Ne is beszéljünk róla
Ilyen kérdéskör lesz az úgynevezett transzatlanti vita. Ez számunkra azért kényes kérdés, mert miközben az Egyesült Államok és Németország tuszkolt be minket a szövetségbe (két olyan állam, amelynek legfõbb célja a NATO-n belüli új, igazságosabb tehermegosztás kialakítása - jelenleg õk állják a NATO polgári és katonai büdzséjének közel 50 százalékát), addig mentalitásunk elsõsorban az európai "simlisekhez" köt minket, akik viszont - számos szempontból érthetõen - olcsón és a lehetõ legkevesebb áldozattal kívánják garantálni országaik biztonságát. Feltehetõen idõbe telik az is, amíg kiigazodunk az Európai Védelmi Identitást (EDI) és a Közös Kül- és Biztonságpolitikát (CFSP) formáló nemzeti érdekek szövevénye között. A délszláv válság kezelésekor például igencsak kacifántos politikai képleteket és meglehetõsen lehangoló eredményeket produkáltak az európai NATO-tagállamok. Nem kevésbé kényes kérdés annak a washingtoni igénynek a megítélése sem, amely az "out of area mission"-ok - vagyis a szövetséges tagállamok területén kívül végrehajtott béketeremtõ akciók - esetében az ENSZ BT elõzetes felhatalmazásának szükségességétõl (azaz: Oroszország és Kína vétójogától) kívánja megszabadítani a szövetséget, és amellyel szemben nemcsak Moszkvának vannak komoly fenntartásai, de például a NATO-bõvítés elsõ körébõl kimaradt Romániának is.
A csatlakozási ceremónia idején közvetlen szomszédságunkban, Romániában, Szlovákiában, sõt még Ukrajnában is a szövetség további bõvülésérõl esett a legtöbb szó. Politikusaink e tekintetben sem voltak szófukarok, bár jóval óvatosabban fogalmaztak, és elsõsorban azt hangsúlyozták: hazánknak komoly érdeke fûzõdik ahhoz, hogy a bõvítés elsõ körébõl kimaradt országok - nevezetesen Szlovénia, Szlovákia és Románia - minél elõbb a szövetség tagjaivá váljanak. Azt már kevesen és csendesen tették hozzá: akkor persze, ha legalább olyan mértékben teljesítik a felvételi kritériumokat, mint teljesítette azt Csehország, Lengyelország és hazánk. Paradox módon éppen ezt a visszafogottságot értelmezték Romániában Magyarország sandaságaként: Budapest tagságával visszaélve minden bizonnyal zsarolni akarja majd Bukarestet, és a kisebbségi kérdésben kívánja aprópénzre váltani megnövekedett külpolitikai lehetõségeit. Pedig hiba lenne erdélyi szemüvegen keresztül tekinteni a román NATO-tagságra, még ha sokan úgy is vélik, hogy Bukarest az erdélyi magyar kisebbség megoldatlan problémái miatt nem került be a bõvítés elsõ körébe. Szerencsénkre azonban a NATO nem a magyar külpolitika prioritásai alapján válogatta ki a bekerülõket, s azzal, hogy megvonta az új tagoktól a késõbbi bõvítéssel szembeni vétójogát, biztosította, hogy ellenálljunk az überkedés kísértésének is.
Hol maradtak a románok?
