A történelmi igazságtalanságra bosszú, harag, rombolás a válasz, miközben eltűntek a világból a hagyományos utópiák. Az etnicista kormányzat váratlan helyeken talál magának szövetségeseket, és bár a közeli jövőben csekély a remény valódi változásra, jól tesszük, ha megbecsüljük azt a keveset is, ami nekünk adatott.
Magyar Narancs: Egy világjárvány kellős közepén vagyunk, és a szakértők nehezen kiszámítható, váratlan következményekről, a krízis példátlanságáról beszélnek. Valóban olyan szokatlanok a járvány társadalmi-politikai hatásai?
Tamás Gáspár Miklós: Ilyen típusú biopolitikai válságok mindig is voltak: járványok és háborúk, amelyek hatalmas népességvesztéssel és a gazdaság tönkremenetelével jártak. Éppen ezért alaptalan volt arra gondolni, hogy ilyen nem is lesz többé. Ami igazán változik, ami új: minden ország kormányozhatatlanná válik, az állam szokásos funkciói – a közigazgatás, a rendfönntartás, a gondoskodás, a gyógyítás, a nevelés, a mindenkori adott civilizációs vonások megőrzése – megszűnnek. Hiányzik a ráció, a racionalitás, amelyben többé nem hisz senki. A nyilvános érveléssel megállapítható igazságra nem törekszik a társadalom, mert konszenzust keres – alap nélkül. Egyetértés a babonában: ez megfelelne mindenkinek. A filozófia és a tudomány marginálissá vált, egy a hiedelmek között. Jelentős államokat egyszer csak intellektuális képességek nélküli emberek irányítanak, mint Donald Trump vagy Boris Johnson, vagy minősített elmebetegek, mint Jair Bolsonaro. Ez anekdotának, történelmi tréfának számít, mintha nem jelentené a modern állam és a nemzetközi, nemzetek fölötti intézmények megszűnését. Az államot nem forradalom rombolta le, hanem az alapjait illető hitetlenség.
Meg lehet figyelni, hogy mi a mostani társadalmi akcióknak a módszertana és az érzületi világa. Amerikában történt egy igazságtalanság, a rendőrök meggyilkoltak egy fekete férfit, ami jogos fölháborodást váltott ki, de ennek a hatása nem forradalmi, nem a társadalom megváltoztatására, új intézményes rendre irányul, csak számonkérés, igazságtétel követelése. A bosszúvágy teljesen jogos, a feketék évszázados szenvedése az égre kiált – igazságtalanság történt, tehát restitúciót követel az erkölcsi érzék. Mivel nincs politikai terv, marad a tiltakozás, a düh, a rombolás. Nem arról van szó, mint 1968-ban, hogy utópia, Nagy Terv mozgatná az embereket – dühösek, és ebben igazuk van. A világ igazságtalan és elkeserítő, de fel sem merül semmiféle projekt, semmiféle gondolat, csak a bosszú, a harag. Abból az érzületből, hogy az emberi viszonyok elviselhetetlenek, nagy vallások születtek az új élet, a megtérés hitével. Minden vallásnak és erkölcsfilozófiának az az alapja, hogy ez az élet nem méltó hozzánk, másképp kell érezni és gondolkodni. A harag csak kezdet.
MN: Elképzelhetetlen, hogy ebből kinőjön egy politikai mozgalom?
TGM: Nem képzelhető el, nem is fog.
MN: Az sem történhet meg, hogy egyszerűen becsatornázzák létező politikai erők?
TGM: Nincs hová becsatornázni, mert nincs emancipációs politika, amelyre ez a spontán mozgalom hathatna. Egyáltalán nincs olyan politika, amelyben a nélkülözhetetlen erkölcsi argumentáció szerepet játszanék.
MN: Akkor viszont érthető, miért olyan szimbolikus akciókban merül ki a tiltakozás, mint a szobordöntés.
