A szovjethatalom valami miatt szeretett nem létezô határokat húzni nem létezô államok közé, aztán ide-oda terelgetni a lakosságot, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a nemzetállamiság problémáját. A szovjet tudat bevezetésével annyit sikerült is elérni, hogy az Oroszországon kívülre telepített oroszok egyetlen esetben sem érezték úgy, hogy idegen vagy megszállt területre kerülnek, inkább civilizatorikus küldetésnek tekintették jelenlétüket. Azután jött a szakítás, és egy napon arra ébredtek, hogy külföldön vannak a saját lakásukban.
A helyi orosz értelmiség nem egy kisebbség jogi és politikai képviselôjeként nyilatkozott meg, hanem mint egy - szerintük - jól teljesítô ("multi") kultúra védelmezôje. A politikai cselekvést legszívesebben Moszkvára, pontosabban az ottani Határainkon Túli Oroszok Hivatalára bíznák (legalábbis Ukrajnában és Belaruszban), mely minden jel szerint kap az alkalmon, s pontos eszmei-retorikai instrukciókkal látja el a volt köztársaságokban működô orosz szervezeteket. Vjacseszlav Igrunov és Nyikifor Hadzsi egybehangzó állítása szerint Oroszország nem mondhat le arról a stratégiai érdekérôl, hogy a volt Szovjetunió határait katonai ellenôrzés nélkül hagyja, s ennek eléréséért semmi sem lehet elég drága. Az elvi egyetértést az sem gátolta, hogy a két nyilatkozat térben és idôben meglehetôsen távol hangzott el egymástól: az egyiket egy budapesti konferencián, a másikat pedig egy Parkani nevű besszarábiai faluban mondta az illetô. Vjacseszlav Igrunov liberális orosz politikus, a határon túl élô oroszokkal foglalkozó parlamenti bizottság elnöke, Nyikifor Dmitrijevics Hadzsi pedig nyugalmazott traktoros, aki önkéntesként harcolt az "oláhok" ellen a Dnyeszter menti háborúban.
Belarusz
volt a legkönnyebb célpont: az üzemek orosz kézen vannak, kizárólag a moszkvai tévét lehet fogni, orosz a hivatalos nyelv, az orosz hadsereg az országban állomásozik. Alekszandr Lukasenko, ennek az egyre kevésbé létezô országnak az elnöke rendszeresen egyeztet Jelcinnel a további menetet illetôen, szerzôdéseket írnak alá, amelyeknek a pontos tartalmát jó esetben is csak ôk ketten ismerik. A minszki fôtéren az emberek néha tiltakoznak a régi szovjet címer bevezetése, a sajtószabadság megszüntetése, az újbóli gazdasági integráció és általában a nyomor ellen, de ez nem befolyásolja a dolgok menetét. Az aluljárói könyvesstandnál Litvániából csempészett belarusz ellenzéki lapok, a felszíni könyvesboltokban pedig Lukasenko elnök retusált portréja kapható - állítólag hamarosan kötelezô lesz kiakasztani a közintézmények falára.
A minszki Rusz (kb. Oroszhon) elnevezésű társulat írókból és költôkbôl álló vezetôsége egymás szavába vágva csinál istent Lukasenkóból - a népbôl jött, a népért él, még ha egy kicsit faragatlan is -, hisz ki ne tudná, hogy a világ eme szegletét ôk civilizálták, a belaruszokat még szarni is ôk tanították meg. Mert azért - lássuk be - orosz ez a nép is, csak fehérorosz, keleti lélek, melyet a Nyugat mételyezne ugyan, ha tehetné, de a szomszédos testvér ezt nem engedi. Szerencsére a nép hálás, megszavazta a kétnyelvűséget és még az elnöknek is teljhatalmat adott. Itt van viszont ez a Soros, aki a nemzetközi finánctôkével együtt kavar, súgja nekem egy lapátfogú költô, miután a felvétel leállt, ezt Olaszországban már perelik, hamaros talán fel is akasztják ezt a fokhagymaszagú plutokratát, aki bombáztatta Szerbiát, megvásárolta Ukrajnát... Féreg rágja a nemzet lelkét, idegen erôk bomlasztották fel a szláv nemzeti egységet - húzza Andrej Szavickij minszki festôművész is, a Belaja Rusz (Fehér Oroszhon) vezetô ideológusa, s igazolásul emlékezetbôl idéz Hegeltôl, Lao Cétôl, Vlagyimir Szolovjovtól, Max Webertôl és a gondolat számos más hôsétôl. A lényeg tehát: meg kell gátolni az idegen erôk nyomulását, mert mi a kultúra teremtôi és hordozói vagyunk, a senkiházi fattyak pedig csak élôsködni bírnak rajtunk.
