Olajügyek: Időnként felfakad

Belpol

Ahogyan egy svéd dokumentumfilm okán pillanatok alatt címlapsztori lett az elfeledettnek vélt magyarországi Gripen-beszerzésekből, úgy a Kármán Irén újságíró elleni brutális támadás a honi "olajozás" soha fel nem tárt történetére irányíthatja a közfigyelmet. Hat év múltán, újra.
Ahogyan egy svéd dokumentumfilm okán pillanatok alatt címlapsztori lett az elfeledettnek vélt magyarországi Gripen-beszerzésekből, úgy a Kármán Irén újságíró elleni brutális támadás a honi "olajozás" soha fel nem tárt történetére irányíthatja a közfigyelmet. Hat év múltán, újra.

Az illegális olajbizniszről már a kilencvenes évek első felében is értesülhetett az érdeklődő közönség, központi témává azonban csak az ezredfordulón vált. Akkor több rejtélyes rendőröngyilkosság, valamint a mondandóját arccal is vállaló volt nyomozó, illetve volt megyei főügyész is kellett ahhoz, hogy mind a politika, mind a nyilvánosság ingerküszöbét átlépjék az olajügyek. A sajtó rengeteget foglalkozott a rendszerváltás utáni Magyarország legnyereségesebb "vállalkozásával", az olajszőkítéssel és az illegális olajkereskedelemmel (a Narancs vagy háromtucatnyi cikkben), és amint az ilyenkor lenni szokott, országgyűlési vizsgálóbizottság is alakult az olajmaffia és a politika esetleges kapcsolatának a feltárására. Alig másfél-két év múltán azonban épp oly hirtelen párolgott el a köz figyelme, amilyen hirtelen föltámadt iránta 1999 őszén. Ebben minden jó szándéka ellenére is része volt a parlamenti bizottság kisgazda elnökének, Pallag Lászlónak, aki igazságkereső hevületében butaságot butaságra halmozott: elhamarkodott kijelentéseivel, összeesküvés-elméleteivel nemcsak lejáratta, de vesztes perek sorába is belehajszolta magát, továbbá elhiteltelenítette az olajügyi feltárást is; persze a kavarásból mindenki, főleg az akkori legnagyobb kormánypárt is alaposan kivette a részét. Olajügyben

maradt hát a káosz,

sőt a szenzációként tálalt, ám egyszer sem bizonyított "leleplezések" eredményeként csak nőtt a zavar a fejekben: tényként kezelt féligazságok és legendák kezdtek keringeni fideszes, MDF-es, szocialista meg szabaddemokrata "szálakról", tízmilliókkal teli aktatáskákat hurcolászó politikusokról, és így tovább. Ám ezzel együtt is igaza volt Pallag Lászlónak, amikor az őt támadóknak azzal vágott vissza: tisztelt képviselőtársai úgy tesznek, mintha Magyarországon soha senki nem "olajozott" volna.

De hát miben is állt az "olajozás"? Amit mindközönségesen olajügyeknek szokás nevezni, az egy rendkívül összetett problémahalmaz: hiszen nem pusztán egyes konkrét bűncselekmények összessége, hanem egy adott gazdasági-társadalmi szituáció mondhatni logikus velejárója. A nagy lehetőséget ugyanis az alapozta meg, hogy bár a háztartási tüzelőolaj (hto) és a motorikus gázolaj lényegében egyazon termék, a kormány - szociális megfontolásokból - a hto árába nem építette bele a fogyasztási adót. (A hto és a dízel közötti árkülönbség 1995 első felében például literenként 46,60 forint volt.) Ezt az állapotot Bokros Lajos pénzügyminisztersége alatt (1995. május 1-jével) szüntették meg. Addig - Szabó Iván pénzügyminiszter rendelete értelmében - a hto-t színezték, megkülönböztetendő a gázolajtól. A szóbeszéd szerint honvédségi laboratóriumban kísérletezték ki a festék eltávolításának metódusát kénsavval és mészhidráttal - ezt hívták savazásnak, azaz szőkítésnek. A hto-jegyek bevezetésével tovább nőtt a visszaélések lehetősége, hiszen azok nemcsak könnyen hamisíthatók, de sorszám nélküliek is voltak. (A jegyrendszert ugyancsak a Bokros-csomag részeként szüntették meg.) Hozzávetőleges (és óvatos) számítások szerint az olcsóbb hto dízelolajjá "szőkítése" és akként való értékesítése miatt 1991 és 1995 között 200-300 milliárd forint kár érte az államot - vagy másfelől: ennyi illegális profitot halmoztak föl a feketegazdaság szereplői.

