Magyar Narancs: A gazdaságfejlesztéssel foglalkozó szakirodalom egyik kedvelt és az utóbbi időben sokat publikált témája annak elemzése, hogy egy-egy nemzetgazdaság fejlődése bizonyos pontján beleragad a közepesen fejlett ország csapdájába. Mit jelent ez pontosan?
Lengyel Imre: Ez nem egzakt tudományos fogalom, másfél évtizede a Világbank és később más szervezetek jelentései révén került be a köztudatba. Voltaképpen egy gazdaságpolitikai kifejezés, arra a problémára próbál választ adni, hogy a legfejlettebb és kevésbé fejlett országok között megtörténik-e a kiegyenlítődés, a többiek utolérik-e az élen állókat. Az eredmény: alig. A fejlődésben elmaradt vagy kevésbé fejlett soktucatnyi országból évtizedekre visszamenően alig tíznek sikerült a legfejlettebbekhez való felzárkózás: Tajvannak, Finnországnak, Dél-Koreának, Írországnak és néhány városállamnak, így Szingapúrnak. A többieknél a felzárkózás egy bizonyos szintig megtörtént, majd jött – jön – a megtorpanás. Önmagához képest persze fejlődik, de a legfejlettebbeket nem éri be.
MN: A közbeszédben a kevés számú sikeresen felzárkózó országról hallani többet.
LI: A futballban sem a futottak még kategóriáját, hanem a bajnokokat emlegetjük többet.
MN: Ma hány ország küzd a közepesen fejlettség csapdájával?
LI: Legalább 80. Egy korábbi jelentés 101 országot sorolt ide, amelyek közül 15 tudott kitörni a csapdából. A világ országainak harmada, de területben és népességben ennél is meghatározóbbak. Ezek már elértek egyfajta fejlettségi szintet alapoktatásban, közegészségügyben, közúthálózatban, infrastruktúrában, intézményrendszerben, az egy főre jutó nemzeti jövedelemben, ekként messze meghaladják a legelmaradottabb országokat. Abban bíztak, hogy innen gyorsan tovább fejlődnek, de nem így történt. Az a jellemző, hogy a fejlődés és a felzárkózás egy ideig viszonylag gyorsan történik, különösen, amikor a termelés java része a természeti erőforrások kihasználásán alapul vagy a feldolgozóiparban zajlik, amikor a falvakból tömegesen költöznek az emberek a városokba, és kezd kialakulni egy modern szolgáltató ágazat is. Ilyen az utóbbi időben Thaiföld, Vietnam vagy Indonézia, s ekkor azt hihetik, gyorsan felzárkóznak.
MN: Mennyire jellemző ez Magyarországra? Néhány hónappal ezelőtt azt írta, a „magyar gazdaság felzárkózásáról, tartós növekedéséről eltérő vélemények olvashatók, a kincstári hurráoptimizmustól a leszakadás vizionálásáig”. Megkülönbözteti a fővárost és a magyar vidéket, és a vidéken belül is „dübörgő” térségekről ír és olyanokról, ahol balkáni állapotok vannak. Vagyis egy ilyen kis országon belül is nagy fejlettségbeli különbségek vannak. Mi következik ebből?
LI: A közepes fejlettség csapdája egy puha fogalom, az utóbbi időben nemcsak országokra, hanem régiókra is alkalmazzák. Ha belegondolunk, ez többé-kevésbé igaz Olaszországra, vagy annak egyes részeire is, például Calabria régió a magyar Dél-Alföldnek felel meg. De ugyanez megfigyelhető Dél-Portugáliában, Kelet-Szlovákiában, Romániában és Bulgáriában, azaz messze nem magyar sajátosságról van szó. A gyorsan fejlődő országokban nőnek a területi különbségek, mert a jó vállalkozások, a tehetséges fiatalok a fejlettebb régiók nagyvárosaiba mennek, mivel ott jobban boldogulnak – vagy külföldön keresnek maguknak munkát. Magyar sajátosság viszont az egyközpontúság, Budapest abszolút meghatározó szerepe. Magyarországon hiányoznak a főváros mögül a második szintű városok. Az egészséges városszerkezet úgy nézne ki, hogy ha van egy 2 milliós nagyváros, akkor van két 1 milliós és négy-hat félmilliós, ami a városi szolgáltatások térbeli elérhetőségénél egészséges funkciómegosztást jelentene. Magyarországon történelmi okokból nincs így, mert Budapest városszerkezetének fejlődése még az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között indult meg, és ezt nagyon felerősítette a centrális, sugárirányú közúti és vasúti hálózat. Ennek van egy elvonzó hatása, így az összes nagy szolgáltató cég központja a fővárosban van, vidéken a konkurencia leépült. A magyar településhálózat és infrastruktúra-fejlesztés pedig ezt a koncentrációt tovább erősíti. Olcsóbb és hatékonyabb az M0-s környékén az egész országot kiszolgáló raktárbázist vagy logisztikai központot létesíteni, mint másutt. A bankszektorban informatikust alig találunk vidéken, ezek a szakemberek a fővárosban vannak. Ezek szükségszerű és racionális üzleti döntések sorozatai miatt alakulnak, amelyek hatására jövedelem és képzett munkaerő koncentrálódik a fővárosban és agglomerációjában. Voltak törekvések egy egészségesebb városszerkezet kialakítására: ilyen volt a Pólus Program, de ebből szinte nem lett semmi. Az egycentrumúság azért is probléma, mert az új kutatások azt mutatják, hogy Európában a második szintű, de milliós városok a leginnovatívabbak: például nem Berlin, hanem München, Frankfurt, Hamburg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
