Népesedéspolitikai viták már az első világháború utáni Magyarországon is voltak (az egykézés miatt), az igazi disputa azonban a hatvanas években kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált a demográfiai helyzet súlyossága. E vita folytatódott lényegében egy körkérdés formájában a Demográfia 1999/3-4. számában. Korábban a vitát nem a szakma, hanem a magyarságért aggódó váteszek és elleneik folytatták (kicsi vagy kocsi), a demográfusok jóval később kapcsolódtak be. Az azonban elmondható: a vita ideológiai-politikai háttere még mindig jelentős. Az egyik táborban hüledeznek azok, akik mindenben - az abortuszban, az egykézésben, a hamburgerben - magyargyilkos eszközöket vélnek felfedezni; számukra önmagáért való érték, hogy a magyarság száma ne fogyjon, sőt ha lehet, növekedjen. A másik oldal szerint nem az az elsőrangú kérdés, hányan vagyunk, hanem az, hogy miképpen élünk. Igaz, nem arra gondolva, hogy mondjuk a négy kerék okvetlenül egy Audin legyen, hanem hogy az egészségügy, az oktatás stb. magas színvonalon működjön, az evés-ivásról nem is beszélve: akkor lesz jó a magyaroknak, ha szalonna és kannás bor helyett a bőség asztaláról mindenki egyaránt vehet sajtot és narancslevet. Azt persze ez utóbbiak is elismerik, hogy a demográfiai válság könnyedén elvezethet a nyugdíj- és egyéb rendszerek összeomlásáig, tehát szerintük is kell valamit tenni.
A koncepciót
a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Intézetének keretein belül elkészítő munkacsoport vezetője, Cseh-Szombathy László demográfus (akit saját bevallása szerint is többször lefasisztáztak már - az indulatok e téren már régóta elszabadultak) lapunknak elmondta: ők tisztán szakmai szempontból vizsgálták a kérdést, és semmiféle konkrét ajánlást nem tettek az egyébként talán pár hét múlva már nyilvános - amúgy rendelésre készült - dokumentumban. Az akadémikus kifejtette: a sajtómaszatolásokkal ellentétben ők csak azt írták le, hogy ha a mindenkori kormányzat úgy akarja, hogy 2050-ben is tízmillió magyar állampolgár legyen, akkor - a jelenlegi tendenciákat, adatokat figyelembe véve - évente 47 ezer ember bevándorlása szükséges. Azt maga is hozzátette, hogy a tendenciák, a halálozási és születési arányok, ami alapján számolgatni lehet, sohasem maradnak ugyanolyanok, főleg nem ötven éven át. Cseh-Szombathyék konkrét akcióprogramra nem tettek javaslatot, az évente 47 ezer betelepülő ötlete amúgy is irreális - mondta. Se lakás, se munkahely, az egészség- és oktatásügy sem készült fel egy ilyen méretű bevándorlásra, a magyar lakosság relatív többségének kifejezett idegenellenességéről nem is szólva. Arra a kérdésünkre, hogy tudunk-e bármit is az innen kitelepülők számáról, az akadémikus nemmel felelt: ilyen nyilvántartás nincs, illetve senki sem köteles bejelenteni, hogy migrálásban van. Azt sem tudni pontosan, hányan települnek be most évente (állampolgárságot 3-10 ezren kapnak évente), így olyan becslés alapján számoltak, hogy a betelepülőket kiegyenlítették a kitelepülőkkel. Cseh-Szombathy szerint Magyarország mindenképpen egy nyugat-európai típusú befogadó ország lesz, ahová elsősorban a szakképzett munkások áramlanak majd be - igaz, attól még igen messze vagyunk, hogy egy indiai számítástechnikai szakember itt kössön ki a boldogabb jövő reményében.
A politika
bevándorlási elgondolásainak kiókumulálásával épp ott tart, mint a már vagy egy éve lebegtetett, a határon túli magyaroknak készülő státustörvénnyel: sehol. Noha, mint láthatjuk, mindkettőre van már munkacsoport, szakértői gárdákat is toboroznak (a státustörvény kapcsán információink szerint most az Igazságügyi Minisztérium lépett, noha az Orbán-kormány a határon túliak ügyét a külügy alá rendelte volt). Szakmai körökben azonban nincsenek elragadtatva a folyó munkálatoktól. A bevándorlási forgatókönyv okán az egyik migrációkutató egyenesen azt mondta lapunknak, hogy a demográfusok most egyszerűen félrekommunikálnak, mert számolni ugyan ragyogóan tudnak, de elvesztik a fonalat, amint másról van szó. A diaszpóra (értsd: határon túli magyarok) jogállásával foglalkozó kutató, Tóth Judit pedig azt mondta egy pénteki, a témának szentelt vitán, hogy akkor lesz majd csak normálisan és jogilag rendezett a határon túliak kérdése, ha nem lesz többé diaszpóra: ekkor ugyanis már nem politikai lesz a kérdés.
