A kormány összességében 360 milliárd forint körüli extrabevételre számít mindebből, s mindehhez hozzájön az a körülbelül évi 350 milliárd forint, amit a polgárok magán-nyugdíjpénztári befizetéseinek lefoglalásával ("visszatartásával") nyer az állam. Ily módon az Orbán-kabinet pénzügyi mozgástere nagyobb is lesz, mint akkor lett volna, ha Brüsszel engedi az idénre vállalt 3,8 százalékos államháztartási hiány felpuhítását 6-7 százalékra. Mindez azért fontos a kormánynak, mert a megnövekedett játéktérnek köszönhetően teljesíteni tudja nyolc éve hangoztatott ígéreteinek legalább egy részét.
Akinek sok van, legyen több
Mindenekelőtt a személyi jövedelemadó rendszerének egyszerűsítését és egykulcsossá tételét, továbbá a társasági adó két lépcsőben esedékes csökkentését 10 százalékosra. A családi kedvezmény új rendszere ugyancsak az állam eddigi bevételeit apasztja: míg jelenleg legalább három gyermek után jár az adójóváírás, addig 2011-től már egy gyermek után is.
Az egykulcsos adó bevezetésével az eddigi 17 százalékos alsó, és az évi bruttó 5 millió forint feletti részre vonatkozó 32 százalékos személyi jövedelemadó-kulcs egységesen 16-ra csökken. Ez jövőre még a félszuperbruttóra értendő (vagyis bruttó jövedelem szorozva 1,27-dal), ami 2013-ra két lépésben megszűnik, tehát a jövőre még "sima" bruttóra vetített 20,23 százalékos adó két év alatt valóban lemegy 16 százalékra. Ezzel egyidejűleg az adójóváírás is csökken, ami gyakorlatilag adóemelést jelent: a jóváírást eddig 310 ezer forint bruttó fizetésig lehetett igénybe venni (210 ezer forint alatt a teljes összeget, onnan fokozatosan csökkenő mértékben, jövőre viszont 180-260 között lesz lehetséges ugyanez, és a jóváírás mértéke is 20 százalékkal mérséklődik.
A gyerekek utáni kedvezményt az adóalap csökkentésével oldják meg: két gyerekig 62 500 forint/ gyerek erejéig csökkenthető az adóalap, három gyerektől pedig gyerekenként 206 250 forinttal. Egyszerűbben: egy gyereknél havi 10 ezer, kettőnél 20 ezer, háromnál 99 ezer forint az adókedvezmény. (A kedvezmény a házastársak vagy az egy háztartásban élő, a gyerekeket közösen nevelő felnőttek között megosztva is igénybe vehető.)
Mivel már az első Orbán-kormány is családbarátnak nevezte magát, nem árt részletesebben is megnézni, kinek kedvez az új szabályozás. A gyereket már vagy még nem nevelő adózók jövőre akkor járnak jól, ha több mint havi bruttó 280 ezret keresnek - minél kevesebb a havi jövedelmük, annál inkább hiányozni fog nekik az adójóváírás. Az egygyerekesek havi 110, a kétgyerekesek havi 160, a háromgyerekesek havi bruttó 487 ezer forintig (2013-tól 618 750 forintig) egyáltalán nem fognak adót fizetni, ami azt is jelenti, hogy e jövedelemhatárok alatt nem is lehet a kedvezményeket teljesen igénybe venni. A számítás viszont nem vette figyelembe, hogy mi lesz a családi pótlékkal, mivel azt még nem tudjuk. Ha azt az adókedvezmény miatt csökkentik (mint az előző Orbán-kormány idején), akkor a jövedelemtől függően lesz olyan, akinek jövőre összességében kevesebb marad, mint az idén; az igazán csóró és munka nélküli gyerekes szülők pedig kifejezetten nagy bajban lesznek. Ha a családi pótlékot gyerekenként 10 ezerrel csökkentenék, ami reális lehetőség, akkor (és ezt már mi mondjuk a portfolio.hu grafikonja alapján) havi bruttó 280 ezer alatt az egy-két-három gyerekesek is rosszabbul járnának az új adótörvénnyel. Márpedig a havi bruttó 150-280 ezer forint közötti kereset mondható ma tömegesnek Magyarországon.