TGM: De miért lenne ez szimbolikus? Ez politikai akció – ha egy országban a hagyományos tekintélyi struktúra legfontosabb szimbólumait, mint Pesten 1956-ban a Sztálin-szobrot lerombolják, az politika. Ha egyszer George Washington és Thomas Jefferson is csak nyomorult rabszolgatartó, akkor ez már nem az az ország, ami két hónappal ezelőtt volt. Az az ország, amelyben a rabszolgaságra nincs mentség, nem az, ami tegnap volt. Ezek nagyon fontos politikai változások, csak éppen nincs intézményes irányuk – a morális helyreállításon kívül. Nincs válasz rá, hogy mit kell tenni a helyreállítás, az erkölcsi, a kulturális, a politikai, a gazdasági egyenlőség érdekében, hogy minek kell megváltoznia. A nyugati társadalom történetében folyamatos a képrombolás, az Amerikát alapító puritánok is lemeszelték a freskókat, elégették a szentképeket, lerombolták az oltárokat és a szent szobrokat. Ezek a jelenségek – amelyek szörnyűségéről harsonázik itt mindenki, a Magyarországot kormányzó szélsőjobboldaltól számtalan, csakugyan független meg liberális figuráig, megy ám az össznépi niggerezés – ne tereljék el a figyelmünket az egyik valaha volt legnagyobb gaztettről, az afrikai rabszolgák Amerikába hurcolása és ottani pokoli életük iszonyatáról, és az évszázados diszkrimináció folytatódásáról. A mozgalom persze máris kezd kimerülni, mert nincs racionális politikai dimenziója, mint manapság általában semminek sincs. Ugyanígy puffant el a semmibe sok minden az új évezredben. Az a tiltakozás, amely nem veszi célba az államot, nem ér semmit. Az állam és a jog pedig fogalmi természetű, nem lehet erkölcsi fölháborodással megváltoztatni. Ugyanakkor mélyen megvetem azokat a kriptorasszistákat, akik nem értik a harag okait, komolyságát és mélységét.
MN: Nálunk a kormánypolitika és a vele egylényegű kormánypropaganda folyamatosan összeesküvés-elméleti körökben mozog, legyen szó mai vagy történeti fejleményekről.
TGM: Ez egyszerűbb is, meg kevésbé egyszerűbb is egyszerre. Ez a klasszikus nyugatellenes kelet-európai politika, amely nálunk annak idején Ausztriával, de különösen II. Józseffel és a felvilágosodással szemben, majd a 19. század hatvanas–hetvenes éveitől kezdve a nyugati szabású demokratizmussal állt szemben. A magyar nemesség föltételezte, hogy ha kiterjesztik a szavazati jogot, akkor nem magyar többség lesz az Országgyűlésben, bekerülnek az idegen ajkú és szívű szervezett munkások, és a parasztok, akik majd földosztást fognak követelni. A nyugatellenesség és a demokráciaellenesség így alkotott egyetlen politikai programcsomagot. Így volt ez a Horthy-rendszerben – de a létező szocializmusban is. A közvélemény, beleértve a „vonalas” újságírókat, azon derült, hogy „Amerikában verik a négereket”. A nyugati konzervatívok gyűlölete a ’68-asok, a hosszú hajúak, a diákok, a hippik, a szabad szerelem, az újbaloldal, a feminizmus ellen szó szerint azonos volt a „marxista–leninista”, valójában patriarkálisan elmaradott, begyöpösödött állampártnak meg reakciós sajtójának a mély ellenszenvével. Ez „nyugatellenesség” volt, mert mindent, ami baloldali, fölszabadító meg emancipatorikus, hagyományosan „nyugatinak” festenek le, a nyugatellenesség végigvonult megszakítatlanul az 1870-es évektől 1989-ig, no meg azóta. Ahogyan a sztálini rendszer gyanakodott a szabadkőművesekre, eszperantistákra, rádióamatőrökre és bélyeggyűjtőkre – mert külföldi kapcsolataik lehettek –, ma megint a vélelmezett kozmopoliták mesterkedései állnak a spiclipolitika és bulvárpolitika középpontjában. A kormánysajtó mai anti-szabadkőműves kampánya, miközben a szabadkőművesség jelentősége száz éve nagyjából zéró, az egyik legszórakoztatóbb tünete a világ meg nem értéséből fakadó önkéntelen humornak.
| ||
MN: A Kádár-korszakban az volt a hivatalos projekt, hogy mi egy párhuzamos úton haladunk, a Nyugattal versengve, és majd megelőzzük őket.
