Soltvadkert az ország legnagyobb kiterjedésű borvidékének, a kunságinak a központja, egy települési közigazgatási határon belül itt található a legnagyobb szőlőtermő terület. Amikor tavaly először nyílt lehetőség arra, hogy a gazdák szőlőkivágásra támogatást vegyenek igénybe,
innen érkezett a legtöbb
kérelem. "Soltvadkertről négyszázan adtak be kivágási igényt 320 hektárra, aminek nagy részét el is fogadták, így a 3000 hektár művelt terület őszre 2720 hektárra csökkent" - vont mérleget a Narancsnak Somogyi László hegybíró, aki szerint idén is nagy várakozás előzi meg az újabb kiírást, miután a gazdák látták, hogy az EU-támogatásokat kifizető nemzeti intézmény, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) át is utalta a hektáronkénti átlag 1,3 millió forintot. A bor felvásárlási árát figyelembe véve ez mintegy két-három év tiszta árbevételének felel meg, ha a szőlő árát nézzük, még többnek. (A kivágási támogatás sarokszámairól lásd Tarolási záradék című keretes anyagunkat.)
A 12 hektárt művelő, negyvenes évei derekán járó Gyula gazda (aki teljes neve elhallgatását kérte) tavaly két hektárt vágatott ki. A földet megtartja, de még nem döntötte el, hogy az egészet beveti, pihenteti, vagy egy részére erdőtelepítési támogatást kér. Ugyancsak uniós támogatásból 2,5 hektáron lecserélte az öreg szőlőt bő termésű, kevéssé érzékeny fajtákra. Az EU ugyanis nemcsak a kivágásért fizet, egy ideig még biztosan támogatja az elöregedett, versenyképtelen szőlőskertek terület-, fajta- és művelési technológiaváltását is. A gazda idén kivár, miután hallotta, hogy az unió 2008-tól még jobban fizet, és szerinte a legtöbben szintén ezt teszik.
Somogyi szerint a kivágások leginkább azokat az ültetvényeket veszélyeztetik, ahol a termelők nem kötődnek közvetlen közelben lévő borászatokhoz, és biztosan nem érintik azokat a borászatokat, amelyek átfogják a teljes vertikumot, saját ültetvénnyel és feldolgozókapacitással is rendelkeznek. Megoldást jelentene, ha a gazdák értékesítési szövetkezetekbe (téb) tömörülnének, és úgy keresnének a szőlőnek megbízható felvevőpiacot. De ez a gondolat meglehetősen idegen a már a 80-as évek elején is magángazdálkodásra berendezkedett helyi termelőktől, ahonnan a hazai kocsmaborok jelentős része származik. A hegybíró szerint meglepő viszont, hogy a szőlészet-borászat csökkenő jövedelmezősége ellenére a tömeges kivágások mellett idén jelentős volt az ültetvénymegújítási kedv is.
Somogyi adatai szerint azzal, hogy a bor jövedékiadó-köteles lett (2000. augusztus 1. után), Soltvadkerten közel háromszázzal csökkent a borászatok száma. A legtöbben bort "hivatalosan csak családi fogyasztásra" termelnek (legfeljebb egy kicsit túlkalibrálnak ismerős kocsmák kedvéért), és nagyrészt a szőlőt bocsátják áruba. A termelők a szüreti kényszer miatt teljesen ki vannak szolgáltatva a felvásárlási árnak, ami a hamis borok meg az olcsó asztali import miatt az elmúlt évet leszámítva több szezonon át kínosan alacsony (35-40 Ft/kg) volt. Tekintettel a két-háromszor akkora terméshozamú, modern gépekkel művelt olasz ültetvényekre, melyek után az ottani gazdák dupla annyi támogatást kapnak, mint nálunk, a magyar tömegborok versenyképessége az itthoni piacon is meglehetősen korlátozott. (Tavaly a magyar asztali bor árát a 80 forintos olasz import határozta meg.) Egy soltvadkerti termelő hektáronként úgy 132 ezer forint támogatással vághat neki az idei szezonnak, ha a föld alapú támogatás (24 ezer) és a gázolaj-támogatás (69 Ft/liter 200 literig) mellett a környezetkímélő eljárásokat preferáló agrárkörnyezetgazdálkodási támogatást is igénybe veszi. Nem csoda tehát, hogy vannak, akik cukroznak, a kevés borból többet kreálnak, az alföldi bort "házasítják".
