Tíz éve halott (Solt Ottilia, 1944-1997)

  • Mink András
  • 2007.02.08 00:00

Belpol

Az én emlékezetemben úgy él, mint a demokratikus ellenzék, a Szegényeket Támogató Alap (Szeta), a Beszélő, egyszerűbben szólva az 1980-as évek "másik" Magyarországának Jeanne d'Arcja.

Az én emlékezetemben úgy él, mint a demokratikus ellenzék, a Szegényeket Támogató Alap (Szeta), a Beszélő, egyszerűbben szólva az 1980-as évek "másik" Magyarországának Jeanne d'Arcja. Ám ez túlzás, hiszen nekem ebből az időből semmilyen személyes emlékem nem volt róla. Csak utólag képzeltem így, miután a hetilap Beszélő Déri Miksa utca 10. alatti szerkesztőségében megismertem őt, valamikor 1991 tavaszán. Törékeny, rettenthetetlen alak. Nem volt persze sem fanatikus, sem katolikus, bár ez utóbbit Kőszeg Ferenc a tíz évvel ezelőtt írt búcsúztatójában egyáltalán nem tartotta lehetetlennek: "Bárha hinnünk lehetne, hogy a győzedelmes egyház egyszer majd jelét adja: hitetlen hívét hitvallói közé emelte."

Metszően okos volt. Kíméletlen éleslátással és remek humorérzékkel leplezte le és tette nevetségessé a hazugság, az alakoskodás, a képmutatás és az önigazolás kisszerű gesztusait. Egy Miss Marple, másfelől, ahogy önironikus önjellemzését idézte pályatársa, F. Havas Gábor, mindig a csalóka látszatok, az öncsalás, az önkéntelen elfojtások mögötti valóságos indítékokat és motivációkat kutatta. Mindig tartottam tőle; egyszer talán engem is elővesz, ahogy tette ezt a szakszervezeti vagyont fondorlatosan elsinkófáló pártkáderekkel, vagy a hajléktalanok, csavargók, az elhagyott zsákfalu cigánysorán élő ágrólszakadtak ellen magabiztos keménységgel föllépő, majd az ő láttán kissé megszeppenő és hetet-havat összehordó rendőrtisztekkel.

Az emberek rendszerint a győztesekhez, a hatalmasokhoz vonzódnak, hiszen maguk is győztesek és hatalmasok szeretnének lenni. Ettől remélnek biztonságot, befolyást, elismerést. Az is közismert, hogy az emberek a szerencséjüket hajlamosak erkölcsi magasabbrendűségük bizonyítékának tekinteni. Ottilia mélyen megvetette mindkét hajlamot.

1967-ben végzett a pesti bölcsészkaron magyar-filozófia szakon, ám hajlamai hamarosan a szociológia és a szociográfia irányába sodorták. Kemény István tanítványaként a legújabb kori magyarországi szegénység egyik első krónikása lett. Amikor pedig nem írhatott, mert műveit, majd később őt magát is eltanácsolták a hivatalos nyilvánosságból, akkor csak azért is írt és tett. Alapítója volt a Szetának, s 1982-ben csatlakozott a Beszélő szerkesztőségéhez. A Komjádi utcai lakásban fáradhatatlanul mosta, teregette és csomagolta a beérkező ruhaadományokat, konspirált, könyvelt, levelezett, szervezte az elosztást, kente a zsíros kenyeret, főzte a teát, trécselt, közben írt és szerkesztett. Önálló intézménnyé vált - amint ezt szintén Havas Gábortól olvashatjuk -, akihez akkor is eljutottak a levelek, ha azokat "Soltész Offéliának" címezték a "Kányádi" utcába. 1988-ban egyik ügyvivője az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd 1990-től, az első parlamenti ciklusban a szabaddemokraták parlamenti képviselője lett. Közben nyomozott, írt, szerkesztett, és a lapzárta súlyos hajnalain élete tüneményes humorú társával, Nagy W. Andrással együtt szórakoztatta a szerkesztőség kevésbé virgonc munkatársait.