Ám a válságadókhoz hasonlóan a részletek kevéssé ismertek: nem világosak például a változtatások költségvetési kihatásai sem. Ha például a már említett családi pótlék rendszere változatlanul megmarad, akkor az állam jövőre is minimum 365 milliárdot költ erre. Vagyis a családi kedvezmény bevezetésére hivatkozva éppenséggel volna fiskális érv a pótlék megszüntetésére, csakhogy annak kivezetésével vagy radikális csökkentésével családos aktív dolgozók tömegeinek lenne kevesebb a havi bevételük. Ez viszont pillanatok alatt a "polgárság" és a szegényebb rétegek "történelmi szövetségének" a végét jelentené. Azt tartjuk tehát valószínűbbnek, hogy a kormány nem kockáztatja széles bázisának erodálását a családi pótlék eltüntetésével - a válságadókból és a magán-nyugdíjpénztári pénzekből kalkulált 700 milliárdnyi plusz elegendő lehet ennek fedezetére. (Az egyes ágazatokat sújtó különadókkal lapunk 48-49. oldalán részletesen is foglalkozunk; az alábbiakban a legnagyobb tételt, a magán-nyugdíjpénztári egyéni befizetések tovább nem utalásának esetleges következményeit vizsgáljuk.)
A kormány szépen kér
"Ma havonta 30 milliárd forintot utalunk át a félállami, Magyarországon magánnak mondott nyugdíjrendszerbe, ez a nyugdíjrendszer második pillére. Ezt a havi 30 milliárd forintot válság idején egész egyszerűen nem utalhatjuk át, mert ezt nem bírja ki a nyugdíjrendszer. Ezért az átutalásokat november elsejétől 2011. december 31-ig fölfüggesztjük" - Orbán Viktor e szavakkal jelentette be a magánnyugdíjrendszer leállítását. A szakértők és a sajtó egy ideig találgatni voltak kénytelenek a homályosra sikeredett bejelentés értelmét, hiszen a magánnyugdíjpénztárak egyfelől nem félállami intézmények, másfelől nem kapnak pénzt az államtól. "Senkit nem lehet arra kötelezni, hogy tőzsdére vigye a pénzét" - utalt Orbán hétfőn újra a magánpénztárakra, amelyek a tagok vagyonát amúgy döntően kötvényekben, mintegy 50 százalék erejéig egyenesen magyar állampapírokban tartják, a részvényarány 10 százalék, a többi különféle befektetési jegy. Ha feltételezzük, hogy a miniszterelnök legalább nagyjából ismeri és érti a magyar nyugdíjrendszert, akkor a megfogalmazásból (amit kormánytisztviselők azóta fokozni is tudtak, és a következő hónapokban a csapból is ez fog folyni) nyilvánvaló: azért kell a pénztárakat valamiféle élősködőnek feltüntetni, hogy a majdani felszámolásuk minél kisebb felháborodás mellett legyen megejthető. A hangulatkeltésre azért van szükség, mert a hárommillió pénztártag összesen háromezer-milliárd forintos megtakarítására ugyan igényt tart a kormány, de azt már nem tudja észérvekkel alátámasztani, hogy a szektor bedarálásával miért is járna jól a magyar ember.
A pénztári rendszert 1998 elején alapvetően azért hozták létre, hogy néhány évtizeddel később (a teljes áttérés 2050 utánra volt prognosztizálva) egyéni és társadalmi szinten is kiszámíthatóbbak legyenek a nyugdíjak. A pénztári tagok szempontjából ez azt jelenti, hogy legalább a jövőbeli nyugdíjuk egy része ne függjön az állam majdani lehetőségeitől, preferenciáitól és pillanatnyi ötleteitől, hanem az e pillérből származó résznyugdíjuk mértékét csakis a befizetéseik határozzák meg: amennyit a tag magának az évtizedek alatt félretett, annak megfelelő életjáradékot kapjon. A társadalmi ok pedig az, hogy a nyugdíjszempontból kedvezőtlen demográfiai folyamatok a jövőben biztosan finanszírozási problémákat fognak okozni (kevesebb aktívnak kell több nyugdíjast "eltartani"), ezért kezdjünk a rossz időkre spórolni, mert azzal a jövőbeli költségek is mérsékelhetők. A munkáltató és a munkavállaló által fizetett teljes nyugdíjjárulékot ezért a több lábon állás jegyében megosztották: nagyjából háromnegyede megy az állami pillérbe (és onnan a mostani nyugdíjasok nyugdíjára), és egynegyede a választott magánpénztárba (ahol a befizetések egyéni számlákon, bármikor ellenőrizhetően várják, hogy a remélt hozammal megfejelve visszakerülhessenek a delikvensekhez). Jelenleg a bruttó fizetés 25,5 százalékát kapja az állami társadalombiztosítás és 8 százalékát a pénztár. A vegyes rendszer tagjai ennek megfelelően a tb-től kapják majd a nyugdíjuk nagyobb részét - a tisztán állami rendszerben levők járandóságának 75 százalékát -, és a maradék egynegyednél többet vagy kevesebbet a pénztáruktól, annak teljesítményétől függően. A második pillérnél az átlagtagdíj havi 10 ezer forint: ha ez így maradna, akkor nagyvonalúan becsülve átlagosan havi 20 ezer forintnyi nyugdíj-kiegészítésről lehet szó - persze ennek majdani értékén, és persze egyénenként is igen nagyok a különbségek.