Noha eddig az asztali borokról esett szó, az a soltvadkerti borászat, melynek jó állapotú a szőlője, kellő technológiája és a magasabb árfekvéshez felvevőpiaca is van, kiváló minőségi borokat is képes készíteni. Az idei országos cserszegi fűszeres versenyen az összes aranyérmet a kunsági borok hozták el, és az országos rozéversenyt is helyi borászat nyerte. "A borvidék tökéletesen alkalmas gyümölcsös, üde borok készítésére, ami az egészséges étkezés előtérbe kerülésével a világon a leginkább keresett. A legnagyobb bűn, hogy ezt a szőlőt az asztali kategóriába kényszerítik" - mondta a Narancsnak Frittmann János, aki már évek óta a térség csúcsborait készíti; cége (Frittmann Testvérek Kft.) a német ajkú országok, valamint Új-Zéland borszaküzleteibe és éttermeibe szállít. A borász szerint a fajtaváltás mindenképp támogatandó, de a gazdaságossági szempontokon túl azt is figyelembe kellene venni, hogy középtávon milyen fajtákra van szükség a minőségibb piacokon.
Igazán jó bor készítésének Török Imre, a Hilltop Neszmély Rt. igazgatója szerint sincs objektív akadálya, nagy mennyiségű minőségi bor készítésének viszont van: a kellően nagy, jó állapotban lévő termőterület. "A termelőszövetkezetek telepítései a nyolcvanas években
nem figyeltek a modern
művelési módokra és az európai piac változásaira, előtte pedig utoljára a 30-as évek végén telepítettek mérhető mennyiségben szőlőt. Emiatt a rendszerváltás után teljes szőlőrekonstrukcióra lett volna szükség, ám az uniós belépés előtt egyetlen olyan esztendő sem volt, amikor a telepítések országosan meghaladták volna az ezer hektárt. A SAPARD programból elkülöní-tettek ugyan erre a célra, de az összeg az inflációt egyáltalán nem vette figyelembe; a Hilltop nyomott árú beruházás mellett is csak a bekerülési érték negyven százalékát kapta hektáronkénti támogatásként. A procedúra a hitelfelvétellel együtt olyan bonyolult volt, hogy azok a gazdák, akik csak a pár hektáros atyai örökséget szerették volna megújítani, eleve bukásra voltak ítélve. "Nem is nagyon reklámozták a lehetőséget" - mesélte a Narancsnak Török. Szerinte elment a hajó, amennyiben az EU az uniós borreformnak megfelelően 2010-re (B verzió: 2013-ra) kifuttatja a szerkezetátalakítási programot.
Botos Ernő Péter, a kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet igazgatója szerint a magyar szőlészet-borászat még az átalakulás fázisában van, és súlyos kérdések - szerkezetátalakítás, integrációs kapcsolatok újraalakulása - várnak eldöntésre. Olyan letisztult piacon, mint a spanyol vagy a francia, kalkulálni lehet a szőlőkivágásokat, nálunk viszont nem lenne szerencsés végleges veszteségeket elkönyvelni. Szerinte üzletileg is nehezen indokolható az a kísérlet, hogy az EU a piaci egyensúlytalanságot a termelési alap csökkentésével oldja meg, mivel a kieső mennyiséget pótolják az ausztrálok, a dél-amerikaiak, a dél-afrikaiak vagy az új-zélandiak. Vagyis azok a bortermelő országok, melyek az utóbbi években jelentős pozíciókat szereztek az európai borok rovására.
Botos szerint a magyar bor nem az olcsó kategóriában versenyképes (amely mennyiségileg durván a mindenkori piac felét teszi ki) - a minőségiben pedig a legkevésbé -, hanem a "középmezőnyben": itt vernek ránk leginkább az újvilágiak, az ausztrálok, a németek vagy az olaszok. Az európai beszállító egy üveg illatos, üde chilei bort letöltve, palackozva, magyar címkével ellátva egy euróért visz a hazai forgalmazó raktáráig - még a húszszázalékos árrés is simán ráfér a hipermarketekben. Bár a bor egyre trendibb termékké válik, és a magyar fogyasztó is okosodik, az ár-érték viszonyokon nem könnyű eligazodni. A 60-as években kialakított, amúgy is nehezen azonosítható, technológiai alapú kategóriák (asztali bor, tájbor, minőségi bor) ma már nem egyeznek a piaci kategóriákkal, az ár sem orientál, és a fogyasztó sem igazán érti, mit jelölnek. A bor amúgy sem egyszerű ipari termék, és csak bizonyos fokig racionális az árképzése: hiszen megfizettetik a hagyományt, a termőhelyet, a készítési eljárást, a márkát, a borász nevét és mindazt, ami a terméket körüllengi.