Románia esetében a magyar kisebbség gondjainál jóval többet nyomott a latban az, hogy a Ceausescu-rendszer bukása után a hatalom részben továbbra is a volt RKP holdudvarához tartozó, baloldali politikai elit kezében maradt. Az 1996 végéig reformermezben fellépõ baloldali kormányok (melyek mindig számíthattak a szélsõséges nacionalista pártok támogatására) hol saját tehetetlenségük, hol a posztkommunista, nacionalista többségû parlament ellenállása, hol az elõzõ rendszertõl örökölt apparátus ellenkezése miatt képtelenek voltak véghezvinni az alapvetõ politikai, gazdasági és társadalmi reformokat. Az 1990-96 közötti román politikai erõviszonyoknak Ion Iliescu elnök (az RKP KB egykori tagja) és Virgil Magureanu, a legnagyobb román titkosszolgálat (az SRI) vezetõje volt a garanciája. Ez a hatalom 1991-ben parafált egy, a NATO-ba való belépést kizáró biztonsági klauzulát is tartalmazó megállapodást Moszkvával (igaz, a román parlament ezt sohasem ratifikálta, s közben megszûnt a Szovjetunió is), és rendszeresen megszegte a Belgráddal és Bagdaddal szembeni embargókat (miközben lelkesen smúzolt az Egyesült Államokkal és Franciaországgal). Ilyen körülmények között vajmi keveset számított, hogy közben Iliescuék mosolyogva és szótlanul hallgatták a szélsõséges nacionalisták magyarokkal szembeni durvulását a román parlamentben.
Románia igazi szerencsétlensége a jövõbeni NATO-tagság szempontjából tehát nem a magyar kisebbség, de még csak nem is Budapest kekeckedése lesz. Hanem az, hogy a reformokkal az 1997 óta hatalmon lévõknek sem sikerült elõrelépnie. A román gazdaság alig éri el az 1989-es szint 80 százalékát, szerkezetátalakítása elmaradt, a szociális robbanástól való félelem miatt máig nem zárták be a veszteségesen termelõ nagyüzemeket. A privatizáció a rövid 1997-es felfutás után kifulladt. A hatékony pénz- és gazdaságpolitika hiánya következtében a román külsõ adósság, amely a rendszerváltás kezdetekor szinte nullával volt egyenlõ, ma meghaladja a 10 milliárdot. Nem véletlen tehát, hogy 1998-ban tíz kelet-európai ország közül Románia kapta a legrosszabb minõsítést az Európai Uniótól.
Futnak még: Szlovénia, Szlovákia
Arra viszont, hogy a gazdasági fellendülés önmagában még nem elégséges ajánlólevél a NATO-ba, a gazdasági mintaországnak kikiáltott Szlovénia a példa. Szlovénia az egy fõre számított GDP tekintetében kenterbe veri az egész térséget, 1991 és 1998 között 250 millióról 4,5 milliárd dollárra növelte valutatartalékait, viszonyaira nem jellemzõ a politikai vagy gazdasági instabilitás. És mégis kimaradt az elsõ körbõl. A dolog végül három apró bökkenõn múlott: az ország csak 1997 decemberében zárta le vitáját Olaszországgal a háború után kitelepített mintegy 5000 olasz kárpótlásáról; 1993 és 1995 között vitába keveredett Horvátországgal a szlovén-horvát határvonal, illetve 1993 és 1998 között a krskói atomerõmû tulajdonjogáról; harmadrészt pedig - s valószínûleg ez volt az egyik legfontosabb, ha ki nem is mondott ok - Ljubljana az IMF többszöri felszólítása ellenére is határain kívül tartja a külföldi tõkét. (Teheti: a térségbõl egyedül Szlovénia nem szorul a Valutaalap támogatására.)
Szlovákia kimaradásában kétségtelenül fontos szerepe volt Meciar autoritárius politikai rendszerének, a demokrácia hiányának, s így a magyar kisebbséggel szembeni politikának is. De legalább ilyen fontos kizáró ok volt a piacgazdasági reformok elmaradása, s leginkább az a bensõséges szlovák-orosz viszony, amelyet többek között az 1993 kora tavaszán aláírt a szlovák-orosz alapszerzõdés, illetve az augusztus 26-án aláírt katonai együttmûködési keretegyezmény pecsételt meg. Hogy csak a legfontosabbakat említsük a két ország között jelenleg is érvényben levõ 112 különbözõ egyezménybõl. Pedig az ország NATO-hoz fûzõdõ kapcsolata Meciar alatt is mintaszerû volt.
