Sokan, nem elegen - Választásireform-tervezetek

  • Bugyinszki György
  • 2005.09.01 00:00

Belpol

A kisebb parlament gondolata felettébb népszerű, de a kétharmados reform mikéntjéről máig nem sikerült megállapodni. A kisszerű taktikázás annak ellenére bénítja a négypárti megegyezést, hogy egy nagy (amúgy importált) ötlet szerint a közösen kiizzadandó változat csak 2010-ben lépne érvénybe. Mókás, ahogyan a felek egymás korábbi elképzelései mellett agitálnak, és mereven elutasítják egykori saját terveiket.

A kisebb parlament gondolata felettébb népszerű, de a kétharmados reform mikéntjéről máig nem sikerült megállapodni. A kisszerű taktikázás annak ellenére bénítja a négypárti megegyezést, hogy egy nagy (amúgy importált) ötlet szerint a közösen kiizzadandó változat csak 2010-ben lépne érvénybe. Mókás, ahogyan a felek egymás korábbi elképzelései mellett agitálnak, és mereven elutasítják egykori saját terveiket.

A rendszerváltozás óta 176 egyéni, 152 megyei és 58 országos listás mandátumért folyik a harc az országgyűlési választásokon. Nemzetközi összehasonlításban a leadott voksok és a megszerzett mandátumok viszonya nem tekinthető kiugróan aránytalannak - valahol a középmezőnyben vagyunk, Spanyolországgal egy szinten. (Bizonyítványunkat valamelyest rontja, hogy a szavazatarányos képviselet elve csak az 5 százalékos bekerülési küszöböt elérő pártoknál érvényesül; ha valaki ennél kevesebbet szerez, a rá leadott voksok elvesznek. E szabály felülvizsgálatáról a két nagy hallani sem akar, így az MDF egyedül maradt ebbéli igényével.) A T. Ház létszáma viszont valóban túlméretezettnek tekinthető, s minthogy a kisebb parlament szlogenjére az egyszeri választó széles mosollyal reagál, minden politikai alakulat érdekelt abban, hogy fenntartsa a választási reformot előkészítő lázas munka illúzióját. A jelenleg is zajló négypárti egyeztetéssorozatra is igaz ez; kidolgozatlan, esélytelen és alig valamicske változást hozó koncepciót egyaránt találni az asztalon. A rendszerhez egyrészt valóban nehéz szakszerűen hozzányúlni, a változtatások következményeit pedig egyenesen lehetetlen matematikai módszerekkel pontosan előre jelezni - így érthető az óvatosság és a halogatás.

Az MDF tervezete következetes, szakmai logikájuk hibátlan. Minthogy az egyéni választókerületek számát - településszerkezeti okokból - 150 alá nem lehet levinni (máskülönben - egyebek mellett - kezelhetetlenül nagyok lennének a kerületek), az így előállt aránytalanságok ellensúlyozásához pedig minimum 100 kompenzációs listás mandátum kell, 250 főnél kisebb parlament csak akkor képzelhető el, ha teljesen felszámoljuk az egyéni mandátumok rendszerét. S mivel ők 200 fős parlamentben gondolkodnak, 50 mandátum pedig nem elég az igazságos kompenzációhoz, javaslatuk egyfordulós, tisztán listás rendszert képzel el. Ez a modell Európában igen elterjedt és működőképes, annak ellenére, hogy az ily módon választott képviselők legitimációja némiképp ingatag, hisz személyükről közvetlenül senki sem szavazhatott. A legnagyobb gond persze nem ez az MDF ötletével, hanem hogy senki nem veszi komolyan, mivel egy alig 2-4 százalékos támogatottságú pártalakulat szakértőinek agyából pattant ki. E tervből tehát bizonyosan nem lesz semmi.

Az SZDSZ is abból indul ki, hogy 150 egyéni mandátumnál lejjebb nem lehet menni. (1989-ben az ellenzéki kerekasztalnál eredetileg 152 egyéni helyben állapodtak meg a felek, ezt csak később tornázták fel a mostani 176-ra. Az akkori képviselők ugyanis nagy számban bíztak az újraválasztásukban, és nem akarták, hogy ezen múljon a siker.) A legitimitás szempontját szem előtt tartva viszont eszük ágában sincs szakítani az egyéniben indulás gyakorlatával, s minthogy 100 kompenzációs listás hely szerintük is elég az aránytalanságok korrigálására, javaslatuk egy 250 fős törvényhozást vizionál.

