Már bizonyára a szakemberek sem tudják követni, hogy az egészségbiztosítás átalakításában hányszor és miben egyezett meg a két koalíciós párt. A parlamenti szakaszban egyes szocialista politikusok további "finomhangolást" tartanak szükségesnek, melyek úgymond nem érintik az alapelveket. Pedig a belengetett módosítások már a rendszer működését teszik kétségessé.
* A módosító indítványok benyújtására csak lapzártánkat követően lesz mód, de az illetékes bizottságok ülésein világossá vált, hogy a szocialista frakció egy része szerint még egy kicsit kellene javítani az Országgyűlés elé október végén került törvényjavaslaton. A nézetkülönbséget továbbra is az okozza, hogy vajon miképpen lehet a politikafüggetlen és hatékonyságvezérelt piaci szemléletet bevonni az egészségbiztosításba úgy, hogy közben az állam megvédje polgárait a rettenetes profitéhségből adódó kiszolgáltatottságtól, és biztosítsa az egyenlő hozzáférést.
Ennélfogva a normaszöveg döntő része a biztosítottakat védő garanciákat tartalmazza: a pénztárakra vonatkozó működési, befektetési, biztonsági, számviteli szabályokat és az Egészségbiztosítási Felügyelet kemény ellenőrzési jogköreit éppúgy, mint a közhatalmat gyakorlók számára valószínűleg felfoghatatlanul szigorú összeférhetetlenségi kritériumokat. A szabályozáson túl pedig ott van a legnagyobb garancia: a többségi tulajdonos maga az állam. A kérdés, hogy ki gyakorolja az irányítási jogokat, korábban eldőlni látszott: az öttagú igazgatóságba két tagot delegált volna az állam, hármat a kisebbségi tulajdonos befektető. Ez a jogszabály beterjesztése előtti utolsó pillanatban úgy módosult, hogy a mégis inkább hattagú testületbe fele-fele arányban jelölnek személyeket a tulajdonosok, szavazategyenlőség esetén pedig a magánbefektető delegálta elnök dönt. Ám akadnak olyan szocialista képviselők, akik ezt is keveslik, és inkább a tulajdoni hányad alapján leosztott irányítási jogokat látnának szívesen. A szabaddemokraták ezzel szemben úgy vélik, hogy épelméjű befektető nem kockáztatja a pénzét lényegi beleszólás nélkül, nem beszélve arról, hogy az állami befolyás ilyen rögzítésével újra előállítanánk a mostani rendszert. Márpedig ez már tényleg az a végső pont, ahol nincs kompromisszum: választani kell.
Ennél is ékesebben bizonyítja a piaci logikával megvalósítandó egyenlősdi bonyolultságát a két javaslattevő testület - a díjtétel- és a fejkvótabizottság - kompetenciái körüli vita. A törvény az előbbi hatáskörébe utalja azt, hogy javaslatot tegyen a társadalombiztosítás fedezte alapcsomag meghatározására, az egyes egészségügyi technológiák befogadására és az egyes ellátások (szolgáltatóknak fizetendő) díjaira. A bizottság egy-egy tagját az egészségügyi, a pénzügyminiszter és a Miniszterelnöki Hivatal vezetője, a másik kettőt a pénztárak közösen delegálják; határozatait négyötödös többséggel hozza, majd ez alapján rendeletben dönt az egészségügyi és a pénzügyi tárca vezetője. Több szocialista képviselő ezt úgy értelmezi, hogy a befektetők a saját érdekeik mentén dönthetnek a szolgáltatási csomagokról; ezért jobb lenne, ha erről a parlament határozna. Kétségtelen: az átalakítás sarokköve az volt, hogy ez az állam hatásköre; és most jutottunk el oda, hogy ebben a kérdésben "ki" az állam. Egyfelől nehéz elképzelni, amint háromszáz képviselő vitázik a parlamentben a mandulaműtét áráról - és úgyis csak azokból az adatokból tudnak kiindulni, amiket a szaktárca közöl velük. Ugyanakkor furcsa módon a törvénytervezet a gyógyszerek befogadását és a támogatás mértékének meghatározását az OEP jogutódjára bízná, arra a díjtételbizottságnak nincsen ráhatása (csak az indikációs csoportok meghatározására) - s bár az még inkább a pénztárak bőrére megy, nincs még véleményezési lehetőségük sem.