Pénzt, paripát, fegyvert
De hagyjuk a rossz tanulókat: épp elég okunk van arra, hogy magunkkal foglalkozzunk. Itt van mindjárt a védelmi költségvetés és a Magyar Honvédség helyzete. Magyarország a NATO-tagsággal nemcsak lehetõséget kapott, de kötelezettséget is vállalt arra, hogy fegyveres erejének és védelmi szektorának színvonalát a következõ tíz-tizenkét év alatt az európai átlag szintjére emeli. Azaz: át kell alakítanunk a rendszerváltás óta egyre mélyebb válsággal küzdõ hadsereget, amely az elmúlt évtizedben létszámában, technikai eszközeinek mennyiségében és minõségében, anyagi lehetõségeiben és morális tartásában is padlót fogott. A katonatiszti pálya ma a diplomás foglalkozások abszolút sereghajtója. (Hogy ezt a leépülést a politika mindvégig reformnak nevezte, tekintsük egyfajta nyelvi leleménynek.) A rászámolásnak még koránt sincs vége. A mai hadseregnek ugyanis csak bizonyos elemei tarthatók meg, azokra építhetõ egy új: ha a politika közli végre: milyen hadsereget lát szükségesnek a Magyar Köztársaság számára.
A magyar légierõre például országunk szövetségen belüli sziget-jellege miatt kulcsfontosságú feladat hárulhat. Ehhez képest jelenleg a magyar pilóták egynegyede-egyötöde repülheti meg a NATO-ban szokásos minimum 110 repülési órát. És nem is ez a létszám kevés. Az aggasztó az, hogy ezek a valóban kiváló fiúk csak annak árán repülhetnek ennyit, hogy a többi magyar top gun évente egyetlen órát tölthet a levegõben. Ezt is elsõsorban szociális megfontolásból, hogy jogosultak legyenek a dupla adag gyíkhúsra és a veszélyességi pótlékokra. (Tegyük hozzá, ha netán két-három vagy - miként Kositzky Attila, a légierõ volt vezérkari fõnöke búcsúrepülésén - öt órát tölthetnének fenn, az sem változtatna az alapképleten.) A légierõnek mindössze két légiszállító repülõgépe van, miközben szerény becslések szerint is minimum hat-nyolcra lenne szüksége. A MiG-29-esek pedig köszönik, megvannak, csak éppen repülni nem repül velük senki, mivel képtelenek vagyunk õket hangárban tartani, s ezek nem NDK turmixgépek: nehezen viselik például az esõt a szabad ég alatt. A jó öreg MiG-21-esek még repülnek - vethetné közbe valaki. Valóban: maximum 45 percig, mivel légi utántöltésük megoldatlan. Ha megszomjaznak, le kell szállniuk.
Az új hadsereg felépítése elsõsorban pénzkérdés. Éppen a NATO-csatlakozás miatt vállaltuk 1997-ben, hogy 1998-tól védelmi költségvetésünket évente a GDP 0,1 százalékával növeljük. Ránk fér, hisz a szövetségen belül az egy katonára (11 945 USD) és az egy lakosra (66 USD) fordított védelmi költségek tekintetében csak Izlandot tudhatjuk magunk mögött, amelynek nincs se hadserege, se védelmi költségvetése. Ám az 1999-es költségvetésbõl az derül ki: a honvédelmi ráfordítások összege egyelõre csak papíron emelkedik 164 milliárd forintra. Mert aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy a honvédelmi tárca, amely tavaly csak vért izzadva volt képes 14,5 milliárd forintot kipréselni magából, az idén képes lesz kitermelni - ingatlanok el- és bérbeadásából, cégei bevételébõl stb. - saját bevételként ennek csaknem kétszeresét: annyit, amennyi a költségvetési elõirányzatban szerepel (29,4 milliárd forintot). Ráadásul az elmúlt évtized során még sohasem volt olyan alacsony (82,1 százalék) a védelmi reszort közvetlen költségvetési támogatása, mint 1999-ben. S akkor még nem is említettük a kormány által zárolt 40 milliárdot, amelyben ott található a honvédelmi tárca költségvetésének további 1,2 százaléka.
Márpedig szegénylegényeket nem alkalmaz a NATO.
Tálas Péter
