Magyar Narancs: A magyar közismerten és mindmáig historizáló nemzet, azonban a múltról folytatott közbeszéd és a kurrens történettudomány eredményei között egyre csak növekszik a távolság. Ön nem tartja aggasztónak e fejleményt?
R. Várkonyi Ágnes: Ezt annál is inkább riasztónak ítélem, mert az említett távolságot az általános értékválság, a kultúra, a művelődés értékrendjének átalakulása nemcsak növeli, hanem súlyos torzításokkal terhelheti meg. Miközben jól érzékelhető a heves társadalmi igény határainkon innen és határainkon túl a múlt ápolására, a friss tudományos felismerések, az új tehetséges történésznemzedék kutatási eredményei sajnos egyáltalán nem épülnek be a köztudatba. Ennek több oka van; magyarázható a sokat ismételt oktatási-kulturális problémákkal, a hazai könyvkiadás gondjaival, a közvetítő fórumok felkészületlenségével. De még nagyobb probléma a roppant érzékenység, s a különböző előjelű elutasítások. Főleg ez nehezíti meg, hogy a hazai köztudatban rég kialakult képeket a valóság gazdagságában árnyalt, korszerű kutatási eredmények váltsák fel. Így változatlanul tovább élhet az a romantikus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc-labanc csiki-csukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértelmezett főszereplővel.
MN: Ez a napjainkig virulens romantikus tárgyalásmód még a XIX. századból maradt ránk, s a nemzeti szabadságmozgalmak idealizálása kezdettől fogva igencsak kényes politikai ügynek számított.
RVÁ: Idealizálás helyett leegyszerűsítést, sematizálást, társadalmi tartalmától megfosztott felszínességet és beszűkített múltszemléletet mondanék. A dualizmus időszakában a 48-as Függetlenségi Párt tűzte a zászlajára a Kossuth előfutáraiként felmutatott históriai személyiségek neveit. Ahogyan Herczeg Ferenc írta visszaemlékezéseiben: a függetlenségiek Thaly Kálmán nyomán valósággal kisajátították Rákóczit, megtették tiszteletbeli pártelnöküknek, és értelemszerűen a saját pártprogramjuk képviselőjét látták benne. A századelőn hamisítatlan boszorkányüldözést folytattak a Thaly nézeteit bíráló ifjú Szekfű Gyula ellen, amikor ő a heroizálást könnyelműen mellőzve írt a száműzött Rákócziról. A tudomány szavát elnyomták, és a tisztázó katarzis elmaradt. Pedig ha nincs értelmes felvilágosítás, ha a társadalom nem érti a múltját, akkor zavaros, torz nézetek kerítik hatalmukba az embereket. És sajnálatos módon ma, bő száz évvel később is eleven a nemzeti múltnak ez a már-már vallásos színezetű tisztelete, miközben a társadalomban kifejezetten torzult kép él történelmünk megannyi mozzanatáról. A magyar történelem ugyanis nem a végeláthatatlan huszárrohamok sorozata, s ennek a ténynek a felismerése akár még a jelenünk és a jövőnk számára is hasznos lehetne. Nagy dolog történelmet írni - mondta egy régi történetíró. Ma úgy mondhatnánk, nagy felelősség történelmet írni. A reformkori történetíró, Szalay László mondta: "A tudomány Magyarországon életkérdés." A tradicionális megközelítés ráadásul mindenkor a belső, a kibékíthetetlen ellentéteket sulykolta, ám az örökös szembeállítások egész egyszerűen nem állják ki a tudományosság próbáját. Bethlen Gábor és Pázmány Péter például rejtjelesen is leveleztek egymással, és seregnyi kérdésben egyetértettek. S azt is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy a másfél évszázadon át három részre szakított ország aligha egyesülhetett volna újra a gyakran politikailag és vallásilag is ellentétes álláspontot elfoglaló csoportokat mindvégig összetartó hálózatok és kapcsolatrendszerek nélkül.
MN: A Rákóczi-kor történetét is más megvilágításba helyezi egy ilyesfajta árnyaltabb megközelítés.