Másnap kezembe kerül az Orosz Rend című orgánum, címoldalán egy vers: "A mi utunk egyenes: / Hinni, akarni, merni. / A kozmopolita ebekre, / Zsidó-szabadkôművesekre - Halál!" Magával ragad a gondolatiság, kiderítem, hol tartja az Orosz Nemzeti Egység elnevezésű szervezet a közönségórát. Téli kora esti óra Minszkben, a város szívében - ennél az öreg kontinensen aligha van megkapóbb látvány: itt-ott közvilágítás, örökláng lobog a fôtér közepén, körbe fent a hôsöknek örök dicsôséget ígérô felirat világít. Megilletôdve foglalom össze a stilizált horogkeresztet viselô kopasz legénynek, mi járatban vagyok itt nála. "Azt nem lehet - feleli -, különben is, a téma nem aktuális. Mi itt Oroszországban vagyunk, miféle oroszok Oroszországon kívül?" Pravoszláv csengésű nevem hallatán aztán megenyhül: "Én itt csak a szimpatizánsokkal tartom a kapcsolatot - mutat körbe a féltucat vénasszonyon. - Éjszaka felhívom a parancsnokot. Ô majd dönt." Másnap Andrej Valiulin, a parancsnok megnézeti velem a szervezet életérôl készült filmet, ahol egyenruhás harcosok lôdöznek és combosítanak, horogkeresztes árják köszöntik karlendítéssel a napot, vágtatnak fehér paripán, majd eldalolják a fent már idézett versszakot, s végül beígérik a nemzeti jövôt. A parancsnok elmeséli, kitôl kell félteni az Oroszhont, kinek hol van benne és kívüle a helye az isteni rendelés szerint. Az isteni akarat ügyében Barkasov testvér dönt, csak annyi bizonyos, hogy az Úr az orosz érdekek érvényesülésének örül. Tômondatok hangzanak el, mégis bennük van mindaz, amit az addigi alanyok elmondtak és elhallgattak, és még csak fel sem merült Hegel, Szergij Bulgakov vagy akár Nietzsche neve. Dicséretükre legyen mondva.
Ukrajna
orosz szempontból már nehezebb eset. Papírforma szerint itt tizenkétmillió orosz él, de legalább tizennyolcmilliónyian nem beszélik az ukrán államnyelvet. Az Oroszországgal határos iparvidékeket, a Donyecki-medencét gyakorlatilag csak oroszok lakják. Ottani szervezetük, a Szláv Polgári Szövetség legszívesebben átcsatolná a területet Oroszországhoz, az óhaza pedig mintha vonakodna felkarolni az ötletet, mert nehezen tudna még néhány millió munkanélkülit ellátni. Ezzel szemben a Krímben sikerült kikiáltani a független Krími Köztársaságot, ahol az oroszok a tatárokkal szövetkezve gyakorolják a hatalmat. Kijevben alig hallani ukrán szót, egyedül a félrészeg szállodai gyezsurnaja utasított egyszer rendre, mondván, Ukrajnában tessék az adott nyelven társalogni. Az erôszakos ukránosítási politikától bepánikolt az alapvetôen orosz nyelvű kijevi értelmiség, mely a saját szakterületén egy összefüggô mondatot nem tud összerakni ukránul. Orosz politikai párt mégsem működik a parlamentben, s az orosz nemzetiségű képviselôk sem szavaznak együtt a törvényhozásban. Mintha snassz lenne oroszkodni, vagy csak még mindig annyira szovjetnek (internacionálisnak/ multikulturálisnak) érzik a kijevi hangulatot, hogy nem látják a fenyegetést. Pedig igazán felkaphatták volna a fejüket arra, hogy Leonyid Kucsma elnök elsummantotta azt a választási ígéretét, miszerint szavazásra bocsátja a nyelvkérdést. A helyi Rusz szervezet elnöke, Valentyina Jermolova írónô is csak annyit jegyez meg önérzetesen, hogy igazán szívesen folytatnák tovább az ukránok civilizálását, amennyiben ezek nem tiltakoznának ellene ilyen hevesen. Galíciában, de legalábbis Lvivben ennél jóval súlyosabb a helyzet: a falakat