklus elején vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk. A mértékkel tehát ma is úgy gondolom, hogy nem volt baj. Az viszont igaz, hogy szerencsésebb lett volna, ha mindez az intézményrendszer átszervezésével is párosul. Erre nem voltunk eléggé felkészülve, ezt elismerem.
MN: Miért nem?
MP: Mert ehhez egy nagyon részletesen kidolgozott, az ellenzéki időszakot sokkal jobban felhasználó politikai munkára lett volna szükség.
MN: Kinek lett volna ez a feladata? A két pártnak? Az MSZP vagy az SZDSZ oktatási vagy egészségügyi kabinetjének? Esetleg egy árnyékkormánynak?
MP: Tony Blairt és a brit Munkáspártot egyvalami bizonyosan megkülönbözteti a magyar baloldaltól. 'ket az ellenzékben töltött hosszú időszak valósággal rákényszerítette arra, hogy egy nagyon alapos, végiggondolt programot készítsenek el. Programunk persze nekünk is volt, és tudtuk, hogy ha egy lépésben nem csináljuk meg a béremeléseket, akkor sosem fognak megvalósulni, de arról nem folyt igazi vita, hogy ehhez milyen nagyobb léptékű átalakításokat lehetne hozzákapcsolni.
MN: Amikor felkérték miniszterelnök-jelöltnek, akkor nagyon kevesen hittek abban, hogy nyerni is fognak. Miután igent mondott, nem merült fel önben, hogy mi lesz másnap - ha mégis győznének?
MP: Azért a program, amelyet a kongresszus akkor elfogadott, egy baloldali program volt, és nagyon sok fontos eleme belekerült a kormányprogramba is, s abból, kis malíciával mondhatom, a politikában szokatlanul sok minden meg is valósult. A problémát inkább abban látom, hogy nem használtuk ki elég okosan az ellenzékben töltött négy évet. A magyarországi baloldal valahogyan sosem tudta ezt az időt mély megújulásra fordítani. Ha igaz, hogy jelenleg éppen ez a folyamat megy végbe a szocialista pártban, akkor az egyrészt örvendetes, másrészt viszont nagyon speciális, hisz most éppen kormányon vagyunk. A nagy esély most erős, színvonalas szellemi műhelyek létrehozása lenne. Ha a jobboldalt nézzük, akkor azt látjuk, hogy ők a hatalmi mechanizmusokat gondolják végig, amikor ellenzékben vannak. Nem egy korszerű konzervatív programon dolgoznak tehát, hanem azon, hogy milyen technikákkal fognak majd kormányozni, ha arra kerül a sor. Ez véleményem szerint az embereket abszolúte nem érdekli, ez egy elhibázott hozzáállás. Visszatérve ránk, illetve rám, én a program megalapozásában nem igazán vettem részt, némi túlzással azt is mondhatnám, hogy úgy csöppentem bele ebbe az egészbe, mint Pilátus a credóba. Engem végig két dolog vezérelt. Hogy képviseljem azokat az elveket és értékeket, amelyek véleményem szerint csorbát szenvedtek a Fidesz-kormány négy évében, és hogy az európai uniós csatlakozás nyújtotta esélyekkel minél jobban élni tudjon az ország. Ezek szerintem meg is valósultak.
MN: Rendben, a jobboldal foglalkozzon inkább programalkotással, amíg ellenzékben van, és ne hatalomtechnikai kérdésekkel. Ugyanakkor ha a szocialista párt ellenzékben átgondolta volna például azt, hogy miként működtethető egy kormány egy párton kívüli miniszterelnökkel, vagy éppen lojálisabb frakciótagokat toborzott volna, amiként ezt manapság a Fidesz teszi, akkor talán most nem ebben a szobában kellene beszélgetnünk.