RVÁ: Méghozzá több szempontból is. Részint nyilvánvalóvá válhat, hogy a "szabadságharc" az európai nagy átalakulás része volt, együtt mozgott a változó Európával. Legalább annyira nemzetközi diplomáciai tárgyalások, illetve folytatólagos egyezkedési kísérletek sorozata volt, mint valódi harci cselekmények együttese. Rákóczi, helyesebben Rákóczi és munkatársai - mert az egyszemélyes történelemtől is illenék már búcsút venni! - mindjárt a kezdet kezdetén az európai békerendszerhez kívántak csatlakozni, hogy a török alól felszabadult s újraegyesített országban az állami önrendelkezést biztosítva békés állapotokat teremtsenek. Nemcsak vitéz brigadérosok voltak Rákóczi környezetében, akik egyébiránt persze jól tudták, hogy a Habsburg Birodalmat katonailag nem lehet legyőzni, hanem tudományosan képzett, napjaink köztudatából fájón kihullott politikusok is, akik nyelveket beszéltek, és ismerték Hugo Grotius elvét a hatalmi egyensúlyról, amelyben a kis országok éppen olyan fontosak, mint a nagyok. És ki tudja Habsburg I. Józsefről, hogy Rákóczi második fiának keresztapja volt, közreműködött a fejedelem szökésében, s hogy trónra lépve elismerte a magyar konföderáció államát? Közbevetőleg jegyzem meg, hogy e téren a történettudománynak is jócskán van adóssága, hiszen Habsburg Intézetünk már van, de sajna monográfiánk egyetlen XVI-XVII. századi Habsburg-uralkodónkról sincsen.
A hagyományos kuruc-labanc oppozíció azzal sem tud mit kezdeni, hogy a szemben álló felek nemcsak tárgyaltak, de bizony kereskedtek, leveleztek is egymással. A korábbi kapcsolatokat nem számolták fel, s a mai békeidőben már-már intézményesült gyűlöletnek helyi szinten nyomát sem találhatjuk.
MN: Manapság divatjuk van a kurucoknak, s korántsem csak a tárogatós múltidézések során emlegetik őket. A korszak kutatóját nem zavarja ez a történelmietlen aktualizálás?
RVÁ: Látja, ez is a romantikus történelmi irodalom terméke. Rákóczi és köre ugyanis sohasem használta önmeghatározásképp ezt a jelzőt, mi több, a fejedelem a szabadságharc elején rendeletben tiltotta a szó alkalmazását. Nem tekintette magát kurucnak korábban Thököly Imre sem. A XIX. század második felében Thaly Kálmán népszerűsítette e szót, s alkalmazta a korszakra éppúgy, mint egyébiránt saját magára is. Ő teremtette meg a fogalomhoz azóta elválaszthatatlanul hozzákapcsolódó édesbús hangulatot is. Sőt Thaly saját kuruc balladáit az eredeti énekek közé keverte, s azokat utóbb bizonyító erejű forrásként kezelte. A máig tisztázatlan eredetű kuruc szó untig ismételgetése tehát már hosszú ideje történelmietlen - ez valójában nem új fejlemény.
MN: A magyar kora újkor megelőző századai ugyancsak meglehetősen sematikusan rögzültek a köztudatban. Mennyiben rajzolhatnák át a XVI-XVII. századi történelmünkről kialakult vigasztalan képet a történettudomány kutatásai?