teleírták a muszkának (és persze a zsidónak) címzett jókívánsággal. Az önkormányzat a halálba szekálja a helyi orosz iskolát, hetente rendel el pénzügyi vizsgálatot ellene, mégsem találnak semmit. Pedig - hallgatom végig itt is - amikor a lengyelek elhagyták Galíciát, Nyugat-Ukrajna teljesen értelmiség nélkül maradt, s ha akkor az oroszok nem küldenek ide önkénteseket, az ukránok máig is itt állnának hülyén. Nekik köszönheti a város a fejlett hadiipart és a hatalmas kutatóintézet-hálózatot, amibôl persze már semmi sem maradt. A lvivi orosz püspök szintén elsírta diszkriminációs panaszait, majd kifejtette nagy ívű gondolatsorát arról, hogy mindennek a pápa és az expanzív vatikáni politika az oka, mert kitalálta a görög katolikus egyházat, mellyel egész Ukrajnát manipulálni tudja. Pedig azt mindenki tudhatja, hogy a görög katolikus pribékek házról házra járva térítenek, ahol pedig nem sikerül nekik, felgyújtják a pravoszláv házát. Ezért - vonta le végül a következtetést a derék atya - csak a tiszta dolgok lehetnek jók, ami keveredett, azt megeszik a gyesznók.
A lvivi orosz iskola viszont tényleg népszerű hely lehet, mert hatalmas épületben elképesztô osztálylétszámokkal üzemel, a pedagógusok fizetése jócskán meghaladja az ukrán átlagot. A helyi hatóságok megtiltották az iskolának, hogy orosz állami attribútumokat tegyenek ki, ezért a bejáratnál az ukrán himnusz szövege és az ukrán címer van kiakasztva. "A zsidóknál bezzeg ott lehet a Dávid-csillag meg a menóra - panaszolja Vlagyimir Kravcsenko igazgató -, pedig ezek még nálunk is oroszabbak, minden iskolai ünnepélyünkön itt vannak." A város legmenôbb orosz üzletembere még azt is megkockáztatja, hogy amennyiben továbbra sem veszik emberszámba a nyugat-ukrajnai oroszokat, akkor itt olyan balhé lesz, amihez képest Csecsenföld csak laza csuklógyakorlat. Azt ugyanis senki ne várja, hogy ha itt kitör a gyalázat, a szomszédból az orosz testvérek nem jönnek át önként harcolni.
Odesszában
hülyén veszi ki magát, ha valaki komolyan politizál. Itt az emberek egyszerűen csak odeszitáknak vallják magukat, bírnak még tréfálni és nevetni, nem róják az utcákat fürkészdarázs-tekintettel, lesve, melyik sarkon mérik tíz helyi basszal olcsóbban a krumplit. Képesek céltalanul korzózni a tengerparti sétányon, eljárnak színházba, hangversenyre, mert itt még van ilyesmi, egyszóval: akár értelmes dolgokról is lehetne beszélgetni. A téma persze szóba kerül, ha már erôltetem. Jan Gelman, egy színtársulat művészeti vezetôje gyanakodva néz rám: "Hogy oroszok Ukrajnában? Ilyen országról nincs tudomásom!"
Az ember gerincén már akkor is végigfut a száraz borzongás, ha csak szóba kerül a megvalósult szocializmus tündérkertje,
a Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság
A Dnyeszter menti haza pár napos véres küzdelem után, a méltán népszerű Lebegy tábornok erôfeszítéseinek köszönhetôen szabadult fel. Minden idôk egyik legmonumentálisabb Lenin-szobra körül megszületett minden idôk legkisebb Szovjet-Oroszországa. A számkivetett orosz lélek itt szabadon kísérletezte ki a neki megfelelô létezési módot. Az internacionalista államnak jelenleg három hivatalos nyelve van - orosz, ukrán és román, megtartotta a régi szovjet címert és a zászlót, a központi elosztási rendszert, bevezette a tökéletesen értéktelen pénzt, beindították a kilátástalanul üzemképtelen gazdaságot, állami szintre emelték a Nyugat-gyűlöletet.