Kétségtelen tény, hogy eddig a vegyes rendszer sem egyéni, sem közösségi szempontból nem teljesített jól. A pénztárak ugyanis a magas költségeik, a kockázatkerülő befektetési politikájuk és az indulásnál kiokoskodott működési modelljük miatt jóval kisebb nettó hozamokat produkáltak, mint más országok hasonló szervezetei - igaz, az összegyűjtött befizetések értéke legalább az inflációt követte. Az egy évtizeden keresztül érdektelenséget mutató politika három éve végre beavatkozott: maximálták a működési és vagyonkezelési költségeket, valamint a tagok életkorától függően kockázatosabb, de hosszú távon nagyobb hozammal kecsegtető befektetési portfóliókat írtak elő. Továbbá már nem egyenként kell a pénztáraknak a sok tízezer munkáltatóval kommunikálniuk, hanem a munkáltatókkal amúgy is kapcsolatban álló APEH szedi be a tagdíjakat és utalja tovább a pénztáraknak. Ez jóval olcsóbb megoldás a korábbinál - igaz, most éppen ugyanezért tudja a kormány a befizetéseket megállítani az adóhatóságnál.
A módosítások eredménye eleve csak hosszabb távon vált volna láthatóvá, de beütött a válság, ami időlegesen leértékelte a pénztári vagyonokat. Az ilyen helyzetek kezelése - hiszen ez a nyugdíj előtt állók esetében valóban komoly kockázat - további garanciákat igényelne, és egyébként is ezernyi finomításra volna szükség. Ehelyett már a Bajnai-kormány is visszafelé indult el, amikor a pénztáraknak nagyobb arányú hazai befektetést írt elő; ez néhány gazdasági szereplőnek nyilván jó, csak éppen a jövő nyugdíjasainak nem annyira. A legfontosabb változást - a pénztáraknak végre felelős tulajdonost és biztosítóhoz méltó tartalékképzést előíró, a majdani nyugdíjfizetést szabályozó törvényt - pedig a Fidesz populista pályafutása csúcsaként egy egyébként teljességgel értelmetlen jelszóval - "nem engedjük, hogy privatizálják a magánpénztárakat!" - támadta. Ettől nyilván teljesen függetlenül Sólyom László a jogszabályt nem írta alá, hanem normakontrollra küldte -, ám a jogászprofesszort ezúttal megcsalta jogérzéke: az Alkotmánybíróság egy marginális részletszabályt leszámítva nem találta alkotmányellenesnek a tervezetet. Ám addigra már Orbán Viktor kormánya irányított, és a Bajnai-féle módosítás nem lépett életbe. Mindebből jól látható, hogy a mai helyzet nem a legendás magyar átok következménye; az állami szabályozást kellene sok munkával rendbe tenni, mert dilettáns hozzáállással könnyű a szektort lejáratni.
Távlattalanság
A makrogazdasági folyamatok felől nézve még siralmasabb a politika teljesítménye. A vegyes rendszerre áttérés azt is jelenti, hogy a pénztáraknak utalt 8 százaléknyi járulék nem jut el az állami tb-n keresztül a mostani nyugdíjasokhoz, ezért a nyugdíjkasszát az átmenet idején ennyivel ki kell egészíteni (a maga módján erről beszélt Orbán Viktor, amikor az átutalásokat megengedhetetlennek nevezte). Ez a hiányzó (mert félretett) rész volt tavaly 357 milliárd, azaz havi 30 milliárd forint - és egyébként az efféle kiesés miatt lobbiztak a magánpillért bevezető országok az Európai Uniónál a kedvezőbb költségvetési megítélésért. Mivel az 1998-as reform a lyukat nem a nyugdíjjárulék megemelésével kívánta betömni, a hiányzó részt az adóbevételekből fedezett központi költségvetés teszi hozzá a nyugdíjkasszához. Cserébe később, amikor már nem lesznek kizárólag tb-nyugdíjasok, kevesebbet kell a folyó bevételekből nyugdíjra költeni. Ez az átmenet ára: most többet kell befizetni a mai aktívaknak, hogy az évtizedek múlva még rosszabb korösszetételű helyzetben ne legyen soványabb a nyugdíjuk, vagy ne legyen még nagyobb a gyerekeik és unokáik járuléka/adója, mint amekkora lesz. Csakhogy nem ez történt, hiszen senki nem fizetett "duplán", ehelyett az ebből is adódó költségvetési hiányt hitelfelvétellel pótolta az állam. Annak pedig valóban semmi értelme, hogy a későbbi korosztályokra növekvő nyugdíjkiadások helyett növekvő adósságtörlesztést hagyunk, amit aztán vagy vállalnak, vagy mégiscsak kevés lesz a nyugdíjunk.
