Sokan, nem elegen - Választásireform-tervezetek

  • Bugyinszki György
  • 2005. szeptember 1.

Belpol

A kisebb parlament gondolata felettébb népszerű, de a kétharmados reform mikéntjéről máig nem sikerült megállapodni. A kisszerű taktikázás annak ellenére bénítja a négypárti megegyezést, hogy egy nagy (amúgy importált) ötlet szerint a közösen kiizzadandó változat csak 2010-ben lépne érvénybe. Mókás, ahogyan a felek egymás korábbi elképzelései mellett agitálnak, és mereven elutasítják egykori saját terveiket.

A kisebb parlament gondolata felettébb népszerű, de a kétharmados reform mikéntjéről máig nem sikerült megállapodni. A kisszerű taktikázás annak ellenére bénítja a négypárti megegyezést, hogy egy nagy (amúgy importált) ötlet szerint a közösen kiizzadandó változat csak 2010-ben lépne érvénybe. Mókás, ahogyan a felek egymás korábbi elképzelései mellett agitálnak, és mereven elutasítják egykori saját terveiket.

A rendszerváltozás óta 176 egyéni, 152 megyei és 58 országos listás mandátumért folyik a harc az országgyűlési választásokon. Nemzetközi összehasonlításban a leadott voksok és a megszerzett mandátumok viszonya nem tekinthető kiugróan aránytalannak - valahol a középmezőnyben vagyunk, Spanyolországgal egy szinten. (Bizonyítványunkat valamelyest rontja, hogy a szavazatarányos képviselet elve csak az 5 százalékos bekerülési küszöböt elérő pártoknál érvényesül; ha valaki ennél kevesebbet szerez, a rá leadott voksok elvesznek. E szabály felülvizsgálatáról a két nagy hallani sem akar, így az MDF egyedül maradt ebbéli igényével.) A T. Ház létszáma viszont valóban túlméretezettnek tekinthető, s minthogy a kisebb parlament szlogenjére az egyszeri választó széles mosollyal reagál, minden politikai alakulat érdekelt abban, hogy fenntartsa a választási reformot előkészítő lázas munka illúzióját. A jelenleg is zajló négypárti egyeztetéssorozatra is igaz ez; kidolgozatlan, esélytelen és alig valamicske változást hozó koncepciót egyaránt találni az asztalon. A rendszerhez egyrészt valóban nehéz szakszerűen hozzányúlni, a változtatások következményeit pedig egyenesen lehetetlen matematikai módszerekkel pontosan előre jelezni - így érthető az óvatosság és a halogatás.

Az MDF tervezete következetes, szakmai logikájuk hibátlan. Minthogy az egyéni választókerületek számát - településszerkezeti okokból - 150 alá nem lehet levinni (máskülönben - egyebek mellett - kezelhetetlenül nagyok lennének a kerületek), az így előállt aránytalanságok ellensúlyozásához pedig minimum 100 kompenzációs listás mandátum kell, 250 főnél kisebb parlament csak akkor képzelhető el, ha teljesen felszámoljuk az egyéni mandátumok rendszerét. S mivel ők 200 fős parlamentben gondolkodnak, 50 mandátum pedig nem elég az igazságos kompenzációhoz, javaslatuk egyfordulós, tisztán listás rendszert képzel el. Ez a modell Európában igen elterjedt és működőképes, annak ellenére, hogy az ily módon választott képviselők legitimációja némiképp ingatag, hisz személyükről közvetlenül senki sem szavazhatott. A legnagyobb gond persze nem ez az MDF ötletével, hanem hogy senki nem veszi komolyan, mivel egy alig 2-4 százalékos támogatottságú pártalakulat szakértőinek agyából pattant ki. E tervből tehát bizonyosan nem lesz semmi.

Az SZDSZ is abból indul ki, hogy 150 egyéni mandátumnál lejjebb nem lehet menni. (1989-ben az ellenzéki kerekasztalnál eredetileg 152 egyéni helyben állapodtak meg a felek, ezt csak később tornázták fel a mostani 176-ra. Az akkori képviselők ugyanis nagy számban bíztak az újraválasztásukban, és nem akarták, hogy ezen múljon a siker.) A legitimitás szempontját szem előtt tartva viszont eszük ágában sincs szakítani az egyéniben indulás gyakorlatával, s minthogy 100 kompenzációs listás hely szerintük is elég az aránytalanságok korrigálására, javaslatuk egy 250 fős törvényhozást vizionál.