Az egész ügy tehát kamunak tűnik: az Orbán-kormány ekképpen kívánja bizonyítani, hogy csak számára fontos a nemzet megmaradása meg a határon túliak ügye. Konkrétumok azonban nincsenek, csak víziók, hülye és feldobott ötletek, amelyek kővé átformálódva esnek vissza azokra, akikről voltaképp szól a történet.
Miközben tehát a népesedéspolitikai gondolkodás elvben elindult abba az irányba, hogy bevándorlókkal is fel lehetne frissíteni az ágyat zömében diszfunkcionálisan használó magyar populációt, addig a határon túliak kapcsán
más irányú a stratégia:
ők maradjanak otthon. Szakértők szerint a rendszerváltás utáni kormányok ugyanazt az elvet vallották és vallják: a határon túli magyaroknak otthon kell maradniuk hazájukban, be- avagy áttelepülésük nem célszerű. (Vita legfeljebb csak azon van olykor, hogy a szórványban élő, az asszimilálódás útján elindult vagy éppen asszimilált, de magukat még magyarnak vallókat nem kellene-e mégiscsak áttelepíteni, mentendő a még menthetőt.)
E koncepciót segíti, hogy magyarországi közpénzeken iskoláztatnak ki határon túliakat, akik aztán diplomázásuk után visszatérnek szülőföldjükre. E stratégia persze naponta bukik meg, hisz az itt tanulók nagy része marad vagy maradni akar. Az ösztöndíjosztók már korábban is tervezgették, hogy olyan szerződést íratnak alá e diákokkal, amely hazatérésre kötelezi őket. A tervet csak mostanság követte tett: az agilis miniszteri biztos, a határon túli egyetemistáknak kollégiumot biztosító Márton Áron Szakkollégium igazgatója, Gál Levente András - a meghívó szerint - "egy kötetlen beszélgetés pogácsával", "fergetes farsangi bál" körítésében nyomta a diákok orra alá a szerződést, amit Pesten rögtön senki sem írt alá, mert a hallgatók torkán akadt a pogi. Ennek leglényegesebb eleme, hogy az, aki már beadta letelepedési vagy állampolgársági kérelmét, és nem vonja vissza, többé nem kap ösztöndíjat. A szerződés csak homályosan utal arra, hogy diplomázás után haza kell (illik?) térni: "...az ösztöndíjas vállalja továbbá (...), hogy amennyiben (...) szülőföldjén olyan foglalkoztatást biztosítanak, amely végzettségének és élet elvárásainak (sic!) megfelel, ennek elnyerése érdekében együttműködik és hazatér, a felajánlott állást betölti". Ez persze nonszensz, hiszen a magyar jogrendszer nem érvényes a környező államokban, a szerződés különben is érvényét veszti a diplomaszerzéssel. A diákok különösen azt tartják sérelmesnek (a dolog jogtalan is, tesszük hozzá mi), hogy retroaktív. Azaz, ha valaki beadta a letelepedési kérelmet egy évvel korábban (és erre nem kevés pénzt is kellett költenie), még nem tudhatta, mit követelnek tőle a későbbiekben. E problémáról kérdeztük volna a miniszteri biztost is, titkárnője azonban semmit sem tudott garantálni, mivel Gálnál "sorban állnak a tévék és az újságok". Így azt sem tudhattuk meg tőle, tényleg komolyan hiszik-e, hogy amúgy jó szándékú tervüknek - miszerint a hazatérő diák egyszeri hazatérési segélyt kap (harmincezer forintig), illetve munkába állása után egy éven át havi háromezret - van-e bármi értelme, ha a diplomázás után már semmi befolyásuk nincs arra, kivel mi lesz (például bárki szerezhet hazájában papírt egy nem létező állásról, amiért megkapja a magyarországi segélyt, közben pedig itt marad, és beadja a bevándorlási kérelmet). Azt sem tudhattuk meg, hogy a szerződőkkel mi lesz, ha egyszer elkészül a státustörvény, ami őket is érintené.