Efimova asszony, Szmirnov elnöki szóvivôje éteri mosollyal világosít fel, hogy végre olyan országot építenek, mely felette áll a nemzetállamnak, nincs ideológiája, csak dolgos hétköznapjai. Az egyetlen eszme, mely egységbe forrasztja a lakosságot, a vérrel kiharcolt függetlenség, a "kis honvédô háború" emlékezete. Amikor megkérdezem tôle, mennyire tartja általánosan alkalmazhatónak ezt a megoldást, tehát ha, teszem azt, a tetovói albánok megszavaznák maguk között, hogy elszakadnak Macedóniától vagy - uram bocsá´ - a székelyföldiek, hogy lepattannak Romániáról. A román példa mintha hatott volna: "Minden azon múlik - hangzott a jó tanács -, milyenek a szövetségesek. Mi például készséggel állunk minden igazságos ügy oldalára."
Tallinn
Az észtek viszonylagos sikerrel kísérletezhetnek avval, amit a többiek hiába is próbálnának. Hogy tudniillik nem vesznek tudomást az országukban lakó oroszokról. Meg hogy különféle kellemes dolgokat gondolnak róluk, így próbálván meg ezt az egész úgynevezett kérdéskört a tudatuk perifériájára száműzni.
Enn Tarto, az egyik jobboldali (olvasd: erôsen patrióta) észt pártkoalíció vezetô figurája például már beszélgetésünk elején figyelmeztet arra, hogy oroszkérdés Észtországban nincs, és ha van, az csak Moszkva mesterkedése lehet. Az állampolgárságról szóló törvényben például egyáltalán nincs szó arról, hogy valaki észt-e, vagy orosz, vagy ukrán, vagy valami más. Vannak bizonyos követelmények, és kész. És arról már igazán senki nem tehet, hogy azok, akik az állampolgárságot nem kaphatják meg, pont oroszok. Tarto egyébiránt igen derék ember, lehet mondani, hogy a magyar ügy áldozata. Még ifjúkorában, valami ellenállócsoport tagjaként 1956. november 4-én röpcédulázott a fôvárosban, amit a hálás hatóságok néhány év kényszermunkával honoráltak. A mordvinok földjére száműzték, ami, tekintettel arra, hogy a mordvinok is finnugor nép, akár kedves figyelmességnek is tekinthetô. Tarto párás szemmel emlékszik vissza arra, hogy a táborban kárpátaljai magyarokkal sportolt együtt, finnugor kosárlabdacsapatot szerveztek például, amiben több, azóta kihalt népcsoport tagjai is képviseltették magukat. Az idôs, vörösesszôke politikus oroszellenességét különleges anyagból gyúrták: távolról sem valamiféle izzó gyűlölet munkál benne (és még ezen sem lenne okunk csodálkozni), nem is politikai számításból mondja, amit mond, inkább valamiféle rendkívül szilárd meggyôzôdésbôl, aminek egy egész élettapasztalat kölcsönöz hitelességet. A nemzethalál egy egymilliós nemzet esetében, amely pechére épp Oroszország perifériáján bírt megtelepedni, korántsem absztrakt kategória, ráadásul szétválaszthatatlanul összefonódik az egyén halálának - egyes pillanatokban - kézzelfoghatóan közeli perspektívájával. Tarto, jobb híján, idealista: az itteni oroszok a nyugati kultúrán keresztül fognak integrálódni Észtországba, merthogy az észt kultúra, ugyebár, európai, meg az életszínvonal is magasabb itt, mint odaát, és az oroszok ezért lojálisak lesznek Észtországhoz. Amely rendkívül toleráns nemzetiségi politikát folytat. Az viszont megengedhetelen, hogy az itteni oroszok Moszkva érdekeit szolgálják ki. Amikor az észtországi oroszok politikai képviseletérôl kérdezem, Tarto, mint a három nôvér, folyton Moszkváról beszél. A közelgô tallinni helyhatósági választásokon elôfordulhat, hogy az észt választók nem mennek el szavazni, és akkor az oroszok kerülnek többségbe. És ez rémisztô. Tarto számára az orosz kisebbség problémája valóban nem létezik. (Vagy ha létezik is, az itteni oroszok elôbb-utóbb megértik: Észtország legfôképpen az észteké, és nem másé, ha az oroszok itt akarnak élni, alkalmazkodjanak. És ne nagyon ugráljanak.) Csak Oroszország létezik. Azt kéne valami parittyával homlokon lôni végre.