Menjen a megye

Érvelésük szerint a megyei lista nem volt képes betölteni arányosító funkcióját a rendszerben (holott eredetileg e célra találták ki), ezért semmi szükség rá. Nógrádban például összesen 4 megyei listás mandátum van, ami azt eredményezi, hogy 16 százaléknál még egy mandátum sem jár, 17 százaléknál egy képviselő jut a parlamentbe, csakúgy, mint 33 százalékos eredménynél. Ez nyilvánvalóan nem fair. (A megyei lista felszámolását elsőként Tölgyessy Péter vetette fel, még 1993-ban.) Vagyis 152 szék máris mehet a pincébe - természetesen azzal, hogy az országos listás mandátumok mai számát 58-ról 100-ra kell felemelni, mert így hasznosulnának a töredékszavazatok. Mivel az egyéni helyek is csökkentek 26-tal, összesen 136 fővel kisebb Országgyűlést kapunk végeredményül. A választás továbbra is kétfordulós maradna (mert a szabad demokratáknak meggyőződésük - egyébként alaptalanul, lásd az MDF logikáját -, hogy az egyfordulós rendszer blokkosodást eredményez, és a kétpártrendszer kialakulását segíti elő), a bejutási küszöb sem változna, viszont ez esetben csupán egyetlen ikszet kellene rajzolnunk a nagy napon, hisz csak egyéni képviselőkre lehetne szavazni.

Az MDF és az SZDSZ is egyetért tehát abban, hogy az egyéni jelöltek mai rendszerével nem lehet sokat babrálni, vagy egy az egyben elvetjük, vagy legfeljebb apróbb módosításokat visel el. Nem így a Fidesz. Álláspontjuk szerint a feladat rém egyszerű: a mostani rendszert kellene arányosan 220 fősre kicsinyíteni, így a kisebb parlament össznépi igényének is meg lehet felelni, és a politikai földrajzot sem kellene újratanulni. (Mivel ez utóbbi láthatóan fontos a Fidesznek, az SZDSZ elképzelését tárgyalási alapnak minősítették, hiszen az számításaik szerint az eddigi eredményekhez igen hasonló parlamenti arányokat produkálna.) Ez 100 egyéni, 85 megyei és 35 országos mandátumot jelentene, kétfordulós, kétszavazatos rendszerben. Könnyű belátni, hogy ha drasztikusan csökken az egyéniben szerezhető helyek száma, akkor a kis mandátumszámú megyékben, mint Nógrád, Vas vagy Tolna, 25-30, sőt akár 36 százaléknyi voks szükségeltetne egyetlen képviselő delegálásához - aminek pedig nem sok köze van az arányos képviselethez. A felvetés átgondolatlanságát, mi több, komolytalanságát jelzi, hogy a tárgyalásokon Salamon László képviseli a nagyobbik ellenzéki pártot, ami biztos jele annak, hogy a Fidesznek esze ágában sincs megállapodni. Salamont úgymond erre a szerepre tartják, miként azt már az európai parlamenti választások körüli egyeztetések idején is megtapasztalhattuk. Amikor komolyra fordul a dolog, akkor rendre az történik, hogy Áder János átveszi a tárgyalásokat, és napokon belül megegyezés születik. Addig pedig telik az idő, de a látszat legalább megvan; a Fidesz készséggel segít a parlament létszámának csökkentésében. Ezért amíg a párt stratégái nem tartják időszerűnek, hogy komolyan is foglalkozzanak a témával, nem is készülnek saját koncepcióval. (A status quo fenntartása mellett egyelőre egyvalamihez ragaszkodnak csupán, az 5 százalékos bejutási küszöb megtartásához, nyilván az MDF - és paradox módon, kisebb mértékben az SZDSZ - iránt érzett zsigeri ellenszenv miatt. A kivárás hátterében talán az áll, hogy bíznak a kétharmados többség jövő évi megszerzésében.) Az utolsó hír a Fidesz tényleges elképzeléseiről még 2001-es. Akkoriban a Pokol Béla-féle választásireform-bizottság ülésein egy egészen hasonló koncepció mellett érveltek, mint most az SZDSZ: vagyis a megyei listától szabadultak volna meg ők is. A tisztánlátást nehezíti, hogy 1996 végén is folytak ugyanebben a témában informális négypárti egyeztetések, ahol is a Fidesz azt a modellt támogatta, melyet most az MSZP javasol. (És amely, ha végigfuttatjuk az eddigi választásokon, nagyjából ugyanazokat a parlamenti erőviszonyokat adja, mint a jelenlegi rendszer.)