Ugyanígy sokan látnák szívesen a fejkvóta meghatározását is a parlamentnél (a fejkvóta-bizottság összetétele megegyezik a díjtételbizottságéval), bár ott egy másik ellenérv is felmerült. A deklarált alapelv szerint úgy kell az egészségbiztosításba integrálni a piaci elemeket, hogy eközben megmaradjon a (hálapénz és a magánellátások miatt amúgy eddig is igencsak korlátozottan létező) nemzeti kockázatközösség, a szolidaritás. Az egészségbiztosításban mindenki a jövedelmétől függő járulékot fizeti, miközben a betegségének megfelelő ellátást kapja. Ezért nem biztosítók jönnek létre, hanem - remélhetőleg - racionálisan működő pénztárak, melyek nem járulékot, hanem a tagjaik megbetegedése miatt várható kiadás alapján számított fejkvótát kapnak az egészségügyi alapból. A cél, hogy ne is kezdjenek biztosítóként viselkedni, hiszen akkor az alacsony kockázatú állampolgárokra hajtanak: ezért óriási jelentőségű, mennyire sikerül a fejkvótával megbecsülni az egyes pénztártagokra eső jövőbeli egészségügyi kiadásokat. A kockázatkiigazításra számba vehető adatok legtöbbje azonban nem kecsegtet eredménnyel. Hiába lesújtó a romák egészségi állapota, az etnikai adatgyűjtés minimum nem szerencsés; a munkaképesség éppen a nagy ráfordítást igénylő időskorúaknál nem differenciál; az egészségi állapotot jelző morbiditási mutatók a szolgáltatóktól származnak, melyek a finanszírozás miatt gyakran manipulálnak az adatokkal; az olyan szociális mutatók, mint a családszerkezet, jövedelmi helyzet, iskolázottság, lakáshelyzet, hamar megváltozhatnak, és a szükségletek helyett sokszor inkább az igénybevételről, szokásokról informálnak; stb. Noha a törvényben kimondva nem szerepel, az egyetlen "megfogható" változó a lakóhely, mely Magyarországon több egyéb tényezővel összekapcsolódva sok információt tartalmaz a várható egészségügyi kiadásokról.
Az elképzelések szerint ezért egyelőre a fejkvótát a nem, a kor és a terület (a pénztártag lakhelye) befolyásolná valamilyen szorzóval. Ez eleve igen kis részben egyenlítené ki a kockázatokat, ráadásul néhány szocialista politikus a területiséget - "felzárkóztatási céllal" - ki is venné a törvényből. A területi tényezővel ugyanis az a gond, hogy bizonyos régiókban számos okból kisebbek az egészségügyi kiadások (lásd még: Saját nevező, Magyar Narancs, 2007. szeptember 6.): egyrészt a szokások miatt nem rohannak mindennel orvoshoz a betegek, másrészt hiányos az ellátóhálózat. E hatásokat lehetetlen elkülöníteni, ezért a törvény szerint 2014-ig "figyelembe lehet venni az egészségügyi szolgáltatások e törvény hatálybalépését megelőző igénybevételének mutatóit", magyarul egy kormányrendelet rendelkezhet arról, hogy e határidőig a fejkvóta számításába bekerüljön a területi különbségtétel. Ha ez nincs, akkor - a pénzügyi keret adott lévén - például a fővárosiakért kevesebb finanszírozás jár, mint amennyit eddig rájuk kellett költeni, tehát ezekért a pénztárakért nem fognak kapkodni; a szegényebb régiókban pedig a pénztárak nem fogják tudni mire elkölteni a fejkvótát. A jogszabály biztosította hat évben lenne mód a kapacitáskiegyenlítésre és a hozzáférés javítására. Mindez azonban láthatóan nem győzte meg azon szocialista képviselőket, akiknek a választókerülete így ideiglenesen kevesebb pénzhez jutna. E szempont viszont átvezet a vita politikai aspektusaihoz, amelyekből egyre több van, és amelyeknek végképp semmi közük az egészségügy tervezett átalakításához.