Hasonlóan nagy haszonra lehetett szert tenni az extra könnyű fűtőolaj pakurátlanításával is, aminek révén "visszakapható" volt a gázolaj (erre alkalmas szerkentyűt először Kerekegyházán, a helyi rendőrségtől nem egészen száz méterre kapcsoltak le). Macerásabb, ezért költségesebb eljárás volt a jövedékiadó-mentes orsóolaj Szlovákiából, Ukrajnából történő behozatala és "üzemanyagosítása"; de éppen a szőkítésből származó milliók visszaforgatásával a nagyban utazók már ezt is megengedhették maguknak, főleg, hogy a profit ezzel a módszerrel is igen nagy volt.

A leglátványosabb esetek közé tartoztak az ún. olajszerelvények ügyei: a fél országon keresztül utaztatott "fantom" vonatokról közlönyünk annak idején épp úgy számos írásban emlékezett meg, mint a hatóságok lefoglalta vagonokból egyetlen éjszaka alatt kiszivattyúzott millió liternyi üzemanyagról. Az importszállítmányok "eltüntetésekor" az ún. halasztott vámfizetés kínálta kiskaput használták ki a "vállalkozók". A halasztott vámfizetés Antall-kormány alatti kiszélesítése lehetővé tette ugyanis, hogy az olajimport után csak később kelljen vámot fizetni. A vám- és pénzügyőrségnek nem volt egységes informatikai rendszere, a vámbefizetéseket és az olajbehozatalt csak 15 naponként összegezték. Egy 1990-es rendelet nyomán alanyi jogon lehetett olajat forgalmazni, ennek feltétele pusztán az volt, hogy a forgalmazó cégnek ne legyen vámtartozása. (Volt olyan időszak, amikor olajforgalmazással több mint 1300 cég foglalkozott Magyarországon, miközben Németországban ez a szám 25 körüli volt.) Mi több, a cégbíróságok akkori, több mint egyéves bejegyzési elmaradásai miatt a frissen alapított, és a bűntett után azonnal felszívódó "projekt"-vállalkozások működtetőit soha nem találták meg. A vámszervek (VPOP) országos parancsnoka 1994-ben ugyan felfügesztette a halasztott fizetés gyakorlatát, ám az új (Horn-)kormány illetékes minisztériuma egy hónap múltán - a nemzetközi kötelezettségekre, illetve a multinacionális cégek érdekeire - hivatkozva fölülírta e döntést.

A Pallag-bizottság

2000 nyarán sorban hallgatta meg az Antall- és a Horn-kormány egykori illetékes minisztereit és államtitkárait azt tisztázandó, e kiskapuk meghagyása tudatosan teremtett-e lehetőséget az olajbűnözésre. Nem mellékesen a valahai főhivatalnokok egyszerűen lemosták a bizottságot: tényszerű és koherens okfejtéseikbe a testület fölkészületlen tagjai nemhogy belekötni nem tudtak, de még reagálni sem nagyon. Addigra egyébként már túl voltunk a legendás Nógrádi Zsolt-féle "tanúvallomáson" alapuló Pallag-sajtótájékoztatón (2000. június 9.), ahol is a kisgazda testületi elnök olajmaffia-kapcsolatokkal vádolt meg egy sor politikust, köztük Pintér Sándor akkori belügyminisztert (és volt országos rendőrkapitányt), valamint Máté László (MSZP) expártpénztárnokot. Pallag, bár később is számtalanszor állította, hogy bizonyítékai vannak, soha nem volt képes alátámasztani kijelentéseit (a bíróságon sem, ezért is bukta pereit). A bizottsági kollégáinak átadott "Pallag-dossziékról" is kiderült, hogy azok többnyire újságkivágások, lakossági bejelentések gyűjteménye, s nem több.

