Felmérés a magyar civil társadalom helyzetéről

Szükségből erényt

  • Hunyadi Bulcsú
  • Wessenauer Veszna
  • 2017. július 8.

Belpol

A rendszerváltás után Magyarországon gyors fejlődésnek indult a civil szféra, és az újonnan alakult szervezetek kulcsfontosságú szerepet játszottak a demokratizálódás folyamatában. A civil társadalom helyzete azonban 2010 óta jelentősen romlott.

Ezt több nemzetközi jelentés (például USAID, Civicus) és hazai kutatás is alátámasztja. A tendencia legfőbb okai a független és kritikus szervezeteket ellenségnek tekintő politikai környezet, a jogi szabályozás jelentős átalakítása, a kormányzati ellenőrzés alá vont állami támogatási rendszer, a csökkenő állami források átláthatatlan és részrehajló szétosztása, valamint a szervezetek alacsony társadalmi beágyazottsága.

E problémák jelenlétét megerősítette a Political Capital kutatása is, amit az intézet az EU–Russia Civil Society Forum megbízásából végzett tavaly. (A vizsgálat Lengyelországban, Magyarországon, Németországban, Oroszországban és Spanyolországban is folyt.) A felmérésbe bevont 144 szervezet nagyobb része (40 százaléka) jelezte, hogy az elmúlt három évben romlott a helyzete, 35 százalék nyilatkozott úgy, hogy javult, 24 százalék szerint nem változott. A működési környezetet meghatározó tényezők közül a legnegatívabbnak az állami támogatás, a finanszírozás, a jogi keretrendszer és a magánadományok helyzetét ítélték, a legpozitívabbnak pedig az önkéntességet, a közvéleményt és a médiafigyelmet. A szervezetek által megnevezett fő problémák az alábbiak voltak: ellenséges és elutasító politikai környezet, gyenge társadalmi támogatottság, egyre súlyosabb forráshiány, a társadalmon és a civil szektoron belüli erős megosztottság, illetve a közös „civil” identitás hiánya.

Finanszírozási nehézségek

A legnagyobb kihívás a forráshiány. Az állami pályázatok részrehajló, átláthatatlan és sokszor korruptnak tartott elbírálása sok szervezetet öncenzúrára, illetve „lojalitásra” késztet azért, hogy forrásokhoz jusson. A válasz­adók szerint nagyobb eséllyel részesülnek az állami támogatásokból a kormányhoz „hű”, azt nem kritizáló civilszervezetek. A részrehajló támogatási gyakorlat különösen erősen volt érzékelhető a közelmúltban az oktatási, szociális feladatokra kiírt pályázatoknál. Egy hátrányos helyzetű roma gyerekekkel foglalkozó szervezet képviselője így foglalta össze az általa érzékelt helyzetet: „Nem tudom magunkat pozicionálni az állami rendszerhez, mert olyan területen dolgozunk, hogy már a puszta működésünk is irritálja a döntéshozókat. A mélyszegénység, a roma integráció kérdésével az állam működési hézagaira települtünk rá; míg ők ezen a területen is a sikert kommunikálják, mi a hibákat láttatjuk. Mindez kihat a forrásokra, a pályázati lehetőségeinkre is.”

Mivel a válaszadók szerint külföldi donorok korlátozott számban vannak jelen az országban, nagy a versenyfutás az elérhető forrásokért. (A Központi Statisztikai Hivatal szerint külföldi támogatásból a klasszikus civilszervezetek 6,9 százaléka részesült 2015-ben.) Ez nehezíti a civilek közti együttműködést, bizalmatlanságot ébreszt. A finanszírozási struktúra legnagyobb hátránya, hogy működési támogatás híján a szervezetek többsége projektalapon működik, nem tud állandó fizetést biztosítani az alkalmazottainak, és a forráshiány miatt sokszor kerül a megszűnéshez közeli állapotba. A szervezetek így nem tudnak hosszú távra tervezni, „futnak a pályázati pénzek után, ami miatt fókuszt veszítenek, nem azt csinálják, amit szerintük fontos volna a céljaik megvalósításához, hanem azt, amire támogatás van”. Számos szervezet legfeljebb egy évre előre látja a működését.