Tallinnban elmegyünk még a nyelvhivatalba, ahol az orosz anyanyelvű lakosság nyelvhasználatával kapcsolatos ügyeket intézik. Itt székelnek többek közt a nyelvfelügyelôk is, azaz azok a tisztviselôk, akik az államnyelvrôl szóló törvény betartása felett ôrködnek. Az egyik nyelvrendôr (maguk az észt nyelvhivatalnokok hívják ôket így, rossz lelkiismeretüket zavart kuncogással leplezve) hibátlan magyarsággal kíván jó napot, majd érdeklôdik a Narancs stábjának kedves hogyléte felôl. Aztán kiderül, a pali tíz szót tud magyarul, de a két nyelv fonetikai rendszere annyira hasonlít egymáshoz, hogy ebbôl a tíz szóból azt is gondolhatnánk, a nyelvrendôrnek a Hortobágyon ringott bölcsôje, ott nevelte ôt a mamája. A váratlan lelki közösségben (ô nem tud magyarul, én meg nem tudok észtül) még sokáig szorongatjuk egymás kezét, hülyén vigyorogva. Egy másik nyelvrendôr, savanyú küllemű, savókék szemű ember szívesen elmondja, miben is áll a munkája. Bemegy például egy orvosi rendelôbe vagy egy boltba, vagy odalép a kalauzhoz a vonaton, és bizonyos szolgáltatások elvégzésére szólítja fel a dolgozót észtül. Ha az illetô nem érti, amit mond, vagy nem akarja érteni, nem ad neki tíz deka parizert, de ne a végébôl, ha lehet, vagy nem mondja meg, hogy mikor van csatlakozás Lihulába, vagy, amint az gyakran meg bírt történni, elküldi (oroszul) a jó édes észt anyukájába, a nyelvrendôr elôveszi kis igazolványát, és bírságot ír. Egyszer, kétszer, többször; a notórius nyelvtörvényszegôkre végül elbocsátás vár. A bírság összege nem nagy, de kellemetlen, mondja a nyelvfelügyelô. A nyelvtörvény szerint az ország egyetlen hivatalos nyelve az észt: az észteknek minden ügyüket el kell tudniuk intézni észtül. Ez elsô körben azokat az orosz anyanyelvű munkavállalókat sújtja, akik nem tudják az államnyelvet, napi munkájuk során viszont hivatalból észtekkel kell érintkezniük. (Az érintett foglalkozások listáját egy erre szakosodott állami hivatal állítja össze nyelvészek segítségével.) A közlekedésben, a szolgáltatásokban hagyományosan inkább oroszok dolgoznak. Ôk szívnak. Megkérdezem a nyelvrendôrt, hogy nem sajnálja-e az áldozatait. Megvonja a vállát. Ô szereti a többi nyelvet is. Minden nyelvet szeret. Például finn tulajdonú boltokba is jár ellenôrizni. De a törvény az törvény. Az oroszoknak épp elég idejük volt megtanulniuk észtül. És ezt tudják is. Szó nélkül fizetnek, rossz a lelkiismeretük. Néha még vesztegetéssel is próbálkoznak. Persze hiába.
Sok sikert kívánunk a nyelvfelügyelônek munkájához, és távozunk. Az utcán amúgy teljesen jámbor észt kísérônk magyarázza, hogy ô bizony örül a dolgok ilyetén állásának. Most végre észtül mehet orvoshoz, észtül írhatja kérvényeit, észtül. Nem bosszút akar állni. Élni akar.