A nívótlan bizottsági munka sem feledtethette azonban azt, hogy volt olajbűnözés Magyarországon, s hogy abból milliárdos vagyonok születtek, amiket a különböző maffiacsoportok később legális üzletekbe kívántak forgatni. Az is világos volt, hogy a hatóságok egyes illetékesei nemcsak fedezték, de olykor aktívan segítették is a nagybani szőkítéseket, vagy a több tízmillió literrel az országban föl-alá furikázó szerelvények mozgását. (Egy megyei főkapitányt például konkrétan üzemanyag-átszivattyúzás közben értek tetten egy olajvagonnál.) Azt a gyanút sem sikerült soha eloszlatni, hogy olajos pénzekből is pártfinanszírozhattak a kilencvenes évek derekán. A közhivatalok kooperációs "készsége" először Kuzma Mihály Békés megyei főrendőr öngyilkossága után vált közbeszéd tárgyává 1998 februárjában. Az alezredes olajügyekben érintett rendőrök után nyomozott, s halálának körülményeit máig sem tisztázták megnyugtatóan. Azt, hogy Békésben valami nagyon nincs rendjén, további négy, olajügyeket vizsgáló rendőr - ugyancsak felettébb különös - "öngyilkossága" is jelezte. A kételyt tovább növelte, hogy Kuzma halálát olyan hatósági emberek is vizsgálták hivatalosan (s zárták ki az idegenkezűség lehetőségét), akikről az alezredes adatokat gyűjtött. 1999 szeptemberében pedig Karancsi Tibor volt szeghalmi rendőr százados (a pénteken megvert Kármán Irén egyik segítője) nyilvánosságra hozta: 1995 májusában felettesei akadályozták meg, hogy egy tetten ért olajszőkítő társaság ellen eljárást indíthassanak. (A Kuzma-ügy és a Karancsi-bejelentés hatására lépett föl Pallag László, és javasolta többek között a vizsgálóbizottság fölállítását.) Ráadásul azokban a napokban egy volt megyei főügyész megvádolta az aktuális belügyminisztert és a legfőbb ügyészt is egy olajügy felderítésének szabotálásával; ezek együttesen olyan súlyú állítások voltak, amiket addig nyíltan nem fogalmaztak meg egyszer sem 1990 után.

Az olajügyek föltárásából azonban semmi nem lett: és voltaképpen ez volt az első látványos és példaértékű vizsgálóbizottsági kudarc. A kezdetben a médiában népi hősként ábrázolt Pallag elnök ebbéli szerepéről már szóltunk; az igazi felelősök azonban a nagy pártok voltak, amelyek a testületben semmi mást nem láttak, mint kiváló médiafelületet a másik fél lejáratására. (Alapja pedig éppenséggel lehetett volna ezen akcióiknak is - például az ETL-Energol-sztori, vagy a Monon-ügyek "pártközeli" érintettjei -, de a képviselőket csak a revolverezés és nem az egyes esetek minél teljesebb feltárása motiválta.) Mindent megtettek a valódi vizsgálatok megnehezítéséért a köztársaság illetékes szervei is (Belügyminisztérium, titkosszolgálatok, rendőrség): a dolgozni akaró testületi tagok (mert voltak ilyenek is)