Menjen a megye

Érvelésük szerint a megyei lista nem volt képes betölteni arányosító funkcióját a rendszerben (holott eredetileg e célra találták ki), ezért semmi szükség rá. Nógrádban például összesen 4 megyei listás mandátum van, ami azt eredményezi, hogy 16 százaléknál még egy mandátum sem jár, 17 százaléknál egy képviselő jut a parlamentbe, csakúgy, mint 33 százalékos eredménynél. Ez nyilvánvalóan nem fair. (A megyei lista felszámolását elsőként Tölgyessy Péter vetette fel, még 1993-ban.) Vagyis 152 szék máris mehet a pincébe - természetesen azzal, hogy az országos listás mandátumok mai számát 58-ról 100-ra kell felemelni, mert így hasznosulnának a töredékszavazatok. Mivel az egyéni helyek is csökkentek 26-tal, összesen 136 fővel kisebb Országgyűlést kapunk végeredményül. A választás továbbra is kétfordulós maradna (mert a szabad demokratáknak meggyőződésük - egyébként alaptalanul, lásd az MDF logikáját -, hogy az egyfordulós rendszer blokkosodást eredményez, és a kétpártrendszer kialakulását segíti elő), a bejutási küszöb sem változna, viszont ez esetben csupán egyetlen ikszet kellene rajzolnunk a nagy napon, hisz csak egyéni képviselőkre lehetne szavazni.

Az MDF és az SZDSZ is egyetért tehát abban, hogy az egyéni jelöltek mai rendszerével nem lehet sokat babrálni, vagy egy az egyben elvetjük, vagy legfeljebb apróbb módosításokat visel el. Nem így a Fidesz. Álláspontjuk szerint a feladat rém egyszerű: a mostani rendszert kellene arányosan 220 fősre kicsinyíteni, így a kisebb parlament össznépi igényének is meg lehet felelni, és a politikai földrajzot sem kellene újratanulni. (Mivel ez utóbbi láthatóan fontos a Fidesznek, az SZDSZ elképzelését tárgyalási alapnak minősítették, hiszen az számításaik szerint az eddigi eredményekhez igen hasonló parlamenti arányokat produkálna.) Ez 100 egyéni, 85 megyei és 35 országos mandátumot jelentene, kétfordulós, kétszavazatos rendszerben. Könnyű belátni, hogy ha drasztikusan csökken az egyéniben szerezhető helyek száma, akkor a kis mandátumszámú megyékben, mint Nógrád, Vas vagy Tolna, 25-30, sőt akár 36 százaléknyi voks szükségeltetne egyetlen képviselő delegálásához - aminek pedig nem sok köze van az arányos képviselethez. A felvetés átgondolatlanságát, mi több, komolytalanságát jelzi, hogy a tárgyalásokon Salamon László képviseli a nagyobbik ellenzéki pártot, ami biztos jele annak, hogy a Fidesznek esze ágában sincs megállapodni. Salamont úgymond erre a szerepre tartják, miként azt már az európai parlamenti választások körüli egyeztetések idején is megtapasztalhattuk. Amikor komolyra fordul a dolog, akkor rendre az történik, hogy Áder János átveszi a tárgyalásokat, és napokon belül megegyezés születik. Addig pedig telik az idő, de a látszat legalább megvan; a Fidesz készséggel segít a parlament létszámának csökkentésében. Ezért amíg a párt stratégái nem tartják időszerűnek, hogy komolyan is foglalkozzanak a témával, nem is készülnek saját koncepcióval. (A status quo fenntartása mellett egyelőre egyvalamihez ragaszkodnak csupán, az 5 százalékos bejutási küszöb megtartásához, nyilván az MDF - és paradox módon, kisebb mértékben az SZDSZ - iránt érzett zsigeri ellenszenv miatt. A kivárás hátterében talán az áll, hogy bíznak a kétharmados többség jövő évi megszerzésében.) Az utolsó hír a Fidesz tényleges elképzeléseiről még 2001-es. Akkoriban a Pokol Béla-féle választásireform-bizottság ülésein egy egészen hasonló koncepció mellett érveltek, mint most az SZDSZ: vagyis a megyei listától szabadultak volna meg ők is. A tisztánlátást nehezíti, hogy 1996 végén is folytak ugyanebben a témában informális négypárti egyeztetések, ahol is a Fidesz azt a modellt támogatta, melyet most az MSZP javasol. (És amely, ha végigfuttatjuk az eddigi választásokon, nagyjából ugyanazokat a parlamenti erőviszonyokat adja, mint a jelenlegi rendszer.)