Az egyik megoldás volna a fegyelmezett, egyensúlyi költségvetési politika megvalósítása, a másik a tőkésített nyugdíjpillér eltörlése. Utóbbi javaslói azt hangoztatják, hogy a reform miatt (is) olyan nagy az államadósság, hogy az már a gazdasági növekedést lehetetleníti el. Ám a mindenkori kormányok eladósodási hajlandóságából inkább az látszik, hogy a hitelfelvételnek csak kínálati korlátja volt: ha nincsen tőkésített nyugdíjpillér, akkor is ugyanekkora a hiány, csak lett volna 14. és 15. havi nyugdíj, további néhány száz kilométer autópálya, és a pártoknak is kicsit több esett volna le. Így viszont a pénztárakba befizetett összegek legalább már megvannak nyugdíjként, és a mai rossz szabályozás mellett is megőrizték az értéküket. Ha tehát nem tudjuk megváltoztatni a demográfiai trendeket, nem szülünk gyorsan nagyon sok gyereket, nem csábítjuk az országba bevándorlók tömegeit, és valami csodálatos módon nem emeljük az 55 százalékos foglalkoztatási arányt legalább a skandináv államokban szokásos 75-re, akkor a társadalom a nyugdíj-előtakarékossággal minden bizonnyal jobban jár - igaz, ehhez le kellene csípni mostani fogyasztásunkból. Ám ha megoldjuk, hogy egy aktív korúra 40 év múlva se jusson több nyugdíjas, valamint az állami pillérben bevezetjük az átláthatóságot biztosító svéd modellt - és persze mindezt a politika a későbbiekben sem piszkálja -, akkor, talán, nem kár a pénztárakért, és az azokban eddig felhalmozott vagyon elköltéséért.
Nos, melyik verzió a valószínűbb?
Egyelőre persze még csak ott tartunk, hogy a kormány átirányította a bruttó fizetések 8 százalékát a pénztáraktól az állami pillérbe; az egyéni számlák így nem híznak tovább, viszont az államnak nem kell havi 30 milliárddal pótolni az állami nyugdíjkasszát. A következő lépés attól függ, hogy mi Orbánék terve a meglévő pénztári vagyonnal. Ha a leállítás valóban csak időleges, akkor a tagokat ért kár helyreállítható a pénztárba fizetendő járulék mértékének későbbi emelésével. Ez viszont csak akkor volna hihető, ha az átirányítás bejelentésével egy időben az emelés menetrendjét is közölték volna: mondjuk azt, hogy a pénzt most ugyan kölcsönvesszük önöktől, kedves magyar emberek, de három év múlva a tagdíj a jövedelem 9 vagy 10 százaléka lesz, és a mostani kölcsön teljes kompenzálásáig annyi is marad. Itt érdemes felidézni, hogy az előző Orbán-kormány alatt a magánnyugdíjpénztárakba fizetendő járulékot nem engedték az előírt ütem szerint 6-ról két lépcsőben 8 százalékra emelkedni, és a kompenzáció soha fel sem merült (az emelésre utólag a Medgyessy-kormány alatt került sor, de a kárpótlásról akkor is mélyen hallgattak). Márpedig ez most különösen fontos volna, hiszen a pénztári tagok csak 75 százaléknyi tb-nyugdíjat fognak kapni, amit nehéz lesz a pénztári vagyonból úgy kiegészíteni, ha az - adminisztratív okok miatt - bizonyos időszakokban egyáltalán nem tud gyarapodni.
Egyes kormányközeli közgazdászok ugyanakkor valamiért úgy kalkulálnak, hogy csak a többpénztáras szisztéma szűnne meg, és helyette egy állami alap kezelné a megtakarításokat. Az érvelés szerint ez sokkal olcsóbb, mint a magas költségekkel működő magánpénztárak. A klasszikus államosítási magyarázattal csak az a baj, hogy nagyon könnyű elképzelni egy állami befektetési alapot: már most meg lehet tippelni, vajon milyen részvényeket venne, és hogy néha bizony költene a megtakarításokból is egy kicsit erre-arra (ilyenkor természetesen mindig megígérné, hogy a következő kormányok idején majd visszateszik a hiányt).