A bortermelők épp ezt az imázst javítanák, de az eltérő piaci csatornákban szerzett tapasztalataiknak megfelelően más-más hangsúlyokkal. Például Frittmann János szerint nem a termőhelyek, hanem a bor
minősége szerint kellene
különbséget tenni - míg a már elismerést szerzett borvidékek (és ottani pincészetek) kivívott pozícióikat védenék. Megint különböznek az érdekek a száz százalékig lokális piacra termelő és a skandináv vagy az angolszász piacokra exportáló borászatok között. Az előbbiek a hazai piacot védenék az egyre erősödő importtól, az utóbbiak külföldön építenének országimázst. Török Imre szerint "Chiléről húsz éve még mindenkinek Pinochet jutott az eszébe. Ma a gyönyörű kék ég, napsütés, virágok. Csinálhatunk legalább olyan jó bort, mint a chileiek, mégis legalább egy fonttal olcsóbban tudjuk csak eladni. Ez pedig azzal függ össze, hogy az országnak általában milyen a megítélése, és milyen képet sugároz magáról."
Botos úgy véli, többről van szó, mint országimázs-építésről: a piacra lépést kellene segíteni. "Az európai borászatnak jobban kell alkalmazkodnia a piachoz, a fogyasztási szokásokhoz. A világon nagyon sokan úgy isznak bort, hogy nem mindig törődnek azzal, pontosan milyen fajta. De amikor mondjuk valaki elviszi a barátnőjét vacsorázni, már termőhely vagy borászat szerint választ. A magyar piacnak is errefelé kell mennie: lesznek tömegborok interregionális termőhely-megjelöléssel, mint dunai, balatoni vagy mátrai, és azok a borok, amiket a kultuszuk vagy speciális készítési módjuk alapján érdemes pontos földrajzi árujelzővel ellátni, mert ez az árban is érvényesíthető többletértéket jelent. Ilyenek a tokajiak vagy az elmúlt éveknek köszönhetően a villányiak, de ilyen lehet egy szekszárdi bikavér vagy egy soltvadkerti ezerjó is. A borpiacnak két markáns jellemzője van: egyrészt erős a koncentráció, miután a hipermarketek 40-80 százalék között felelősek a termékek elosztásáért, és ez az arány növekszik, míg a fennmaradó rész többféle csatornán jut el a fogyasztókig, mint korábban: Magyarországon tizenöt éve még nem volt igazi borturizmus, hiányoztak a borszaküzletek, nem volt ennyi étterem, és csak nemrég létezik online kereskedelem. Alkalmazkodni kell a helyzethez. Ha kivágok tízezer hektár szőlőt, attól még a maradék nyolcvanezer hektár problémája megmarad."
Tarolási záradék
Az MVH az agrártárca 110/2005. rendelet alapján tavaly írt ki először támogatási pályázatot szőlőültetvények végleges kivágására. Az unió Magyarország számára az adott évre 5000 hektár kivágását engedélyezte, de a tényleges igény csak 4800 hektár volt. Ebből közel ezer hektárról szóló kérelmet azért utasított el a hivatal, mert nem felelt meg az adminisztratív feltételeknek, illetve az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) helyszínen végzett ellenőrzési feltételeinek. (Például a megadott helyrajzi számon lévő ingatlan nem egyezett a kivágásra kiszemelt terület határaival, vagy a tulajdonviszonyok nem voltak tisztázva.) Az MVH így összesen 3850 hektárra 5,1 milliárd forintot fizetett ki, átlagosan 1,3 milliót hektáronként. Az EU Bizottság 2008-2009-től a kivágási támogatás összegét még vonzóbbá tenné: négyszázezer hektár megszüntetésére 2,4 milliárd eurót különítene el, ami hektáronként átlagosan kétmillió forintot jelentene. Annak érdekében, hogy a kivágás minél gyorsabb végrehajtására ösztönözzék a termelőket, a felkínált összeg évről évre csökkenne.
A beavatkozást az EU azzal indokolja, hogy az unió évről évre többet költ az eladhatatlan készletek lepárlása (ipari alkohollá alakítása) támogatására - 2005-ben például az ágazati támogatás 42 százalékát. A fő haszonélvezők a latin bortermelő országok, ahol komoly szociális krízist okozna a lepárlás intézményének átmenet nélküli megszüntetése. Botos Ernő Péter szerint a lepárlási támogatások egy részét meg lehet szüntetni, mert arra valóban nincs szükség, hogy olyan párlat készüljön, ami a borral versenyez a piacon. A borászati melléktermékek lepárlása viszont szerinte nem teljesen haszontalan. Az igazgató a felszabaduló pénzeket a marketing, a piackutatás és a logisztikai rendszerek közösségi támogatására fordítaná.