TGM: Ahogy vesszük. A megelőzést egyébként senki se gondolta komolyan. Az 1970-es, 1980-as években a pártestablishment szakértői és értelmiségi része nyugatbarátabb volt, mint a lakosság. Amikor én rövid időre, 1978 és 1981 között beérkeztem a hivatalos magyar értelmiségbe, akkor a pártkompatibilis értelmiségiek mind monetaristák és Thatcher-pártiak voltak, kivétel nélkül. Beleértve még a Népszabadság újságíróit is. Az állami beavatkozás meg a központosítás volt a gonosz. Ezek az emberek nemcsak azt mondták óvatosan és burkoltan, hogy a létező szocializmusnak vége, hanem – rendes, igazi reakciósként – azt is, hogy a szociáldemokrácia, a jóléti állam elavult. Tudni kell, hogy az 1980-as években kik voltak a hivatalos ideológusai a rendszernek, legalábbis az értelmiség számára: Max Weber, Wittgenstein és Heidegger. A nyugatellenesség 1989-ben tört ki igazi erővel, mert addig a modernizáló elitek nem hagyták. A kelet-európai külön útban akkor már csak a nacionalisták hittek és nem az MSZMP értelmisége. A nyugatellenesség általános jellemző vonása a kelet-európai politikának: ebben nagyjából egységes a régió modern története – az eszme persze német eredetű. Voltak naiv emberek, ilyenek voltak a magyar liberálisok, akik azt hitték, hogy Magyarország és Csehország európai országok – azért nem tartoztunk eddig Európához, mert itt voltak az orosz katonák meg a sztálini rendszer… Ma pedig sokkal nyugatellenesebbek vagyunk, mint a hetvenes években, és nincsenek itt az orosz katonák.
A nyugatellenesség – különösen, ami az antiracionalizmust és az antidemokratizmust illeti – megkülönböztető jegye a kelet-európai társadalmaknak, mindig is az volt.
Ezt nem a létező szocializmus erőszakolta ki, ez valóban egy kulturális kontinuumnak tekinthető.
MN: Nyugaton nem mutatkoznak az elzárkózás jelei? Például a Brexit nem egy újabb lépés a bezárkózás, a nacionalizmus felé?
TGM: A nacionalizmus nyugati gondolat, és mindig Nyugaton volt a legerősebb. És nem mindig bezárkózást jelent, hanem a leggyakrabban expanziót. Már nem létezik: a nacionalizmus rég halott. Etnicizmus van helyette, annak meg nincs politikai dimenziója. A nacionalizmusnak volt: olyan együttállásra épült, amelyben benne volt a társadalmi egyenlőség, a kulturális identitás összetartó ereje és az államban megtestesülő racionalitás. Az új etnicizmusból mindezek hiányoznak. Marine Le Pen a Nyugatot szereti, mert a Nyugat a gótika, a katolicizmus, a monarchia. Neki Európa német – ahogy az angol sovinisztáknak meg francia. A magyar etnicistáknak nem az a bajuk, hogy Európa német, hanem az, hogy európai, amiben sajnos tévednek ugyan, de ez másik kérdés.
MN: Miért, azzal megbékélnének, ha Európa karakterét tekintve német volna?
TGM: Azzal se békélnének meg. A magyar etnicistákat az jellemzi, szemben minden más nép etnicistáival, hogy kivétel nélkül minden külföldi népet gyűlölnek. És tényleg, melyik külhoni náció népszerű Magyarországon? Egyik se.
