Ebben tevőleges szerepet vállaltak a fejlett országok: nagy csatát vívtak azért, hogy ki legyen a legrosszabb fej a konferencia végére. Végül
Kanada
nyert az Egyesült Államok és Japán előtt. Kanada több dologgal is felbosszantotta a környezetvédőket, mert nem csak hátráltatta a tárgyalásokat, mint a negyedik helyre befutó Szaúd-Arábia - amelynek képviselői olyan helyre kis felszólalásokkal akasztották meg folyton a végül sehova sem haladó tárgyalások menetét, mint hogy az összes tonnányi dokumentumot fordítsák le az ENSZ összes hivatalos nyelvére. A kanadaiak viszont még azért is jó pontot akartak, hogy fent északon nem vágják ki az erdőket, és vadul támogatták azt az ötletet, miszerint atomerőműveket is lehessen építeni az erősen szennyező széntüzelésű erőművek kiváltására. Ez utóbbi elképzelést támogatta az amerikai küldöttség is, amelynek vezetője, Frank Loy a tárgyalások vége felé egy hatalmas tortát kapott a képébe - becsületére legyen mondva, hogy a fotósok kereszttüzében állva jópofán megnyalta a szája szélét, és csak annyit mondott, hogy ez igen finom.
Az erősen felindult zöldek egyébként a hét közepén újabb tiltakozó megmozdulásokat tartottak, amelyek eredményeképpen letartóztattak közülük vagy ötven embert a konferencia helyszínén. Miután így helyreállt a demokratikus rend, Cindy Folkers amerikai környezetvédő azt nyilatkozta a médiának, hogy csak az a baj a nukleáris technológia alkalmazásával, hogy nem illeszkedik a demokrácia keretei közé. Amikor megkérdezték tőle, ezt hogy érti, azt válaszolta, hogy akárhol a világon megkérdezték az embereket népszavazással arról, hogy szeretnének-e a közelükben reaktort vagy hulladéktárolót, mindenhol nemmel szavaztak. Az atomot ellenzők és pártolók között folyó süketek párbeszédére jellemző egyébként az a szóváltás, amelynek során az amerikai nukleáris társaság egy felkent szakértője megkérdezte a mindenre elszánt zöldeket, hogy tudják-e, milyen bonyolult eljárással lehet nukleáris hulladékot felhasználva fegyvert előállítani, mire a zöldek visszakérdeztek, hogy az atomlobbi vajon tudja-e, hogy a fejlődő államok némelyikét ez mennyire nem érdekli.
Ilyen és ehhez hasonló
reménytelen párbeszédek
jellemezték az országok hivatalos képviselői között folyó megbeszéléseket is. A fejlődő országokat és Kínát tömörítő G77-ek névre hallgató csoport képviseletében rendszeresen felszólaló, fehér klepetust hordó nigériai környezetvédelmi miniszter többször elmondta, hogy a bajt a fejlődő országok csinálták, hát egyék is meg, amit főztek. Mondta ezt a miniszter abban a reményben, hogy sikerül megállapodni egy nemzetközi pénzügyi alap létrehozásáról, amelyből a fejlődő országok fedezik az éghajlatváltozásból - például nagy viharokból és szárazságból - adódó károk elhárítását. Nem sikerült.
Mint ahogyan nem sikerült végül a kibocsátási jogok kereskedelmében sem megállapodni. Ezt a volt Szovjetunió országai, elsősorban Oroszország és Ukrajna lelkesen támogatták, miután e két ország a gazdaság visszaesése miatt jelenleg mintegy negyven százalékkal kevesebb káros anyagot bocsát ki a légkörbe, mint 1990-ben. Ezért ezt a negyven százalékot nagyon szeretnék pénzért eladni a nagy szennyezőknek, például az amerikaiaknak vagy a kanadaiaknak, akik meg is vennék a szennyezési jogokat, ám a többi ország ezt ellenzi, mondván, hogy a Kyotóban elfogadott cél a globális csökkentés volt, nem pedig a szinten tartás. És már Kyotóban is mindösszesen alig több mint öt- százalékos csökkentésben sikerült megállapodni, ami édeskevés, de legalább valami - volt.
Mert a konferencia utolsó munkanapjára a házigazda holland miniszter által összefogalmazott
kompromisszumos dokumentum
végül mindösszesen alig kétszázalékos csökkentést tartalmaz - igaz, ezt nem a dokumentum mondja ki nyíltan, hanem a zöldek, akik a kyotói jegyzőkönyv haláláról beszéltek a hágai tanácskozás végnapjaiban. Alighanem igazuk volt, hiszen az országok végül nem írták alá még ezt a dokumentumot sem, hanem az egész probléma megoldását elnapolták egy évvel későbbre, hátha addig történik valami. Egy biztos: nem a tanácskozásra utazgató küldöttek azok, akiknek nincs idejük várni.
Tormássy Éva