A határon túli diákok java aláírni készül a szerződést, hiszen mégsem az van, amit már tíz éve rebesgtettek, ti. hogy aki itt ösztöndíjasként diplomát szerez, az semmi szín alatt nem maradhat Magyarországon. A stratégia kudarcát azonban jól jelzi, hogy többen is visszahajították a szerződést, mert számukra a már megkapott letelepedési engedély sokkal többet ér a magyar állami ösztöndíjnál: ha úgy adódik, például könnyebben mehetnek tovább Nyugatra.
A szerződésen amúgy kesernyésen mosolyognak a határon túli magyar vezetők, szakértők is. Habár nem tartják eleve rossz ötletnek, szerintük havi háromezerért nehezen fog hazarohanni bárki is, ráadásul már régóta azt hajtogatják, hogy inkább az otthon tanulókat kellene - már a középiskolától kezdve - jobban segélyezni, hogy könnyebben megtalálják otthon a számításaikat.
E ponton kapcsolódik össze a népesedési stratégia és a határon túliak ügye. A bevándorlókkal mindig van több-kevesebb baj, ám az is biztos, hogy a legkevesebb gondot éppen azok a magas szakképzettségű, magyar anyanyelvű emberek okoznák, akik már itt tanultak, és félig-meddig már integrálódtak a magyarországi társadalomba. Rájuk amiatt is szükség van és/vagy lehet, mert a magasan képzett magyar állampolgárok egy része a hagyományos Keletről Nyugatra való gazdasági migráció keretein belül távozik innen, és őket is pótolni kell. Az ő számukról azonban még becslések sem igen vannak, mint láttuk.
Egy évvel korábban
már készült egy
alapdokumentum
a magyar biztonságpolitikáról, erről annak idején a Világgazdaság című napilap be is számolt. A nemzeti biztonsági stratégiában már érintették a demográfiai helyzetet, felvetve, hogy ha a társadalompolitikai eszközök nem érik el a kellő eredményt, elkerülhetetlenné válik bevándorláspolitikai eszközök igénybevétele. Póda Jenő, a Miniszterelnöki Hivatal biztonságpolitikai főtanácsadója a MaNcsnak elmondta: a nemzeti biztonsági stratégia alapján készülő nemzeti katonai stratégiában nem érintik e kérdést (a tervezet Póda szerint lapunk megjelenése időpontjában kerül a kormány asztalára). E stratégiák kockázati szempontból vizsgálják a demográfiai helyzetet, például az aktív és inaktív populáció arányának megváltozása a nyugdíjrendszer összeomlásához vezethet, ami instabillá teheti az egész országot. (Ama kérdésünkre, hogy esetleg szociális indíttatású zavargásokat is érteni kell-e ezen instabilitás alatt, Póda nemmel felelt: egy ilyen veszélytől még igen messze van az ország.) Szintúgy kockázati tényezőként vizsgálják a migrációs témákat: Magyarország bevándorlási célpont, bár főleg az illegális bevándorlók jelentik a problémát.
Külön foglalkoztak azzal is, hogy lesz-e elég vitéznek való. Örömmel jelenthetjük, az újoncállítással nincs baj, mi több, az a helyzet, hogy már így is sok a besorozott magyar állampolgár. Így most inkább azt vizsgálják, hogyan oldható meg alkotmányosan az, hogy egyeseket bevonultatnak, másokat meg nem. Póda szerint az SZDSZ felvetése a sorkötelesség eltörléséről sajnos még nem reális: profi hadsereg csak 2010-12-re lesz.
A népesedéspolitikai koncepció kapcsán azonban egyetlen helyen sem foglalkozott azzal senki, hogy az egész ügyben mi a helyzet a romákkal. Hogy előbb nem kellene-e az ő életlehetőségeikkel valamit kezdeni, a leszakadókat integrálni stb. Úgy menekül mindenki attól, hogy a magukat magyaroknak és a magukat romáknak vallók természetes szaporulatának különbségéről, az ebből adódó kérdésekről megszólaljon, mint ördög a tömjéntől. (És ha mégis beszél erről valaki, az néha rosszabb a hallgatásnál is - lásd a 13. oldalt.)
Bár ahogy halljuk, most a romák is kapnak egy irodát.
Szerbhorváth György