MN: Az utóbbi évek egyik legmeglepőbb fejleménye, hogy a történelmi tradíciókra fittyet hányva, a magyar kormány egyik legnagyobb barátja éppen a szerb kormány lett.
TGM: A magyar kormány politikáját a hiedelmekkel szemben nem a nacionalizmus vezérli, ezért hiányzik belőle a tradíció. Pusztán etnicista alapon pedig olyan érdekközösségek születnek, mint napjaink baráti szerb–magyar kormányzati kapcsolata, amikor a szerbek voltak a leggyűlöltebb szomszédaink nem is olyan régen. Én még olyan nacionalizmust nem láttam, amely ne lett volna szenvedélyes kutatója a múltnak. Ma pedig a múlt nem érdekel senkit, olyan vidékeinkért sajog a trianoni szív, amelyekről mai magyarországi ember sose hallott és nem is akar hallani.
MN: Többször megfogalmazott kritikád szerint etnicizmus terén nem sokban különbözik a jelenlegi, a kormánypropaganda által baloldalinak nevezett ellenzék sem.
TGM: Az ellenzék nem baloldali, és az etnikai kérdésekben – bár hagyomány diktálta eltérésekkel – nem sokkal jobb, mint a kormányzat: lásd mindenekelőtt a menekültkérdésben tanúsított gyáva magatartást, a kínaiakkal és oroszokkal, a balkáni népekkel szembeni szégyenletes előítéleteket, a cigánykérdésben az „óvatosságot”, az utódállami magyar kisebbségekkel szembeni alantas utálatot. Az ellenzék módszer és stílus tekintetében kicsit más, valamennyire ragaszkodik a 2010 előtti magyar köztársasági modellhez, ami több tárgyalást, egyeztetést, konzultációt, szelídebb bánásmódot jelent. Ilyen értelemben „liberálisabb” az ellenzék, mint a kormánypárt, kevésbé szereti a politikai brutalitást, inkább tűri – bár nem túl jól – a pluralizmust. Ez relatív érdem ebben a súlyos helyzetben, sokkal rosszabb volna, ha még ezek sem lennének. Bármi rosszat gondolok róla, azért jó, hogy valami ellenzék mégiscsak van úgy-ahogy, de azért szögezzük le: semmilyen igazi, mély ellenállás nincs bennük. Bántja az ízlésüket, hogy szemét módon bánnak velük és a néppel, hogy erőszakos, arrogáns a kormány – ezek olyan érzések, amelyekben minden különösebb politikai meggyőződés és gyakorlat nélkül rengeteg ember osztozik. A magyar kormány a szó hagyományos értelmében nem népszerű.
Orbán Viktort elismerik, mert nincs alternatívája, de nem szeretik. Az ő karizmatikus pillanata rég elmúlt.
Lehet, hogy nincs alternatívája és még sokáig kormányozni fog, de nagyon jól tudja, hogy már nem kell kimennie tömegek elé. Nincsenek többé rajongói. A reakciós magyar államrendszer lírai és metafizikai pillanatai már mögöttünk vannak – most már csak a rothadás következik.
MN: De ez a rothadás nagyon hosszú folyamat lehet, ha nincs alternatívája.
TGM: Akár örökkévaló – én például, aki elmúltam hetvenéves, már biztosan nem fogom megérni a végét, ti még talán igen. Az ötvenesek még bizakodhatnak.
MN: Félve kérdezem meg ezek után: mennyire tartod reményteljesnek, ígéretesnek azt a viszonylag fiatal ellenzéki politikusi generációt, amelynek tagjai főleg a városokban a sikeres önkormányzati választási eredmények nyomán jutottak pozícióba és erősen korlátozott döntési helyzetbe?