1990 utáni története mégsem sikertörténet. A második nyilvánosság margójáról az országos politika centrumába került, ahonnan szinte azonnal elkezdett lassan kisodródni. Tévedés azt gondolni, hogy ebben kompromisszumot nem ismerő intranzigenciája játszotta a főszerepet. Evvel csak azok igyekeztek igazolni önmagukat, akik nem akartak szembesülni azzal, amiről beszél. Kétségtelen, hogy a régi idők megújult elvtársaival nem tudott megbékélni, és viszolygott az új magyar jobboldal újdonatúj, kenetteljes és szemforgató antikommunista hevületétől éppúgy, mint neofita valláserkölcsi buzgalmától. Átlátott rajtuk. A fő ok mégis az volt, amivel szociológusként és szociálpolitikusként maga is tökéletesen tisztában volt, és ami ellen szüntelenül, de végeredményben sikertelenül hadakozott. Tudta, hogy a magyar társadalomfejlődés, az alulpolgárosodottság egyik rákfenéje a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, illetve a középosztályba igyekvő rétegek paternalista önzése, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása, és e kettészakítottság folyamatos újratermelődése. A magyar közép- és kispolgárság félelmei történetileg érthetők. Az első világháború, a trianoni sokk, majd a rákövetkező migrációs nyomás, a polgári lét és életforma durva gleichschaltolásának egymást követő hullámai 1939 és 1956 között alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való félelmet. Érthető közérzület. Ám e folyamatok igazi történelmi vesztese a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt. A kádári konszolidáció viszonylagos jóléte, amely a társadalmi békét a kispolgárosodás biztosításával igyekezett megteremteni, és ennek érdekében csoportosította át a jövedelmeket, nem számolta fel ezt a strukturális szegénységet, csak egy időre elfedte a létét. Solt Ottilia első nagyobb tanulmányai, mindenekelőtt A hetvenes évek budapesti szegényei kimutatták, hogy e létforma generációkon át öröklődő állapot. Nem a szegénység léte, hanem ez a megállapítás volt az igazi botrány, amely miatt őt és a hasonló következtetésekre jutó társait, Lengyel Gabriellát, F. Havas Gábort, Csalog Zsoltot, Kemény Istvánt ki kellett szorítani az első nyilvánosságból. Bebizonyosodott, hogy a kádári jóléti politika diszfunkcionális és igazságtalan volt, ráadásul jólét helyett eladósodást és újabb válságot hozott.

Ám a botrány botrány maradt 1990 után is. A rendszerváltás pillanatában remélni lehetett, hogy ebből az ördögi körből ki lehet szakadni, és a magyar társadalommal el lehet fogadtatni, hogy a tartós szegénység erkölcsileg elfogadhatatlan; olyan nyomasztó teher, amely hosszú távon a felemelkedés lehetőségeit is gúzsba köti. Nem így történt, legalábbis egyelőre. Nem volt párt, amelyik ne azzal kampányolt volna tavaly tavasszal és ősszel, hogy garantálja a középrétegek jóléti juttatásait, sőt ha úgy adódik, növeli azokat. A rendszerváltás óta a második költségvetési válságot éljük át, miközben nő a szegénység, az alul lévőknek folyamatosan csökken az esélyük a fölzárkózásra.

Ottilia ezt jól sejtette, de e felismerésre 1990 után sem volt kereslet. Ebben is szürreális jelenség volt, amennyiben Magyarországon a valósággal, az érte viselt magánemberi és közösségi felelősséggel kendőzetlenül szembenézni maga a szürrealitás. Félő, hogy ma is az.

Ezt az írást bizonyára fölöslegesen érzelgősnek és okoskodónak tartaná. Tíz éve halott. Hiányzik. Nemcsak nekem, mindenkinek. Még ha a legtöbben nem is tudnak róla.

Neked ajánljuk

„Péternek csak egy baja van Viktorral, hogy nem ő ül a helyén”

  • narancs.hu

Igencsak megmozgatta a fiatalokat az előválasztás második fordulója. Körképünk szerint a vidéki városokban nagy számban ment el szavazni ez a korosztály. Ikszek Márki-Zayra és Dobrev Klárára, kígyózó sorok a sátraknál, határozott véleményű szavazók. Békés megyei, szegedi, szolnoki és siófoki helyzetképünk következik.