visszatérő panasza volt,

hogy munkájukat érdemben nem segítették e szervek, tényleges információt (azaz ellenőrzött adatokat) jóformán sohasem kaptak, általában ún. elsőkörös operatív anyagokhoz jutottak csupán, amikben az ügynökök voltaképpen az adott környéken terjengő szóbeszédeket szedték csokorba. (Más kérdés, hogy némely politikus aztán e pletykákat kész tényként tálalta.) Az olajügyek után (is) évekig fedett nyomozóként kutató Sándor Istvánt (Kármán Irén egy másik fontos forrását) közvetlenül a vizsgálóbizottsági meghallgatása előtt tartóztatták le (és titkosították az anyagát 85 évre), ami újfent azt az egyre erősödő vélekedést erősítette akkoriban, hogy komoly erők érdekeltek az olajtéma minél hamarabbi jégre tételében.

Sok esetben nem segítette a tisztánlátást a média sem: ahogyan a lelkesebb testületi tagok, úgy számos kolléga sem vette magának a fáradságot arra, hogy olykor a "szenzációk" mögé nézzen. Mindezek eredőjeként idővel az olajfeltárósdit egyre inkább az érzelmek dominálták, meg a "nagy" igazságok és összefüggések azonnali kimondásának az indulata. Ahogyan Boross Péter volt belügyminiszter és kormányfő fogalmazott bizottsági meghallgatásán az Antall-kormány "olajügyi érintettségét" prejudikáló vallatóinak: "Én próbálok érvelni, de értelmetlen, mert itt meggyőződések vannak."

a támadás

Kármán Irén újságírót péntek este rabolta el két ismeretlen férfi, majd megverve és megkötözve kidobták egy autóból a Duna-parton. A Lágymányosi híd és a Petőfi híd közötti elhagyott rakparton talált rá egy horgász - életét alighanem e szerencsés momentumnak köszönheti.

A brutális támadás okait egyelőre csak találgatják, maga az áldozat is többféle magyarázatot adott rá az eset után: elképzelhetőnek tartotta, hogy az olajbűnözésről készített könyvét vagy az abból készült dokumentumfilmjét akarták rajta megtorolni, de másnap már tervezett politikai thrillerét is rizikófaktornak nevezte. Ez utóbbi forgatókönyvét a rendőrségen belül 1991-ben létrehozott, de hamar megszüntetett Cattani-csoport egykori vezetőjével, Labancz Ferenc ezredessel kezdték el írni. (Az újságírónő honlapján közölt, a kilencvenes évek olajügyeiről szóló bejegyzések, valamint a feltett videorészletek a már a sajtóból ismertekhez képest nem szolgálnak újdonságokkal.)

Fölmerült az is, hogy megtámadói a bántalmazásával valójában P. Tamásnak akartak üzenni, őt feltételezvén az olajosokra vonatkozó információk mögött. Noha az olajügyletekben érintett egyik legnagyobb cég, az Energol Rt. egyik vezetője volt, P. nem került a vádlottak padjára, mivel évekig bujkált, s csak az elévülési idő után került elő ismét. A Kármán Irén blogjában olvasható egyik hozzászólás, illetve egyéb nyilatkozatok arra utalnak, hogy P. Tamás és az újságíró között a szokványos újságírói-informátori kapcsolatnál jóval bizalmibb viszony alakult ki.

A politikai pártok felháborodásukat fejezték ki, de Kármán Irén nem kért a Fidesz és az MDF "álszent szolidaritásából". Blogja egy másik bejegyzésében kitért arra is, hogy mindkét politikai oldal felelős az olajügyek eltussolásáért.

Az eset nyomán Gyurcsány Ferenc kilátásba helyezte, hogy nyilvánosságra hozzák a 85 évre titkosított olajakták azon részeit, amelyek nem ellentétesek nemzetbiztonsági érdekekkel. Az országos rendőrfőkapitány ötmillió forintot ajánlott föl annak, aki érdemben segíti a rendőrséget a tettesek földerítésében.

Neked ajánljuk