Magyar Narancs: A Magyar Nemzet szerint önök úgy jutottak rendszeresen tetemes kutatási pénzekhez, hogy megadott témáik semmiféle viszonyban nem voltak a pályázati kiírással, egyfajta hálózatot alkotva szervezetten lecsapolták a tudományos kutatásra szánt pénzeket.
Heller Ágnes: Amit először mondanék: a Magyar Nemzet cikkének az volt a címe, hogy "Félmilliárdot kutattak el Hellerék". A pályázatok vezetői között vannak barátaim és vannak, akiket egyáltalán nem ismerek, vagy legfeljebb csak távolról. Rájuk nézve sértő ez a feltételezés, ami "Hellerék" néven foglalja össze a "hálózat" ténykedését. A magyar filozófusoknak egyebük sincs, mint a becsületük. Magyarországon a filozófusok nagyon szegény emberek, nézzék meg a fizetéseket. A könyveikért majdhogynem semmit nem kapnak, kontrollszerkesztésért nagyon keveset, fordításért még kevesebbet. Ezeket az embereket azzal vádolni, hogy jogtalanul zsebre tesznek tíz- és százmilliókat, ez egy elképesztően hazug összefüggés. Na most, mi történik? Kiírnak pályázatokat, a pályázatokra jelentkeznek különböző témákkal. Nem a jelentkezők dolga eldönteni, hogy a témájuk valóban összevág-e a kiírással, hanem azoknak, akik erről határoznak. Ha a pályázatot elfogadják, attól kezdve semmilyen más kritérium nincs, mint az, hogy teljesítették-e, amit a pályázatban vállaltak: kiadták-e a könyveket, megcsinálták-e a kontrollszerkesztéseket, elkészültek-e a fordítások, megjelentek-e a tervezett, ígért publikációk. Semmi más kritérium nincs. Ha ezek az urak és hölgyek azt fogják találni, hogy mindez vagy ennek bármely része elmaradt, akkor szólaljanak meg. Ha ilyet - és ebben biztos vagyok, hiszen dokumentált, ellenőrzött tény, hogy a vállalt munkák elkészültek, a mi projektünk esetében tudom, hogy még több is - nem találnak, akkor semmi okuk rá, hogy ne maradjanak csendben. A pénzek mentek valamire: a fentebb említett munkákra, könyvtárbővítésre, számítógépek beszerzésére, a természetesen leadózott összegek maradéka fiatalembereknek, pályakezdő tudósoknak, akiknek nem volt munkájuk, adott valamiféle megélhetési és munkalehetőséget. Nagyon sokat nem kerestek vele. Ha több ember több évre kiterjedő szerény bérezését felszorozzuk, akkor jutunk el ezekhez a tízmilliós összegekhez, amikről azt sejtetik, hogy egyetlen összegben magánvagyonok gyarapítására használták fel - lásd a lélegzetelállítóan inszinuatív Hagyó-utalást Szerető Szabolcs publicisztikájában. Hogy magamról is beszéljek: én olyan módon szerepelek a történetben, hogy programvezető voltam a Gond-Cura Alapítvány Alaptalan Alap című pályázatában, és ezért, hangsúlyozom, egyetlen fillér pénzt sem vettem fel, szemben a Magyar Nemzet becsületsértő sugalmazásaival. Ráadásul politikai színezetet adnak a dolognak. Én például liberális filozófusként szerepelek a cikkben, ez úgy szerepel a szövegkörnyezetben, mint egy szitokszó. Szerető Szabolcs publicisztikájában azt írja, hogy én mint "a populizmus szakértője" rossz véleménnyel vagyok Orbán Viktorról. Hát itt van a kutya eltemetve! Senkit nem érdekel, hogy Nietzschéről, Lukácsról vagy Heideggerről mit gondolok vagy írok, a lényeg, hogy nem szeretem Orbán Viktort. Amikor a filozófus-per idején, 1973-ban párthatározatban ítélték el antimarxista nézeteinket, és deklarálták, hogy nincs helyünk a magyar filozófiai életben, Jánossy Ferenc, Lukács György nevelt fia elment Kádár Jánoshoz, és azt mondta neki, hogy "Kádár elvtárs, nem kéne kitűnő filozófusokat elbocsátani az állásukból, ez nem tartozik a kultúrpolitikához". Mire Kádár azt felelte: ez nem kultúrpolitika, ez politika. A mostaniak úgy csinálnak egyrészt, mintha csakis a közpénzek tiszta elköltéséért aggódnának, másrészt az állandó politikai kontextualizálás - lám, így lopnak az Orbán-kormányt nem szívlelő liberálisok - teljesen világossá teszi, miről van szó. Miért lenne a liberális meggyőződésnek vagy a kormány megítélésének bármi köze az ügyhöz, ha pusztán a közpénzek sorsa volna a probléma? Az értelmiségellenes indulatokra is rájátszottak: Szerető Szabolcsnak ebben igaza van, kinek ne Horn Gyula jutna eszébe, hogy mi az ördögnek kell ide ennyi és ilyen drága filozófus?
MN: Értem, hogy a pályázati kiírással összevetni a pályázatokat nem a pályázó felelőssége, hanem azé, aki elbírálja őket - mégis, miért pályáznak egyáltalán kutatócsoportok olyan témával, ami nem illeszkedik az általuk is megismerhető kiíráshoz?