Függésben a politikától

A közvélemény számára talán kevéssé érzékelhető a civilekkel szembeni kormányzati föllépés egyik fontos hatása; az, hogy ezek a támadások „lebénítják” a szervezeteket: a hatósági ellenőrzések, a jogi lépések, a reagálások a támadásokra elvonják az amúgy is szűkös kapacitást a szakmai munkától. Beszűkült az érdekérvényesítés és a döntéshozatali részvétel lehetősége mind országos, kormányzati, mind helyi, önkormányzati szinten. Az érdemi konzultáció szinte teljesen megszűnt az állami intézmények és a független civilszervezetek között: míg egyik oldalról a kormányzat nem tart igényt a civilek véleményére, szakmai javaslataira, a másik oldalon több szervezet a szakmai hírnevét féltve inkább távol marad az együttműködéstől az állami intézményekkel. Ahogyan egy korrupció elleni küzdelemmel foglalkozó szervezet megfogalmazta: „Az érdekérvényesítés, kormányszervekkel történő tárgyalás, konzultációkban történő részvétel és közreműködés könnyen oda vezethet, hogy a kormány ránk hivatkozva legitimál egyes intézkedéseket, felhasználva ehhez a jó hírnevünket. Ez a kollaboráció gyanújával jár. A kormány bojkottjával azonban légüres térbe navigálhatjuk magunkat.” Sokan helyi szinteken is érzik az együttműködés megnehezülését. Ahogyan egy vidéki szervezet jelezte: „Szembesülnünk kellett azzal, hogy az önkormányzat minden lehetséges szinten akadályozza a munkánkat, valamint azzal, hogy az emberek nagy része nem áll ki mellettünk az önkormányzattal szemben. Ennek hatására a támogatói bázisunk csökkent, és az erőnk, önmagunkba vetett hitünk is megfogyatkozott.”

Az állam és a civil szféra hierarchikus viszonya, a felszínes és sokszor csak legitimációs célokat szolgáló egyeztetések káros és romboló hatással vannak a civilszervezetekre. Egy dél-magyarországi szervezet ezt így látja: „Tanult tehetetlenség: rengeteg küzdés után »megtanulják« a civilek, hogy nem lehet változtatni. Ez nem azt jelenti, hogy a gyors eredményeket hiányoljuk. A probléma ott keletkezik, hogy az állami szervek nem kommunikálnak velünk, vagy ha mégis, nem veszik figyelembe, amiket mondunk.”

A politikai támadások és az állami támogatások részrehajló és átláthatatlan elosztása több szervezetet is öncenzúrára, a szakpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos kritikák korlátozására késztet. Az egyik szervezet képviselőjének telefonon „javasolta” az illetékes miniszter, hogy nagyobb eséllyel pályázhatna állami támogatásokra, ha megválogatná, milyen sajtótermékeknek és mit nyilatkozik. Az „igazodás” a szervezet működésének biztosítása, az alkalmazottak anyagi biztonsága érdekében ugyanakkor a szervezetek identitását, straté­giáját is megkérdőjelezheti. Sok szervezet válasz­út elé kerül: adott esetben alapértékei feladása árán is alkalmazkodik, vagy eredeti céljainak megfelelően, de erős politikai ellenszélben folytatja a munkáját. Egy roma integrációval foglalkozó budapesti szervezet ezt írta: „Kezdeni kellett valamit azzal az identitásválsággal, ami kialakult egyrészt az évtizedes, sokszor reflektálatlanul végzett működés miatt, és amiatt, hogy a szervezetek akarva-akaratlanul bekerültek a politikai térbe időről időre, akár a pártpolitikaiba, ideológiai viták közepette találták magukat. Kik is vagyunk, kit szolgálunk? Mi is a civilszervezetek, a szektor szerepe egy társadalom életében? Helyes-e a misszió, amit kitűztünk, releváns-e még? Ön­azonosak vagyunk-e még? Hogyan viszonyulunk a bennünket körülvevő világhoz, ezen belül a többi civilszervezethez (együttműködés vagy versengés), hogyan viszonyulunk a helyi vagy központi hatalom társadalmi víziójához, illetve azokhoz a csoportokhoz, akikért dolgozunk, akik számára szolgáltatunk, vagy akiket képviselünk?”

 

A társadalmi bázis hiánya

A szervezetek elmondása alapján a kormányzati lejárató kampányok rávilágítottak arra a már korábban is ismert tényre, hogy a civilszervezeteknek nagyon alacsony a társadalmi beágyazottsága. Tapasztalataik szerint a társadalom egyre közönyösebb a közpolitikai és társadalmi kérdések, így a civilszervezetek munkája iránt is. Az egyre erőteljesebb radikalizálódás nehezíti a sérülékeny csoportokkal foglalkozó szervezetek munkáját, és korlátozza a vidéki közösségekkel való együttműködést, a bázisépítést. De az is igaz, hogy ha nyitnak a helyi lakosok felé, bemutatják a munkájukat, megismertetik velük céljaikat, akkor a közvélemény is sokkal pozitívabban ítéli meg őket.