A megfejtés nem ördöngösség (de a salamoni "tervezet" kamu jellegét jól mutatja); az MSZP kurrens változata ugyanis szemléletében semmiben nem különbözik az SZDSZ mai verziójától. (Ezért lehet, hogy 2000 végén Hack Péter a már említett Pokol-féle plénumon majdnem ugyanazt javasolta, amit ma az MSZP - csak kétfordulós formában, lásd még a korszakváltás programját. Tudják még követni?) Lényege az arányosság biztosítása (ellentétben a Fidesz koncepciójával) és az egyéni lista - igaz, módosított értelmű - fenntartása (szemben az MDF elképzelésével). Ez volna az úgynevezett "német modell", ahol egyfordulós választáson a mandátumokat a megyei listás eredmények alapján osztanák el, viszont az egyéni győztesekkel "töltenék fel" az így kiszámított helyeket. Mindezt egy 290-304 fős parlamentre kalkulálva. Például, 300 főre vetítve, ha egy párt 33 százalékot kap listán, akkor 100 képviselői hely jár neki. Ha viszont 100-nál több, mondjuk 105 körzetben sikerült győznie egyéniben mindemellett, akkor természetesen annak az 5 képviselőnek sem vész el a megszerzett mandátuma - ebben az esetben a parlament létszáma annyival nő, ahány egyéni befutó lemaradna a százalékos listás eredményen alapuló mandátumkiosztásnál. Magyarul: az Országgyűlés létszáma minimális mértékben bár, de ciklusonként változna - de mindig 300 fő körül mozogna. (Itt nem a megyei lista szűnik tehát meg, hanem az országos, de a lényeg, a töredékszavazatok beszámítása szempontjából nézve ez részletkérdés.)

Továbbá: ha egy párt három egyéniben képes nyerni, akkor ebben a rendszerben mentesülne az 5 százalékos bejutási küszöbtől - tehát e javaslat szerint volna a legnagyobb esélye annak, hogy új szereplők jelenjenek meg a parlamenti politizálásban. Ez jó hírnek tűnhet, a rossz hír viszont nyilvánvaló: e szcenárió szerint kevesebb mint 100 fővel csökkenne csupán a parlament létszáma. Ez az SZDSZ legnagyobb baja is a tervezettel, na meg persze az egyfordulós megoldás. Utóbbihoz viszont az MSZP ragaszkodik, szerintük ugyanis 1998-ban egyfordulós választáson győztek volna, és 2002-ben is simábban sikerült volna visszajönni. (Nem mellékesen: egyetlen fordulóhoz jóval kevesebb kampánypénz kell.)

Fő a kellemes együttlét

Az eddigiekből is látszik: nagy-fokú naivitás azt gondolni, hogy mind a négy parlamenti párt elmélyült kutatásokat végzett volna a választási földrajz tárgykörében, és ez alapján dolgozta ki saját preferált megoldását. De legyünk igazságosak: olyan tanulmányok, amelyek tudományos alapossággal képesek volnának modellezni az ilyen-olyan választási reformok hatását a várható eredményekre - egyszerűen nem léteznek, mégpedig objektív okokból. A szavazókörök ugyanis választásonként változnak, így képtelenség teoretikusan újraosztani a lapokat. (Legfeljebb a körzetek önkényes, tehát nem egységes elvek alapján történő újrafelosztásával, esetleg lakosságcserével - természetesen mindkettő törvénytelen. Egy közelmúltban hozott alkotmánybírósági határozat szerint még a főváros aránytalan körzetbeosztását is korrigálni kell 2007-ig.) A rendszer sztochasztikussága miatt nincs tehát lehetőség az eredményeket érdemben és biztonsággal befolyásolni képes taktikázásra senki részéről. Az azért bizonyos, hogy a reform utáni első eredmény miatt a vesztes fél a rendszer átalakítását okolja majd. Mint ahogyan az is, hogy egy-két ciklus elteltével minden szereplő megtanulja, hogy miként lehet a legjobb eredményt kihozni az új struktúrából.

Az egyeztetések szereplői időnként koncepciókat cserélnek egymás között - márpedig, ha egyik vagy másik javaslat nyilvánvalóan kedvezne ennek vagy annak, akkor ezen plánumok valószínűleg nem jártak volna körbe az elmúlt másfél évtized négypártijain füves cigi módjára. A Fidesz az SZDSZ és az MSZP ötletét is magáévá tette már korábban, az SZDSZ nemrégiben még az MSZP tervezete mellett kampányolt, az MSZP pedig 1997 elején még nemet mondott mostani saját koncepciójára. Minden adott tehát a megállapodáshoz - a szándékot kivéve. Érvelés helyett pedig esetlegesen megalkotott heurisztikákkal igazolgatják magukat, és szórakoztatják egymást a felek: "legyen minél kisebb, csak mi is benne legyünk" (MDF); "maradjon kétfordulós, különben blokkosodunk" (SZDSZ); "az arányok ne változzanak, mert ezt már megszoktuk" (Fidesz); "az egyfordulós jó nekünk, és minél nagyobb parlament kell, sok emberünk van" (MSZP).

A téma tehát menthetetlenül szilikatizálódni látszik - nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy egy ilyen reform jelentősen csökkentené az elosztható politikai állások számát. S minthogy ez a második vonaltól lefelé érintené különösen érzékenyen a politikusokat és szakértőiket, azok jövőjét is bizton meghatározná, akik jelenleg a választási reform ügyében négypártizgatnak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.