Magyar-magyar csúcs
Bár az új szlovák kormánnyal egyelõre gõzerõvel folyik azoknak az elmaradásoknak, anomáliáknak a felszámolása, melyeket a Meciar-kabinet hagyott örökül, mindazonáltal máris elõtûntek a lehetõségek határai. Orbán Viktorék egyetlen olyan ötlettel sem álltak elõ e vonatkozásban, melyek "saját okon" bõvíthetnék és alakíthatnák e kapcsolatot. Azaz nem csak az elõzõ kormányzat teremtette lehetõségek alapján.
A magyar-román
viszony
pedig egyenesen lehangoló. Elég nehéz tényleges hitelt adni Martonyi János már idézett szavainak egy olyan helyzetben, amikor a magyar kormányzat által támogatott erdélyi radikális csoportocskák épp azokat támadják, akik a Romániai Magyar Szövetségen belül tetõ alá hozták a koalíciós együttmûködést az ottani demokratikus pártokkal. Ráadásul az említett favorizált csoportok e támadások révén közvetve épp azt a román kormányt hozzák sorozatosan lehetetlen helyzetbe, mely tulajdonképpen az egyetlen országos politikai szövetségese az RMDSZ-nek.
Köztudott, hogy komoly szellemi és anyagi erõfeszítések révén a Fidesz már korábban építgetni kezdte pártpolitikai befolyását az erdélyi tájakon. E tekintetben mindenki szövetségesnek számított, aki szemben állt a Markó Béla vezette mérsékelt, pragmatikus RMDSZ-vezetéssel. Orbánék véleménye az, hogy az RMDSZ jelenlegi felsõ garnitúráját inkább elõbb, mint utóbb olyan fiatalokkal kell felváltani, akik az 1990-1994-es idõszakban szereztek némi okítást a számukra Antall József áldásával sebtében alakított, ám Csurka István szellemétõl áthatott budapesti gyorstalpalókon. Igaz, idõközben sokan elrémültek annak láttán, hogy e fiatalok egyike-másika a Demokrata, majd az Új Demokrata és alkalmanként a Magyar Fórum hasábjain fejthette ki neonáci lázálmait, mégsem tettek ez ellen semmit.
Persze igazságtalan lenne kizárólag e szellemi széllelbéleltekkel példázni a magyar jobboldal határon túli káderpolitikájának célkitûzéseit. Az elmúlt esztendõk során több olyan tehetséges és komoly ambíciójú fiatalember is a Fidesz közelébe került, akiknek otthoni elképzeléseit nem annyira a Bem téren (MDF), a Lendvay utcában (Fidesz) és a Belgrád rakparton (FKGP) szõtt délibábok mozgatják, mint inkább saját realitásaik. Hogy a Fidesznek sikerült õket megnyerni, az persze nem a liberalizmusból a nemzeti konzervativizmusba átvedlõ párt különleges ideológiai vonzerejének tudható be, inkább annak, hogy Orbánék a többi pártnál hamarabb vették észre a kisebbségi területek politikai értelmiségének szorult helyzetét, és adekvátabb, pragmatikusabb választ tudtak adni elvárásaikra. Mindebbõl a mai ellenzék pártjai igazán levonhatnák már a megfelelõ tanulságokat. Ha nem teszik, akkor a Fidesz alighanem egyedül fogja befolyása alá vonni azokat a határon túli szervezeteket, melyeknek egyetlen túlélési esélye, ha egyenlõ távolságot tudnak tartani a budapesti politikai gócpontoktól.
E téren a mostani magyar-magyar csúcs akár sorsdöntõnek is bizonyulhat. És egyben az igazságtalanság újabb pillanatának. Feltételezem, nem kell majd túl sokat várnunk arra, hogy komoly frontváltás történjék a Fidesz-politikában, épp azon "szentesített" elvek alapján, melyek már jó elõre meghatározták a mostani "csúcs" valódi tétjeit. Orbánék ugyanis réges-rég elhatározták, hogy - romániai vonatkozásban például - "hidegre teszik" Tõkést. Õ ugyan alkalmas cégérnek bizonyul még egy rövidke ideig a Fidesz számára, a jövõben azonban szerepe a budapesti szándékok szerint tovább minimalizálódik. Köztudott ugyanis, hogy Orbánék soha nem vették egészen komolyan a püspököt, arra azonban alkalmasnak tartották, hogy megzavarja Markóék politikai erõfeszítéseit; illetve hogy becsempészhessék az RMDSZ-be a Lendvay utcai fiúk eljövendõ erdélyi szövetségeseit.
Megtörténtek az elsõ komoly politikai lépések abban az irányban, hogy az RMDSZ közelgõ VI. kongresszusa alkalmával
leszámolhassanak
Markó Béláékkal
Az elmúlt hetekben több erdélyi megyében új pártelnököt választottak, és mily meglepõ, ennek eredményeként Temesváron, Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen olyan emberek kerültek e pozíciókba, akik köztudottan Fidesz-elkötelezettségûek. Nyilvánvalóan õket még Tõkés püspöki áldása kísérte ezen az úton, de megválasztásuk másnapján már mindhárman igyekeztek látványos határvonalat húzni pártépítõ szándékaik, illetve a püspök módszerei közé. Igaz, a radikálisok éppúgy, mint az új struktúra felkentjei abban érdekeltek, hogy mielõbb eltûnjék a színrõl Markó Béla, mielõbb kikerüljön az RMDSZ a kormánykoalícióból, és mielõbb megszerezzék támogatóik és támogatottjaik azokat a hivatali székeket, amelyek azért még Romániában is kellõen puhák, kényelmesek. Késõbb azonban a kiszámíthatatlan, öntörvényû, de elveihez és elõítéleteihez következetesen ragaszkodó Tõkésre már semmiképpen sem lesz szükség. Sem ott, sem pedig Budapesten.
Érdekes stratégia, csakhogy valamiképpen nem illik abba a képbe, melyet Martonyi János a mostani magyar-magyar csúcs kapcsán felvázolni méltóztatott. Ugyanis mintha e nagy átalakítás közepette épp az veszne el, amit a külügyminiszter oly fontosnak látott hangsúlyozni: azaz a szövetségesnek, ez esetben a demokratikus román kormánynak nyújtott támogatás. Vagy esetleg az egyébként igen korlátozott mozgástérrel rendelkezõ külügyminiszter épp azért tette volna ominózus kijelentését, hogy megakadályozza a Fideszt
egy újabb
eredendõ bûn
elkövetésében?
Mindenesetre a mostani magyar-magyar csúcs közel sem keltett akkora feltûnést, mint elõdje, az elsõ, melyet 1996-ban tartottak. Igaz, annak idején az ellenzéki Fidesz gátlástalanságaitól megittasult jobboldal, illetve az akkori Miniszterelnöki Hivatal államtitkárságának ostoba, külügyellenes kombinációi beváltották mindazok reményeit, akik botrányra vágytak. Erre ma Orbánéknak nincs szükségük. Most ugyanis nyilvánvalóan nem az aktuális magyar kormány provokálása a cél, hanem olyan helyzet teremtése, amely a szomszéd kormányokat lehetetleníti el.
Ara-Kovács Attila
