Kétféle módon lehet megtörni az embereket. Az egyik mód a sztálini: éjszaka jön a fekete kocsi, elvisznek, és soha nem látnak többé. A másik a kádári: folyamatosan figyelnek, ezt tudatják is veled, kellemetlenkednek, szívatnak, igazoltatnak, motoznak, egyszóval: nem hagynak élni. Én sem a sztálini időkben, sem a Kádár-rendszerben nem éltem, mégis ez ugrott be, amikor hétfőn tizenöt nyomozó szállta meg a BTK egyetemfoglalókkal teli előadóját, körülbelül tíz perccel a tervezett demonstráció kezdete előtt.
Kiáll egy alezredes és bejelenti, hogy bűncselekmény gyanúja miatt nyomozás folyik. Közben olyan kifejezésekkel dobálózik, mint „államrend elleni tevékenység” vagy „közüzem megzavarására irányuló szervezkedés”, végül közli, hogy a jelenlévők egy részét egy különszobában, egyesével fogják kihallgatni. Tanúként, természetesen, ugyanis a gyanúsítottaknak több joga van. Rögtön oda is vonulnak egy csoport lányhoz, mire a csajok közlik, hogy mind kiskorúak (ez esetben ti. csak a szülő jelenlétében történhet kihallgatás), és előkerülnek az 1997-es születési dátumú diákigazolványok.
Szemben egy hallgató, háttal a nyomozó
Fotó: MTI
Hiába próbálja a nyomozó vicceskedő felhanggal elütni a dolgot, ez akkor is gáz és ijesztő lenne, ha nem volna ilyen leplezetlen a megfélemlítési szándék. Ekkor leül mellém egy Kálámbó, és egy láthatóan begyakorolt mozdulattal kicsapja a jelvényét. Közli, hogy ő nagyon nem szeretné ezt csinálni, és csak azért vannak itt, hogy figyelmeztessék a diákokat arra, hogy mi bűncselekmény és mi nem az. Arra a kérdésre, hogy ez miért az utolsó pillanatban jutott eszükbe, azt feleli: igen, ennek már rég meg kellett volna történnie, majd egy farkasvigyorral megkér, hogy adjak tanúvallomást. Meccselünk pár percet azon, hogy én szeretném megvárni, amíg megérkezik egy jogi segítő (egy végzős joghallgató egyetemfoglaló), ebbe végül belemegy. Miközben várakozunk, megkérdezem, hogy mi alapján indítottak nyomozást. Azért – feleli –, mert kitudódott, hogy a teremben valakik arról beszéltek, hogy el kéne foglalni a hidakat, másvalaki pedig feljelentést tett, a rendőrség ez alapján intézkedett. Ajánlom neki, hogy indítsanak nyomozást a zsidóság kiirtására irányuló törekvések miatt, ugyanis én a villamoson hallottam, hogy többen erről beszélgettek. Legyint, elmondja, hogy a nyomozás indításáról nem ő, nem is a felettese, de még csak nem is a felettesének felettese dönt. Egy idő után elővesz egy idézési papírt azzal a felkiáltással, hogy na jó, ha nem jön senki, akkor később is jó lesz. Nem győzi meg, hogy én itt is szívesen színt vallok mindenről, csak várjuk meg a srácot – ő alá akarja írattatni a lapot. Látom, hogy hajthatatlan, úgyhogy beletörődök, rendben, elmegyek majd egy általam választott időpontban a Vörösmarty utcába. Aztán kinyögi, hogy mindenképpen meg kellene adnom a telefonszámom.
Ez már piszkálta a csőröm: nem szeretem mindenkinek megadni a számom, főleg nem nyomozóknak, így hát felajánlottam, hogy inkább megadom az e-mail címem, úgyis folyamatosan figyelem, és van olyan jó, mint a telefon. Valamiért azonban a nyomozó belekapaszkodott ebbe, és elkezd ezerféle módon édesgetni és fenyegetni, hogy neki utasítást adtak, hogy meg kell szerezze a számot. Csütörtökön – folytatja – úgyis meg kell majd adnom, ha ellátogatok hozzájuk. A végén aztán begurul, és fojtott hangon, somolyogva közli, hogy így is lehet játszani, ha nem adom meg, hív egy egyenruhás rendőrt, aki azzal a gyanúval, hogy a telefonom lopott, elveszi tőlem azt, feljegyzi a készülék azonosítási számát, ezt beküldi a központnak, és ez alapján már a telefonszámom is tudják azonosítani. Miután ez sem hat meg, mérgesen az asztalra csap, „jól van, bassza meg, nem is kell az a szám”, majd elmegy. Még utánaszólok, hogy „remélem, a kivégzés elmarad”.