HÁ: Az, hogy mi fér bele egy-egy pályázati kiírásba, értelmezés kérdése. Ha azt mondják, hogy nem tartozik Európa kulturális örökségéhez, és így az EU értékrendjéhez, az integráció kérdéséhez a görög filozófia, a középkori keresztény filozófia, azzal csak a tudatlanságukat hirdetik. Ha ezzel dicsekedni akarnak, dicsekedjenek vele. Azt is megmutatja egyúttal, mit gondol és mit nem gondol komolyan az újság a nekik állítólag olyan fontos tradíciókról, Európa szellemi gyökereiről és benne Magyarország múltjáról. Vagy: lehet azt gondolni, hogy ne az európai kultúra egyik legsajátabb problémája volna a totalitarizmus, és hogy a mai Európa arculatának semmi köze ne volna a totalitarizmusok tapasztalatához? Ami a mi pályázatunkat illeti: a technológiai változások társadalmi kihívásainak témájába Heidegger és az ő technikával kapcsolatos filozófiai megfontolásai éppenséggel nagyon is beleillenek.
MN: Bacsó Béla esztétáról, aki szintén a liberális filozófusok társaságához tartozik a Magyar Nemzet szerint, az áll a cikkben, hogy egy olyan alapítvány kutatócsoportjának ítélt meg a bírálóbizottság elnökeként támogatást, amelynek maga is tagja.
HÁ: Bacsótól tájékozódtam az eset pontos körülményeiről: természetesen nem tartozott a vonatkozó kutatásban részt vevő személyek közé, nincs összeférhetetlenség. Az ELTE BTK-n is jelen van Bacsó, de hogy minden olyan pályázat elbírálásából kizárjuk, ami az ELTE-hez személyeken keresztül vagy bárhogy máshogy köthető, továbbá hogy másoknál is így járjunk el, ahhoz nem elég nagy ez a szakma. A kuratórium - amelyben egyébként számos jeles tudós, akadémikus ült, messze nem csak "liberális filozófusok" - különben sem egymaga döntött: külső bírálókkal dolgozott, az érintett tudományterület avatott ismerőivel, akik rangsorolták a pályázatokat. Ezek után döntött a kuratórium (és nem Bacsó Béla egy személyben) arról, hogy melyik tudományterületnek mennyi pénzt juttat, hányadik helyezettet tudják még az adott területről támogatni. Az erősorrendet felülbírálni nem lehetett. Ezt a szisztémát egyébként Pálinkás József találta még ki. Minden évben be kellett számolni a kuratórium és az adott tudományterület jeles képviselői előtt. Később lezárták, elfogadták ezeket a pályázatokat. Bacsó különben társelnöki működéséért évi 70 ezer forint juttatásban részesült. Abszurdum mindezt beállítani úgy, hogy Bacsó önmagát és baráti körét jutalmazta egyszemélyi döntéssel. Bacsó kapcsán hangzik még el, hogy ő is, Radnóti Sándor is "a Gyurcsány-kormány alatt részesültek Széchenyi-díjban": vagyis a cikk sugalmazása szerint politikai szolgálataikért kapták a díjat. Csak hogy szemléltessem e sugalmazás alávalóságát: a tekintélyes életművek ismertetése, taglalása helyett megemlítem, hogy a hétfői Magyar Nemzetben a felettünk érzett mélységes erkölcsi megrendülésének hangot adó Nyíri Kristóf szintén Gyurcsány Ferenc kormányától vette át a Széchenyi-díját.
MN: A hétfői Magyar Nemzet szerint öntől, önöktől számos pályatársuk fél, mert ön egzisztenciákat tehet tönkre, hatalmas informális befolyása van a magyar filozófiai életben.
HÁ: Nem élek vissza az akadémiai világban betöltött szerepemmel. Amikor például Fehér M. Istvánt javasoltuk akadémikusnak, eszembe sem jutott mérlegelni, hogy az ő politikai álláspontja távol esik az enyémtől, mert a teljesítményével vitathatatlanul kiérdemelte az elismerést. Számtalan más példát is hozhatnék a liberális "hálózat" mítoszával szemben. Különben a Magyar Nemzet cikkében emlegetett Steiger Kornél, az ókori tárgyú filozófiai projekt vezetője általában nem foglal nyilvánosan állást aktuálpolitikai kérdésekben, ő semmilyen értelemben sem tartozik tehát a "liberális filozófusok" közé, ezért őt "Soros-életműdíjasként" lehetett csak belekeverni ebbe a társaságba. Ez a megoldás önmagában is elégségesen jellemzi a "tényfeltáró cikk" szellemiségét. Arról, amit az általam gerjesztett félelem légköréről mond az újság az ismeretlen megszólalókra hivatkozva, szintén Nyíri Kristóf jut eszembe, aki a 70-es években ugyanezt mondta, hogy tudniillik mi morális terrort gyakorlunk a kádárista értelmiséggel szemben: nagy hatásunk van, és nem mernek az emberek kádáristák lenni miattunk. Tényleg úgy gondolja a kétharmados Fidesz hatalmi étvágyát látva, hogy tőlünk, a párthoz közel álló napilapban súlyosan megtámadott "kormányellenes liberálisoktól" retteg jelen pillanatban a szakma? Egyebekben meg: van a szellemnek hatalma, hála Istennek. Az, ha valakinek van szellemi befolyása, hatása, egyáltalán nem probléma, sőt nagyszerű. Ha van, saját magamnak szereztem a munkámmal. Ha tizennyolc nyelvre fordítják le a könyveimet, akkor mégsem felháborító vagy felfoghatatlan, hogy Magyarországon is vannak, akik figyelnek rám. Vannak régi barátaim, de ez nem egy network; semmilyen hálózatom nincs, hanem az egykori Lukács-iskola egykori tagjainak van szellemi tekintélye. Ez a tekintélyem megvan Oroszországban, Peruban, Spanyolországban, Németországban. Baj, hogy itthon is van?