Ennél valószínűbb a teljes megszüntetés, s ez megmagyarázná, hogy Orbán Viktor és Matolcsy György miért űzi felváltva az állami nyugdíjrendszer szédelgő feldicsérését. Ha ugyanis valaki visszalép a vegyes rendszerből a csak államiba, akkor az átvitt megtakarításaiért a 100 százalékos tb-nyugdíj jelenti a kompenzálást: adott esetben néhány millió forintért cserébe a kormány megígéri, hogy kései utódja jó nyugdíjat fog majd adni, bizisten. A hízelgésre azért van szükség, mert a pénztári számlán összegyűlt megtakarítás a pénztártagé, tehát azt a kormány - az Európai Unióból való kiiratkozás nélkül - nem veheti el csak úgy. Emlékezetes eset volt, amikor pár éve a szlovák kormány vetett szemet az ottani nyugdíj-megtakarításokra (ott a tagok a járulék felét fizetik a magánpillérbe), és az ország történetének legnagyobb politikai kampányában próbálták befeketíteni a magánpénztárakat, hogy a tagok önként visszalépjenek az állami rendszerbe - mindhiába. Nagy különbség azonban, hogy Robert Ficónak nem jutott eszébe a tagdíjak átirányítása, míg Orbán most ezzel nyitott. A kreativitás miatt tehát nem kell aggódni, lehet olyan helyzetet teremteni, amiben mindenki inkább az államot választja. A népszerűség hajhászásával ezúttal a kormány valóban nem vádolható, valószínűleg ugyanis keveseknek fog tetszeni, hogy a konkrét, számszerűsített megtakarítása helyett kénytelen beérni egy homályos ígérettel. Igaz, amikorra a magánnyugdíjpénztárak "privatizálás" helyetti államosítása ténylegesen éreztetni fogja a hatását, Orbán Viktor már nem lesz sehol.
Álmodni jó
Három év múlva viszont még nagyon is itt lesz, márpedig a most bejelentett különadók akkorra futnak ki, plusz addigra minden cég 10 százalékos kulccsal adózik, plusz valóban 16 százalékos lesz a személyi jövedelemadó - mi lesz akkor mindennek a fedezete? Újabb különadók?
A válságadó-szisztéma népszerűségre törekvő pénzügyi trükközés, ami ráadásul szerfölött ingatag alapokon nyugszik. Az Orbán- Matolcsy-féle univerzumban - ahol, mint azt egy évtizede már hallhattuk, a közgazdasági törvényszerűségeket annullálva működhet egy olyan nyitott gazdaság is, mint a magyar - a polgároknál maradt pénzek a fogyasztást pörgetik majd föl, a fogyasztási adón keresztül juttatva súlyos összegekhez a központi költségvetést. Ugyanolyan steril, papírízű elgondolás ez, mint volt egy évtizede a "forradalmi" lakáshitelezés, az államilag támogatott kamatok rendszere: a gazdaság belső motorjainak felfűtésével dinamizálódik az ország, a költségvetés pénzben fuldoklik, alacsony lesz az infláció és a banki kamatok, ergo az államnak alig valamit kell majd kamattámogatásra fordítania, viszont a házak csak épülnek, az építőipar szárnyal és fizeti az adót stb., stb. Ehhez képest a rendszer rövid távon is fenntarthatatlan volt, s a Medgyessy-féle népboldogítás előtt már jókora lyukat ütött a költségvetésen. A befektetési kedvet, s ily módon a munkahelyteremtést a mostani intézkedések közül egyedül a valóban vállalkozásbarát 10 százalékos társasági adó lendítheti meg (az szja-kulcs nagyságának semmiféle hatása sincs a munkahelyteremtésre) - amit viszont legalább ilyen mértékben ronthatnak a kockás papíron előre nem kiszámolható olyas tényezők, mint a mesterségesen gerjesztett tőke- és multiellenesség, vagy az ötletszerűnek tetsző kormányzati gazdaságpolitika.
A mostani gazdasági intézkedésekre tehát nem a magyar gazdaság teljesítőképessége adott lehetőséget; az elkövetkező három évben az Orbán-Matolcsy-páros a másoktól - többek között az egyéni tagdíjfizető magán-nyugdíjpénztári tagoktól - elvett pénzen igyekszik újabb haladékot nyerni arra, hogy a valós helyzettel és az ebből fakadó racionális teendőkkel továbbra se kelljen szembenézni.