A civilszervezetek, főleg a kormányzati lejárató kampányok után, intenzív együttműködésbe kezdtek annak érdekében, hogy minél egységesebben lépjenek fel a támadásokkal szemben, illetve társadalmi bázist és erősebb civil identitást építsenek. Sok szervezet taktikát váltott: az érdekérvényesítés mellett vagy helyett az aktivista jellegű működésre is figyelnek, és a helyi szintre fókuszálnak, ott próbálnak hatást elérni, közösséget szervezni. Az utóbbi évek megmutatták, hogy az állampolgárok nagyon keveset tudnak a civilszervezetekről, nem ismerik a tevékenységüket, nem értékelik a munkájukat, így szolidaritást sem vállalnak velük, amikor támadás éri őket. Egy jogvédő alakulat szerint „szervezetünk új stratégiája, hogy egyre inkább az állampolgárok felé fordul, egyrészt hogy adjunk egy, a lejárató kampánytól eltérő képet, illetve hogy megismertessük őket az ügyeinkkel (…), és megmutassuk a polgároknak, hogy az ő életükben is fontosak a szabadságjogok”.

Sok szervezet igyekszik egyre több önkéntest bevonni munkájába egyrészt anyagi, másrészt eszmei okokból. Egy vidéki szervezet leírása szerint azt, „amit nálunk 10 fizetett alkalmazott megtehetne, kb. 55 önkéntes teszi meg. És közben évente 100 másik működik közre a programjainkban (…). Tehát miközben könnyebb lenne, és szakmailag minden bizonnyal magasabb színvonalú is, ha fizetett alkalmazottaink lennének, ez fenntartható, és növeli a társadalmi szolidaritást.”

A pénzügyi nehézségek miatt a szervezetek arra törekszenek, hogy diverzifikálják a forrásaikat, és új finanszírozási modelleket vezessenek be. Ezt példázzák a közösségi alapítványok, amelyek helyi adománygyűjtéssel és -osztással, valamint közösségerősítő programok szervezésével foglalkoznak a helyi identitás erősítéséért. Számukra a legfontosabb feladat és kihívás a helyi ismertség, beágyazottság elérése, a támogatói kör kialakítása. Több szervezet jelezte, hogy a Norvég Civil Alap elleni támadások teremtette bizonytalan helyzetre válaszul fordultak az adománygyűjtés és a közösségi finanszírozás felé, hogy növeljék önállóságukat, csökkentsék kitettségüket a külső finanszírozásnak. Egy átláthatósággal foglalkozó szervezet így jellemzi a helyzetet: „A lejárató kampányok által generált közfigyelmet, illetve felháborodást arra használtuk, hogy növeljük a magánadományozóink, »előfizetőink« számát. Az állami támadás hatása az lett, hogy duplájára nőtt a rendszeres kisadományozók száma 2014–2015-ben.”

 

*

A magyarországi civil szférát a politikai támadások kreativitásra kényszerítették a finanszírozás, az együttműködés és a kommunikáció terén; ezzel párhuzamosan nőtt az érdeklődés a szervezetek munkája iránt a társadalom egyes rétegeiben. Úgy tűnik, a civilszervezetek elleni támadások serkentőleg hatottak a szférára, és elősegítették a kritikus önreflexiót, együttműködést, végső soron a fejlődést is.

Kivéreztetés

A 2010-es kormányváltás után gyökeresen megváltozott a civil szférával kapcsolatos állami stratégia, ami nemcsak a jogszabályi változásokban (pl. közhasznúság fogalmának megváltoztatása), a politikai kampányokban és a kormányzati álcivilszervezetek (GONGO-k) létrehozásában, hanem a civil társadalom finanszírozásában is testet öltött. Jelentősen lecsökkent a civil szférának biztosított állami támogatás, a támogatási döntések politikaivá és ideologikussá váltak, a támogatási szervezetrendszer pedig kormányzati befolyás alá került. A korábban működő, a civilszervezetek képviselői által dominált Nemzeti Civil Alapprogram (NCA) helyett létrejött a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA), amelyben a kormány képviselői és az általuk kijelölt tagok vannak többségben, forrásainak 10 százalékáról pedig a miniszter dönt saját hatáskörében. Míg az NCA büdzséje az 1 százalékos felajánlásokhoz volt rögzítve (bár a költségvetési törvény sokszor lecsökkentette ezt az összeget), a NEA esetében nincs ilyen rögzítés, és az állami támogatásnak nincs rögzített minimuma sem. Míg az NCA pályázataira 2009-ben 7,1 milliárd forint állt rendelkezésre, a NEA-nak 2011–2014 között csak 2,6-2,8 milliárd, 2015-ben 4,3 milliárd, 2016-ban pedig 3,9 milliárd jutott.

Hunyadi Bulcsú–Wessenauer Veszna

(Political Capital)

Neked ajánljuk