MP: Ez teljesen igaz. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy arra nem készülhetett fel a baloldal, hogy párton kívüli miniszterelnök-jelöltje lesz. Mindenki úgy vélte, hogy valahonnan bentről kellene megoldást találni, de aztán az élet úgy hozta, hogy bentről nem volt megoldás. Ez egyébként egész Európában unikális megoldásnak számít, és már a kezdetektől fogva bele volt kódolva a helyzetbe, hogy ebből még probléma is lehet. Addig nincsen semmi baj, amíg a párton kívüli miniszterelnök-jelölt képes hozzájárulni a választási sikerhez, hogy a lehető legszerényebb megfogalmazást használjam, és kormányon is népszerű tud maradni. Egy kormányzati periódusnak azonban törvényszerű, hogy vannak lefelé tartó szakaszai is, hiszen négy éven át lehetetlen azonos hőfokon tartani egy kormány népszerűségét. Ilyenkor mutatkoznak meg ennek a pozíciónak a hátulütői - erre is utólag kellett rájönnöm. Mindvégig éreztem, hogy ez egy olyan akna, ami bármikor felrobbanhat, de belevágtam, és csináltam. Nagyon nehéz is lett volna egyébként feltétlen lojalitást biztosító hatalmi mechanizmusokat kialakítani egy ilyen szereposztásban, legalábbis demokratikus viszonyok között. Egy baloldali párt ugyanis - természeténél fogva - nem a vezérelv alapján működik.
MN: Mikor érezte először, hogy már a saját pártja és a frakció is kezd kihátrálni ön mögül?
MP: Kell egyfajta történelmi távolság ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről az ember tárgyilagosan tudjon beszélni, ezért ebbe most nem mennék bele.
MN: Nem lehet, hogy eredetileg azért gondolta úgy az MSZP, hogy ön képes lesz a 100 napos programok óriási terheit kézben tartani, mert a '98-as kampányban éppen ön volt az, aki nem engedte Horn Gyulát "szavazatokat vásárolni", vagyis mindvégig a makrogazdaság szempontjait tartotta szem előtt?
MP: Nyilván ez is benne volt, de azért valamire felhívnám a figyelmet. Ha megnézik 2002 őszétől-telétől a számokat, akkor azt fogják látni, hogy a költségvetési hiány minden évben fokozatosan csökkent. Politikai hiba volt, hogy a kormányváltás után nem beszéltem nyíltan azokról a szőnyeg alá söpört, nagyon komoly pénzügyi gondokról, amelyeket az elődünktől örököltünk. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a 2003-as és a 2004-es költségvetésben is egy kicsit túlvállaltuk magunkat. Vagyis miniszterelnökként elkövettem azt a hibát, amit pénzügyminiszterként soha.
MN: Az EP-választás kudarcát talán nem is a makroadatok alakulása okozta, inkább az, hogy a kezdeti lendület kifulladt, és az emberek nem igazán tudták, mit is akar a kormány a továbbiakban csinálni.
MP: Szerintem a kormány és a miniszterelnök népszerűség-csökkenése messze túl volt értékelve. Európai összehasonlításban más, félidőben járó kormányokhoz képest kifejezetten népszerűek voltunk. A saját szavazóbázisunkból persze jelentősen veszítettünk, de ez teljesen normális is ilyenkor, hisz a választók ezzel jelzik, hogy jobb munkát várnak. A francia és az osztrák kormány vagy akár Schröder népszerűsége messze a magyar kormányé alatt volt, mégsem következett ebből semmi rendkívüli. Némelyek túlreagálták a helyzetet. A kormány tettei egy-értelműek voltak, a szavak nem voltak egyértelműek.
MN: Arra céloz, hogy egyes szocialista politikusok megszólalásaikban nagyobbnak állították be a bajt, mint amekkora az valójában volt?
MP: Megint csak azt mondhatom, nincs megfelelő történelmi távlat még ahhoz, hogy erről bővebbet mondjak.
MN: Utólag jó ötletnek tartja, hogy konkrét cselekvések helyett meglehetősen elvont közjogi javaslatokkal próbálta a dinamizmus látszatát kelteni?