Az észt állam által szervezett nyelvtanulási programok eddig csekély sikerrel jártak. Kevés a nyelvtanfolyam, és ami van, azért is fizetni kell, a függetlenség óta eltelt néhány év alatt alig néhány tízezren vettek bennük részt. Késôbb, már Narvában, egy nyelviskolai hallgató, akit óra közben háborgatunk, büszkén jelenti ki, hogy észtül nem tud és nem is fog tudni: úgy tanul most észtül, ahogy annak idején az SZKP történetét meg a marxizmus-leninizmust tanulta.
Narva
Az oroszok többsége kényelmes távolságra lakik Tallinntól, nagy részük egy tömbben, az ország északkeleti régiójában, amit Ida Viruumának neveznek. Kohtla Jarve, Sillamae és Narva, ezek a fontosabb városok, ha valaki nagyon kíváncsi rá. Narvában, ebben az elsô pillantásra minden tekintetben jelentéktelennek tűnô városkában, amilyenbôl több ezer pöttyözi tele az orosz tajgát, minden a szocreált és annak romjait idézi: a geometrikusan épült, sárgára mázolt vagy vörös téglás kôbarakkok, a végeláthatatlan gyártelepek; a város nyugati perspektívájának lezárásaként befejezetlen panelházak kontúrja remeg az áprilisi verôfényben. A helység egyik épen maradt régi épülete az erôd, a másik az egykori barokk városháza: körülötte behavazott pusztaság. A város határát jelentô folyócska partján félmeztelen férfiak napoznak, kucsmában; a túlparti bozótosban határôr motoz. Az már Oroszország. Ivangradot (észtül Jaanilinn) számos szál köti össze Narvával, sokan oda járnak dolgozni, csencselni, családot látogatni (vagy onnan ide). Ivangrad víz- és hôellátása Narvából jön: az ivangradi tanács szeret nem fizetni a számlákért, aztán az észtek pofátlanságáról hôzöngeni.
Észt ember, ha csak rá nem viszi a szükség, ritkán vetôdik el Narvába: az itteni oroszok a történeteiket maguknak mesélgetik. Oroszul persze. Az arra járó érdeklôdônek nincs nehéz dolga, ha meg akarja hallgatni ôket. Elég kiállni a kishatárállomásra. Egy idôsebb férfiú például, aki a megtévesztésig hasonlít a közkedvelt Nu, pogogyí című rajzfilmbôl a farkasra, szívesen ordibál néhány szót arról, hogy milyen rémes neki az élete, ettôl kisebb csôdület keletkezik, és a rossz, szakadt télikabátok, a hiányos fogsorok és az ordító szegénység kavalkádjában mindenki elsírja a bánatát. A spontán összegyűltek tetemes része kissé kapatos, ami nem csoda, ha én narvai lakos lennék, én is folyton innék. Narvát oroszok építették, a textilgyárat, az erôművet oroszok építették, tudom-e, hogy hány orosz halt meg balesetben az építkezéseken?, kérdezi egy igen részeg, pufajkás munkanélküli. Elôkerül még az, hogy ô háborús veterán, de ez annyira nyilvánvaló hazugság (a pasas alig lehet több ötvennél), hogy rögtön helyesbít is: nem ô, hanem hát az apukája. Világos, hogy mi van a fejében. Mi a vérünkkel felépítjük Narvát, az észtek meg elveszik. Az oroszoknak a maguk módján igazuk is van: ezt a Narvát valóban ôk építették. A város a háború elôtt majdnem tisztán észt település volt (csodálatos barokk kisváros, mondják az észtek), a háborút és az 1940-es szovjet, majd az 1941-es német megszállást túlélt részeit 1945-ben dózerolták a földbe a szovjet tankok. Azért, hogy az észtek soha többé ne gondolhassák a magukénak. Ezután indultak be a gigantikus gyárak a régióban, az erôművek, az építkezések, a hadiüzemek (a függetlenség kikiáltása után azt észtek találtak errefelé valami urániumüzemet, vagy mi a fenét, aminek a létezésérôl addig senkinek fogalma sem volt; csak sugárzott csendesen, mit sem törôdve az idôk változásával), s érkezett ide a több százezernyi orosz ajkú vendégmunkás. Akik egyáltalán nem gondolják magukat vendégmunkásnak, netán bevándorlónak. Hisz itt élnek évtizedek óta. Élô észtet alig láttak életükben, a nyelvet nem tudják megtanulni, ergo észt állampolgárságuk sem lehet soha; munkahelyüket bezárták vagy be fogják zárni; és maradni akarnak, maradniuk kell, mert nincs hova menniük. Még akkor is, ha elôbb-utóbb az orosz állampolgárságot lesznek kénytelenek felvenni.