A megfejtés nem ördöngösség (de a salamoni "tervezet" kamu jellegét jól mutatja); az MSZP kurrens változata ugyanis szemléletében semmiben nem különbözik az SZDSZ mai verziójától. (Ezért lehet, hogy 2000 végén Hack Péter a már említett Pokol-féle plénumon majdnem ugyanazt javasolta, amit ma az MSZP - csak kétfordulós formában, lásd még a korszakváltás programját. Tudják még követni?) Lényege az arányosság biztosítása (ellentétben a Fidesz koncepciójával) és az egyéni lista - igaz, módosított értelmű - fenntartása (szemben az MDF elképzelésével). Ez volna az úgynevezett "német modell", ahol egyfordulós választáson a mandátumokat a megyei listás eredmények alapján osztanák el, viszont az egyéni győztesekkel "töltenék fel" az így kiszámított helyeket. Mindezt egy 290-304 fős parlamentre kalkulálva. Például, 300 főre vetítve, ha egy párt 33 százalékot kap listán, akkor 100 képviselői hely jár neki. Ha viszont 100-nál több, mondjuk 105 körzetben sikerült győznie egyéniben mindemellett, akkor természetesen annak az 5 képviselőnek sem vész el a megszerzett mandátuma - ebben az esetben a parlament létszáma annyival nő, ahány egyéni befutó lemaradna a százalékos listás eredményen alapuló mandátumkiosztásnál. Magyarul: az Országgyűlés létszáma minimális mértékben bár, de ciklusonként változna - de mindig 300 fő körül mozogna. (Itt nem a megyei lista szűnik tehát meg, hanem az országos, de a lényeg, a töredékszavazatok beszámítása szempontjából nézve ez részletkérdés.)

Továbbá: ha egy párt három egyéniben képes nyerni, akkor ebben a rendszerben mentesülne az 5 százalékos bejutási küszöbtől - tehát e javaslat szerint volna a legnagyobb esélye annak, hogy új szereplők jelenjenek meg a parlamenti politizálásban. Ez jó hírnek tűnhet, a rossz hír viszont nyilvánvaló: e szcenárió szerint kevesebb mint 100 fővel csökkenne csupán a parlament létszáma. Ez az SZDSZ legnagyobb baja is a tervezettel, na meg persze az egyfordulós megoldás. Utóbbihoz viszont az MSZP ragaszkodik, szerintük ugyanis 1998-ban egyfordulós választáson győztek volna, és 2002-ben is simábban sikerült volna visszajönni. (Nem mellékesen: egyetlen fordulóhoz jóval kevesebb kampánypénz kell.)

Fő a kellemes együttlét

Az eddigiekből is látszik: nagy-fokú naivitás azt gondolni, hogy mind a négy parlamenti párt elmélyült kutatásokat végzett volna a választási földrajz tárgykörében, és ez alapján dolgozta ki saját preferált megoldását. De legyünk igazságosak: olyan tanulmányok, amelyek tudományos alapossággal képesek volnának modellezni az ilyen-olyan választási reformok hatását a várható eredményekre - egyszerűen nem léteznek, mégpedig objektív okokból. A szavazókörök ugyanis választásonként változnak, így képtelenség teoretikusan újraosztani a lapokat. (Legfeljebb a körzetek önkényes, tehát nem egységes elvek alapján történő újrafelosztásával, esetleg lakosságcserével - természetesen mindkettő törvénytelen. Egy közelmúltban hozott alkotmánybírósági határozat szerint még a főváros aránytalan körzetbeosztását is korrigálni kell 2007-ig.) A rendszer sztochasztikussága miatt nincs tehát lehetőség az eredményeket érdemben és biztonsággal befolyásolni képes taktikázásra senki részéről. Az azért bizonyos, hogy a reform utáni első eredmény miatt a vesztes fél a rendszer átalakítását okolja majd. Mint ahogyan az is, hogy egy-két ciklus elteltével minden szereplő megtanulja, hogy miként lehet a legjobb eredményt kihozni az új struktúrából.

Az egyeztetések szereplői időnként koncepciókat cserélnek egymás között - márpedig, ha egyik vagy másik javaslat nyilvánvalóan kedvezne ennek vagy annak, akkor ezen plánumok valószínűleg nem jártak volna körbe az elmúlt másfél évtized négypártijain füves cigi módjára. A Fidesz az SZDSZ és az MSZP ötletét is magáévá tette már korábban, az SZDSZ nemrégiben még az MSZP tervezete mellett kampányolt, az MSZP pedig 1997 elején még nemet mondott mostani saját koncepciójára. Minden adott tehát a megállapodáshoz - a szándékot kivéve. Érvelés helyett pedig esetlegesen megalkotott heurisztikákkal igazolgatják magukat, és szórakoztatják egymást a felek: "legyen minél kisebb, csak mi is benne legyünk" (MDF); "maradjon kétfordulós, különben blokkosodunk" (SZDSZ); "az arányok ne változzanak, mert ezt már megszoktuk" (Fidesz); "az egyfordulós jó nekünk, és minél nagyobb parlament kell, sok emberünk van" (MSZP).

A téma tehát menthetetlenül szilikatizálódni látszik - nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy egy ilyen reform jelentősen csökkentené az elosztható politikai állások számát. S minthogy ez a második vonaltól lefelé érintené különösen érzékenyen a politikusokat és szakértőiket, azok jövőjét is bizton meghatározná, akik jelenleg a választási reform ügyében négypártizgatnak.

Neked ajánljuk