MP: A köztársasági elnök közvetlen választása és a kisebb parlament kérdése már régóta napirenden van a szocialista pártban, szerepeltek a párt, illetve a kormány programjában. Azért álltam elő akkor ezekkel a témákkal, mert úgy éreztem, hogy a politikusok iránti bizalom nagyon megcsappant. És ez az MSZP népszerűség-csökkenésétől teljesen független jelenség.
MN: Az interjú elején már említett beszédében arról is szólt, hogy a jobboldal által kisajátított fogalmakat, mint amilyen a nemzet, a család vagy a hit, a szocialista párt is egészen nyugodtan használhatja. Ezek szerint jó irányba mennek a dolgok, mert az új pártelnök, Hiller István már teljes természetességgel beszél a nemzetről és a történelmi hagyományokról, és Gyurcsány Ferenc is egyre gyakrabban használja a "hazafi" fordulatot.
MP: Én ezt nem most fogalmaztam meg először, hanem gyakorlatilag ezzel jelentem meg a politikai porondon 2001-ben. Mint a "nemzeti közép" kapcsán is utaltam már rá, vallom, hogy nem sajátíthat ki egyik oldal sem bizonyos értékeket, miközben tudom, hogy a baloldal egy része még mindig az 50-es, 60-as évekbeli baloldallal azonosítja magát, és ezért ezekben a kérdésekben rossz a lelkiismerete. Fontosnak tartom, hogy ezeket az emberek számára könnyen érthető hívószavakat bátran merjük mi is használni. Ugyanakkor az is fontos, hogy különbséget tegyünk például az egyház, a vallás és a hit között. Ezek összefüggnek ugyan, mégis eltérnek. Én tisztelem a hívő embereket, elfogadom a vallást mint intézményt, és mélységesen fontosnak tartom a hitet, amely a másik kettőnél egy jóval tágabb és fontosabb fogalom.
MN: Hisz az MSZP 2006-os győzelmében?
MP: A "hitet" természetesen nem ilyen profán értelemben használtam az imént. Az inkább vélekedés kérdése, hogy ki mire lát esélyt a jövőben. Én nyilvánvaló módon egyértelmű szurkolója vagyok a baloldalnak, talán ennél több is. Nagyon szívesen segítem őket minden erőmmel, és együtt akarok dolgozni velük a továbbiakban is, még akkor is, ha bizonyos személyekkel kapcsolatban rendkívül súlyos kifogásaim vannak. Ugyanakkor az európai demokráciák természetes velejárója, hogy az egyik oldal egyszer nyer, másszor veszít. Utóbbi esetben sem történik semmi tragédia, legalábbis akkor, ha mindkét oldal demokratikusan gondolkodik, és tisztességes módon kormányozza az országot.
MN: A három exkormányfő közül az egyik a Fidesz nyilvánvaló miniszterelnök-jelöltje, de Boross Péter és Horn Gyula is szerfölött aktív pártjában. Hogyan tovább? Ön most pusztán egy parlamenti képviselő.
MP: Az ember tekintélyét és hasznát nem feltétlenül az adja, hogy éppen milyen testületnek a tagja. Meggyőződésem, hogy a saját értékeimmel és kapcsolataimmal segíteni tudom a baloldalt a továbbiakban is. Biztos vagyok benne, hogy meg fogom találni a helyemet.
MN: Magánzóként tehát, ami '90 óta - néhány rövidebb periódust leszámítva - mindig is volt.
MP: Én mindig atipikus politikai folyamatok részese voltam. Atipikus volt, hogy párton kívüli miniszterelnök voltam, és az is, hogy kvázi civilként, a szakmából kerültem erre a posztra. Na meg az is, hogy civilként viselkedtem. Én hoztam be fogalomként és viselkedési normaként a baloldali polgár eszméjét. Miért ne dolgozhatnék a jövőben is atipikus módon? Bár már van három unokám, még nem érzem magamat igazán nagypapa típusnak.
Bugyinszki György