Amikor arról faggatom ôket, hogy mit várnak az észt államtól és mit gondolnak az észt függetlenségrôl, még csak nem is dühösek. Nincs bennük ellenségesség, mondják üres tekintettel. Csak ne feledkezzenek meg az ország egynegyedérôl. És adjanak munkát, akkor nem lesz baj, teszi hozzá egy értelmes arcú, bôrkabátos fiúcska, jelenleg nepper. És abban mind megegyeznek, hogy nem akarják, hogy Narva Oroszországhoz tartozzon. Aztán a nagyon részeg pufajkást elfogja még egy ordítógörcs. "Én nem sírok. De miért? Miért hagynak itt megdögölni minket?", kiabálja a birodalom seprôje, akit ittfelejtett a visszahúzódó tenger. Nem tudom, az észtekre érti-e vagy az oroszokra. Vagy csak úgy általában.
A narvai polgármester szerint - aki egyébként nem narvai, úgy hozták ide, megválasztásának demokratikussága felôl pedig nyugodtan nevezhetnénk gubernátornak is - az oroszok pontosan tudják, milyen az élet odaát, ezért nincs semmiféle szeparatizmus a városban. Az oroszok észt iskolába akarják adni a gyerekeiket, észt vidékekre küldik ôket nyaralni. A problémákat pedig, legyek nyugodt, meg fogják oldani.
A sofôrünk, míg mi azt az ostoba erôdöt fényképezzük, leül egy közeli földhányás tetejére, arcát az áprilisi napfénybe fordítja, tekintetét Ivangrad panorámáján legelteti. Ivangrad panorámája egy másik, nem kevésbé ostoba erôdbôl áll, néhány lakótelepbôl, lepusztult viskókból meg magasfeszültségű vezetékeket tartó oszlopok erdejébôl. Szép itt - mondja a sofôr sugárzó arccal. Megpróbálom lebeszélni róla, nem sok sikerrel; látom rajta, hogy fáj neki, amit mondok. Legalább ez a régi torony, legalább erre mondjam, hogy szép. Legalább.
Aztán Tallinnban van alkalmunk még beszélni két orosz nemzetiségű parlamenti képviselôvel. Itt nem lesz Jugoszlávia, állítja határozottan Viktor Andrejev, a hatfôs orosz frakció vezetôje, még akkor sem, ha jelenleg elkerülhetetlen az etnikai orosz párt létezése. Ôk nem akarnak mást, mint türelmesebb észt politikát, megengedôbb nyelvtörvényt, diszkrimináció-mentességet meg azt, hogy az észtek ne az orosz kisebbség lezüllesztésében lássák a nemzetiségi béke zálogát, hanem a kulturális felemelkedésükben. Autonómia nem kell. Az sem kell, hogy az orosz is államnyelv legyen (errôl álmodozni persze lehet). A kommunizmus végképp nem kell. És kelleni épp Oroszország sem kell. De jó, ha tudatában van mindenki: ha ez így megy tovább, egyre többen veszik majd fel az orosz állampolgárságot, és ez destabilizálja Észtországot. A kisebbségi kérdésbôl biztonsági kockázat lesz.
Viktor Andrejevnek feltehetôleg igaza van mindebben. És dehogy fenyegetôzik. De érzi, hogy az erô vele van.