TGM: Nem ismerem őket eléggé jól, nyilván derék emberek. Mindenféle kellemes dolgot akarnak, például enni adni a nélkülözőknek meg födelet a fejük fölé – ezt azért nem nevezném annyira új szempontnak: ez hétezer éves ötlet – meg tiszta levegőt és virágillatot. Helyes. Kétségtelenül nem szeretik az erőszakoskodást, a rendőruralmat, kétségtelenül van pár szabadságszerető, kósza érzés ezekben az emberekben, legyen is. De ez még nem projekt, ami megváltoztat egy társadalmat.
MN: Ezek viszont hiányoznak…
TGM: Dehogy hiányoznak, csak nem hisz nekik senki. Nyilvánvaló, hogy a Karácsony mostani budapesti főpolgármester által képviselt irányzat kevésbé erőszakos, és jobban figyel az állampolgárok igényeire. Azt is elismerem, hogy vannak urbanisztikai és környezetvédelmi ismereteik, némi elszántság sem hiányzik belőlük, és nem tudom, hogyan, de elviselhetőbb életformát szeretnének kialakítani. Igen ám, de ahol ki kell állni, ott nincs kurázsi. Ilyen a menekültkérdés, amely tönkretette, fasizálta Magyarországot – anélkül, hogy az ellenzéki erők föl mertek volna lépni ellene. A legtöbb nagyvárost az ellenzék kormányozza, és közben simán tönkre lehet tenni a magyar tudományt, kultúrát, fölsőoktatást: nincs itt valódi erő, amely meghátrálásra tudná késztetni Orbánt akár olyan szférában, amelyben nincs otthon.
MN: Azért a múlt évi októberi önkormányzati választás nem azt bizonyította, hogy van politikai és társadalmi potenciál is a változás mögött?
TGM: Ezt meg is írtam egy cikkben, amelyben ünnepeltem a magyar választót, aki megítélésem szerint okosabbnak bizonyult a magyar politikai osztálynál. A magyar nép megválaszt kétes hírű senkiket is, mert csökkenteni akarja Orbán Viktor hatalmát, s ebben pragmatikus bölcsességgel jár el, bármennyire siralmas ez önmagában. Ha az általános, világméretű szétesés körülményei között progresszívebb erők jutnak hatalomra, akár ideig-óráig, azt meg kell becsülni, mert ritkaság. Gyakorlati értelme ugyan csekély, de morális értelemben kicsit vigasztaló. Becsüljük meg azokat a pillanatokat, amikor olyan kormány alakul, amelyben nincsenek fasiszták. Mert mit is válaszolt Michel Foucault egyik könyvében arra a kérdésre, hogy mit is akar: nem fasiszta életet.
MN: A hagyományos baloldalnak, a szociáldemokratáktól a tanácskommunistákig azért voltak elképzelései arról, hogy mi legyen utána…
TGM: Bizony voltak, kár is felhozni előttem, elvégre nekem is voltak elképzeléseim. Az a helyzet, hogy a baloldal nagy projektjeinek – beleértve azokat, amelyek nekem rokonszenvesek voltak, és retrospektíve még mindig rokonszenvesek – időszerűsége elmúlt. A nemzetközi munkásmozgalomnak vége, akárcsak a szocializmusnak mint történelmi jelenségnek – noha tartott majdnem háromszáz évig. Nem csekélység. A szocializmus döntő szerepet játszott a világtörténelemben, de elmúlt, mint ahogyan minden elmúlik. A múlté a hagyományos reakciósság is: leginkább már csak arra használják a gondolatait, hogy a legprimitívebb előítéleteket igazolják velük. Nincsenek új, inspiráló konzervatív mítoszok se – amelyet Maurice Barrès vagy Szabó Dezső tudott teremteni több mint évszázada már. A múlt morzsáit alkalmazzák emberek, esetlegesen, különösebb jelentés nélkül.
MN: A magyar jobboldalon például Csurka István jött újra divatba.