RVÁ: Ha valaki a három részre szakadt Magyarország időszakára gondol, szinte automatikusan olyasféle fordulatok juthatnak az eszébe, mint "a sasnak körme közt", "Magyarország siralma", "Hungária panasza". Anélkül, hogy a kor magyarságának megpróbáltatásait és mérhetetlen veszteségeit tagadnánk, látnunk kell, hogy ezek a kitételek olyan népszerű toposzok, amelyeket majd valamennyi háború verte európai országról elmondtak az idő tájt a lakosok éppúgy, mint a külső szemlélők. Vagyis ha óvatlanul kezeljük a forrásainkat, könnyen téves kép alakulhat ki bennünk a XVI-XVII. század magyar történelméről. A valóságban a jól ismert harcok szüneteiben és közepette végbement a reformáció és a katolikus reform, az ország befogadta a reneszánsz világképet, kibontakozott a magyar nyelvű irodalom, virágzott a tehetségkutatást mindenkor szem előtt tartó oktatás, kifejlődött az értelmiség, az udvari kultúra, és nem utolsósorban nagyban működött a gazdaság. Üveghuták és papírmalmok épültek, és a magyar főurak (akikről Szekfű Gyula egy tanulmányában azt írta, hogy inkább megisszák a bort, mint hogy eladják) beszálltak a nemzetközi bor- és egyéb kereskedelembe. Ma már tudjuk, hogy a kor embere szigorú pénzügyi fegyelemben élt, gondosan számon tartotta bevételeit és kiadásait - Szirmay András, a külföldön képzett zempléni köznemes például négy évtizeden át -, s ez jócskán ellentmond a siralmas állapotokról kialakult képnek éppúgy, mint a harcokba belefeledkező vitéz és az üzleti haszonra sosem néző magyar nemzet közhelyének.
MN: A kép árnyalásában alighanem komoly feladat hárul az új, helyesebben az újabb keletű tudományágakra, például a mentalitás- és életmódtörténetre. Milyen új felismeréseket várhatunk e stúdiumok művelőitől?
RVÁ: Megismerhetjük például a kor emberének változó életkereteit, mondjuk a kertkultúra hazai kezdeteit. A történeti ökológia segítségével pedig a kor emberének értelmes természethasználatát. A székely falutörvények például szigorúan védték erdeiket, kijelentvén, hogy azokat elődeiktől csak használatra kapták, s hogy utódaiknak tartoznak megőrizni azokat. Felismerhetjük ugyanakkor azokat a folyamatokat is, amelyek a politikai és harci eseményekkel legalábbis egyenrangú jelentőséggel bírnak, mint amilyen a már számunkra is ismerős szerelemfelfogás, a gyermekszeretet vagy a toleráns valláspolitika meghonosodása volt. A korban kívánatos státusszimbólumként beszerzett távcsövek és órák pedig a tér- és időfelfogás változását jelzik számunkra. És mielőtt még bárki is érdektelennek nevezné e kutatási irányokat, hát látnunk kell, hogy a reneszánsz időtudat valósággal átformálta a kor közgondolkodását. Az új felismerés ugyanis, miszerint a jövő tervezhető, fordulatot jelentett a magyar kora újkor politikai közösségének számára. A jelen döntéseinek gondos mérlegelése a jövőbeli mozgástér biztosítására s a jövő felelősségteljes tervezése ugyancsak kilóg a végletekig leegyszerűsített reprezentációs sémából, noha feltehetőleg hasznosabb viselkedési mintákat sugallhatna, mint a tehetetlensége miatt búsan kesergő magyar példája.
MN: És lát esélyt a romantikus történelemszemlélet felszámolására? Kialakulhat egy árnyaltabb, a jelenkori érzékenységeket végre nem kímélő nemzeti múltkép?
RVÁ: Az érzékenység mértéke különböző csoportok idősebb nemzedékei körében aligha túlbecsülhető, lépten-nyomon felbukkanó riasztó példáit azonban tapintatból nem sorolnám. A fiatalabbak azonban mintha hajlamosabbak lennének felismerni a történelmi szemléletváltás parancsoló kényszerét. A romantikus történelemszemlélet meghaladása ugyanis létkérdés, hiszen már most is látható, hogy a magyar történelem egész egyszerűen kiszorul a nagy európai összefoglalásokból. A magunk történetét nyilvánvalóan nekünk kell megírnunk, s a saját forrásainkat is nekünk kell feldolgoznunk, ám az érzelgős leegyszerűsítések és múltunk romantizálása aligha találnak szélesebb körben megértésre. Mert Európát, az európai történettudományt ez már rég nem érdekli.