Riga
Arról, hogy Oroszország milyen változatos módokon képes beavatkozni a balti államok belpolitikai életébe, anélkül hogy ez bárkinek is a nemzetközi politikában feltűnne, a lett fôvárosban is meggyôzôdhetünk. Rigában, ebben a szovjet ipari monstrumban a lakosság legalább 60 százaléka orosz. Jobbára oroszok dolgoztak abban a dízelmotorgyárban is, amely monopolistaként uralta a szovjet gazdaságot. Aztán a függetlenség évei alatt a megrendelések szép lassan elmaradoztak. Nem az a baj, magyarázza a részvénytársasággá átalakult gyár vezérigazgatója, hogy az orosz hadiipar nem vesz tôlük semmit (a szovjet idôkben szinte kizárólag a hadseregnek dolgoztak); ez még érthetô is lenne. De a civil orosz nagyvállalatok sem. Például a Gazprom vagy a Rosztyelekom. Ez viszont tisztán politikai kérdés. A nyolcezerbôl hatezer embert kellett elbocsátania; oroszokat, persze hogy oroszokat. Így védi ôket a Gazprom. Aminek az a filozófiája, hogy minél rosszabb Lettországnak, annál jobb nekik: és a maga szerénynek éppen nem mondható eszközeivel igyekszik is politikai elégedetlenséget szítani mindenütt, ahova a keze elér. De valami tevékenység azért folyik a gyárban, menjünk, nézzük meg például a kísérleti műhelyt.
A kísérleti műhely a Rigas Dizelsben a következôképpen fest. Vagy öt szutykos munkás ül körül egy térdmagasságú munkaasztalt, és ha jól értem a szituációt, szegecseket vernek elsô blikkre teljesen értelmetlennek tűnô vasdarabokba. A kísérleti szegecselôk száz dollárért lennének hajlandók megosztani velünk nemzettudatuk titkait; nagy röhögések közepette lengetik a kalapácsot a kamera felé. Aztán egy öregember végül hajlandó szóba állni velünk: igen, ô a lett függetlenség ellen szavazott, és ellene van ma is. Mert tudták, hogy mi fog velük történni. Miért, mi történt, kérdezem. Hát az, hogy elfogyott a munka.
Ilyen egyszerű ez.
Bojtár B. Endre
(Tallinn-Narva-Riga)
Krasztev Péter
(Minszk-Kijev-Odessza -Tyiraszpol)A három balti köztársaság közül Litvániában az orosz lakosság aránya 10 százalék alatt van, így ôk nem jelentenek komoly politikai problémát. Észtország 1,6 millió lakosából viszont félmillió orosz anyanyelvű (vannak köztük beloruszok és ukránok is). Túlnyomó többségük a háború után települt be. Az észt függetlenség 1991-es nemzetközi elismerése után mindössze néhány ezren távoztak Oroszországba (nem számítva a szovjet hadsereg tisztjeit) - erre mondta azt a Narancs tudósítójának elkeseredetten Narva - észt nemzetiségű - városi jegyzôje, hogy "nyomorúságos egy migráció volt ez". Az 1995-ben véglegesített állampolgársági törvény értelmében százezren közülük automatikusan megkapták az észt állampolgárságot, további mintegy harmincezer fô sikeresen túlesett a honosításon. A többiek státusa bizonytalan: az állampolgársági törvény szigorú nyelv- és országismereti vizsgát ír elô. (A nyelv- és az állampolgársági törvényt az európai intézmények egyébiránt - akárcsak Lettországban - elfogadhatónak ítélték.) Észtországban az állampolgársággal nem rendelkezôk a parlamenti választásokon nem szavazhatnak (az önkormányzati választásokon viszont igen) és nem is választhatók. Politikai képviseletük megoldatlan.
Lettországban a 2,6 milliós összlakosság több mint 40 százaléka orosz anyanyelvű. A rájuk vonatkozó törvények némileg szigorúbbak a hasonló észtországi rendelkezéseknél. Az állampolgárságot nem kapottak száma meghaladja a 700 000-et. Lettországban a két etnikum keveredése erôsebb, mint Észtországban: errôl a vegyes házasságok magasabb aránya tanúskodik. A lettországi oroszok harminc százaléka aktívan támogatta a lett függetlenséget: csalódottságuk erôs. Mindkét köztársaságban az oroszok jobbára városokban laknak, a további gazdasági reformok elsôsorban ôket fogják sújtani. Észtországban a munkanélküliség tízszázalékos, ezek fele orosz; Lettországban az arányuk 40 százalék.