TGM: Igen, de ez is csak üres szó, Csurka István nem önálló ideológus, hanem Németh László egyik vulgarizátora, és Némethet, aki mégiscsak komplex gondolkodó volt, nem olyan könnyű megérteni. A gondolatait olyan szellemi kontextusban mutatta meg, amelyben Németh ott állt Szekfű Gyula és Babits Mihály között – nos, Szekfű és Babits ma elképzelhetetlen lenne. Még az is képtelenség, amit Szekfű gondolt, hogy az osztrák–magyar arisztokratikus örökségből kéne kimenteni valamit, afféle arisztokratikus nacionalizmus formájában, hogy „magasrendű életformákat” lehessen itt élni. Hogy ebből csiszlikség lett, ahogy ő maga mondta, az már az 1920-as évekre kiderült, a Horthy-rendszer egyfajta paródiája lett annak, amit ő megírt a Három nemzedékben. Németh László le is leplezte őt – a Szekfűről írott polemikus monográfiája az egyik legjobb magyar politikai könyv. Tisztán látta, hogy abban mi az élethazugság, a mesterkéltség – ezután előállt egy másik, csak éppen sokkal gonoszabb mesterkéltséggel.
A nagy tehetségű és műveltségű Németh László arról nevezetes, hogy a legjelentősebb magyar híve volt a nácizmusnak, majd 1956 után a leghatározottabban állt Kádár János és a Szovjetunió mellé, ennek dacára lángoszlopnak számít ebben az országban.
Akit ráadásul még csak nem is az eredeti kitűnő formájában, hanem csurkai és Bayer Zsolt-i vulgarizált formájában fogyaszt a magyar jobboldali közönség.
MN: Sokan azt tanácsolják a csüggedő magyar értelmiségnek, hogy úgysincs itt a politikai cselekvés ideje, jobb visszavonulni, és inkább a jövőnek alkotni. Működhet ez a fajta eszképizmus?
TGM: Visszavonulni? De hová? Hol van az a társadalmi közeg, ahol szegény Szekfűt idézve, magasrendű életformákat lehet realizálni? Ez a fajta visszavonulás nem lehetséges többé és nem is szép. Egy kis önérzetet szeretnék látni legalább.
MN: Lehet, hogy ebből az önérzetből lesz egyre kevesebb, ahogy egyre többek gerincét megtöri a rezsim.
TGM: Inkább a reménytelenség töri meg. Olyan sok félnivalójuk nincsen az embereknek. Ráadásul az uralkodó szélsőjobboldal, megvesztegetési célzattal most már pénzt is oszt az alkotóknak. Véleményem szerint ezt a pénzt nem lenne szabad elfogadni.
MN: Ez hideg, józan számításon alapuló járadékvadászat a kulturális élet szereplői részéről.
TGM: Ez mitől józan? Miért józanabb stratégia a járadékvadászat, mint, teszem azt, a sztoicizmus? Ez a józanság éppen akkora őrültség, mint a kizsákmányolás vagy a szadizmus. Az a józan, ami jéghideg és gonosz? Mivel nincsenek racionális diskurzusok és procedúrák a jelenlegi politikában, következésképpen nem csak hátrahúzódni nehéz, de előrelépni is. Sokan éppen az utópiák hiányában lépnek hátra vagy éppen egyeznek ki. Nincs terv, mert ahhoz kéne pár dologban hinni – mint például az igazságban. Írt Jürgen Habermas egy 1750 oldalas könyvet, ami kilencvenegy éves korában szép teljesítmény. Ez egy filozófiatörténet, amely a recenziókból ítélve – mivel még nem olvastam – visszamegy a hit és tudás klasszikus kérdéséhez. A kérdés az, hogyan lehet újra – de immár isten nélkül – olyan tekintélyt kölcsönözni ezeknek a gondolatoknak, mint amilyennel a hit fölruházta őket a középkorban. Ezt írja Jürgen Habermas 2020-ban, és nagyon megértem. Ez ugyan nem az én filozófiám, de mindenképpen megrázónak tartom, hogy egy élet elszántan kritikai és e világi filozofálása után Habermasnak arra kell választ adnia, hogyan tudunk az igazságnak tekintélyt adni a transzcendencia távollétében. Jó kérdés!
