A szövetséggé alakult Fidesz alelnökeként tért vissza a politikai élet frontvonalába Pokorni Zoltán, aki 2001-2002-ben a legnagyobb jobboldali párt elnöki tisztét is betöltötte.
Pokorni Zoltán: A szövetség valóban más lesz, mint a polgári körök mozgalma. A polgári körök megjelenése megváltoztatta a magyar közéletet. 200-250 ezer, nagyon sokféle ember vesz részt ebben a mozgalomban, amely ennek megfelelően tagolt. Sokuknak voltam vendége az elmúlt évben és leszek a jövőben is. Fontosnak tartom a polgári körök létezését, melyek a választási vereség után jöttek létre, olyan emberek a tagjai, akik az elmúlt években érdeklődve vagy éppen aggódva szemlélték, hogyan zajlanak a közéleti folyamatok az országban, és egyre inkább magukénak érezték a polgári kormány által képviselt értékeket. A mozgalom elindulásával számunkra is egy hosszú tanulási folyamat kezdődött. A polgári körök tagjai közül sokan - érthetően - nem érik be annyival, hogy ők adják a Fidesz hátországát, hanem szeretnének ők is szerepet vállalni a "professzionális", intézményes politizálásban. Velük erősebbek leszünk, ha megtaláljuk csatlakozásuk azon formáját, amelyben elkerülhető lesz, hogy tapasztalataik, tudásuk szétforgácsolódjon. Az intézményesítés persze nehéz és körülményes feladat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy sok friss belépőnek nem lesz türelme ehhez a sziszifuszi szervezőmunkához.
MN: Nem tart attól, hogy az új tagok csatlakozása a pártszervezet működtetésében akár évtizedes tapasztalatot szerző fideszesek távozását vonhatja maga után?
PZ: Az ilyen esetekkel számolni kell, ez az átalakulás kockázata. A 2002-es választás azonban azt bizonyította, hogy a hagyományos politikai szerkezetben a Fidesz hátrányos pozícióba szorult a szocialistákkal szemben. Ez részben a választási eredmény következménye, de erre utaló jeleket már a kampány elején is tapasztalhattunk.
MN: Mostanában meglehetősen feszült a viszony a Fidesz és az MDF vezetése között. Ön ezt a múlt héten a Népszabadságnak adott nyilatkozatában a két párt különböző stratégiájával indokolta; míg az MDF szerint a 2006-os választást egy mérsékelt, a két nagy párt között álló politikai erő döntheti el, addig a Fidesz vezetői vitatják, hogy eredményre vezethet a fórum külön útja. Ön szerint melyik a járható út?
PZ: Mindkét elképzelést racionális stratégiaként veszem számba. Arról, hogy az MDF politikája mennyire lesz sikeres, 2004 júniusában, az európai parlamenti választás éjszakáján elég pontos képet kapunk. Az MDF helyzetértékelése az 1998-as és a 2002-es választás eredményén alapult. Mindkét alkalommal az döntötte el a két nagy politikai erő vetélkedését, hogy melyikük tudott felmutatni egy vele koalícióra lépő szövetségest. Ez a párt 1998-ban a kisgazdapárt, 2002-ben az SZDSZ volt; Dávid Ibolya azt a célt tűzte ki, hogy 2006-ban az MDF legyen. Ehhez a fórum támogatottságának az 5-10 százalék közötti tartományba kell emelkednie. Ennek esélyeiről hosszan lehetne vitatkozni, de nem látom értelmét, mert ezek a viták mindkét félnek ártanak. A két párt természetesen nem egyforma, de ettől még céljaink és feladataink jórészt közösek. Megítélésem szerint a Fidesznek kellő önmérsékletet tanúsítva tudomásul kell vennie, hogy az MDF a fenti célt tűzte maga elé, és 2004 nyarán a két pártnak közösen kell értékelnie az előttük álló választási lehetőségeket.
MN: Kövér László a jelek szerint nem várna addig; a Fidesz-kongresszus napján bírálta a Magyar Nemzetben az MDF önállósodását.
PZ: Nem titok, hogy a Fideszen belül többen kevés esélyt adnak az MDF által elkezdett stratégia sikerének, sőt kifejezetten nagynak látják a kockázatokat. Ezt egy racionális álláspont racionális kritikájának tartom, bár nem hiszem, hogy az ellenérzéseket nap mint nap hangoztatni kellene a nyilvánosság előtt. 2004 nyarán, a választási kampány kezdete előtt egy évvel az MDF-nek és a Fidesznek elég ideje lesz dönteni ebben a kérdésben.
MN: A Fidesz megengedheti magának, hogy szövetségi politikájában két ennyire ellentétes álláspont jelenjen meg vezetői részéről, mint az öné és Kövér Lászlóé? Hiszen míg ön azt mondja, hogy nem kellene nyilvánosan polemizálni erről a kérdésről...
PZ: Pontosítanék, egyáltalán nem kellene erről vitatkozni.
MN: Tehát míg ön szerint nem kellene erről vitatkozni, addig a Fidesz legszűkebb vezető testületének másik tagja fél újságoldalon teszi ezt. Mennyire keltheti így a Fidesz egy egységes politikai erő benyomását?
PZ: A Fidesz reményeim szerint - jó alappal és indokoltan - egy gondolkodó politikai erő benyomását kelti. 2002-ben több mint 7, 1994-ben és 1998-ban majd 10 százaléknyi szavazat esett kútba a jobboldalon. Tavaly ennek annál nagyobb jelentősége volt, minthogy 0,8 százalék döntött a szocialisták javára. Erről a kérdésről tehát érdemes gondolkodni. Vannak, akik úgy gondolják - egyébként én is közéjük tartoztam -, hogy érdemes az MDF-et "győzködni". Mára beláttam, hogy ennek nincs értelme. Ha Dávid Ibolya kikérte volna a véleményemet, természetesen az összefogást tanácsoltam volna neki. Az MDF döntött; most már fölöslegesnek érzem, hogy ezen rágódjunk.
MN: Az elmúlt évben számos jobboldali értelmiségi éppen az MSZP 1998-as "kampány nélküli kampányának" megismétlését vetette a Fidesz szemére, amellyel a párt úgymond egy megnyert választást engedett ki a kezéből. Mi a véleménye erről az értékelésről?
PZ: Annak ellenére, hogy a választási eredmény igen szoros lett, igazuk van azoknak, akik kritikával illetik a Fidesz kampányát. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy kormányzó erőként pozitív, az ellenfelek helyett a kormányzás eredményeire és jövőbeni feladataira koncentráló kampánnyal sikerült 1998-hoz képest 29-ről 41 százalékosra növelnünk a támogatottságunkat. A hagyományos politikai térben mérhető eredmények a kampány sikerét igazolták. Az utolsó közvélemény-kutatások során mért választói csoportok körében sikerült az előnyünket megtartanunk. Az MSZP azzal kerekedett felül, hogy olyan választókat sikerült szavazásra bírnia, akik korábban soha nem vettek részt választáson. Nemcsak a ´98-as vagy a ´94-es választás, de a rendszerváltásról szóló 1990-es döntés sem volt elég fontos számukra ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak. Az MSZP - jól alkalmazva szervezettségben, hálózati erőben rejlő stratégiai előnyét - többszázaléknyi új szavazót mozgósított. Ez eredményes húzás volt, ami elkerülte figyelmünket. Aki ezt veti a szemünkre, annak igaza van. Ezzel a kérdéssel hosszan foglalkozott a Fidesz vezetése, de ma már nem az értékelés, hanem az abból levont következtetések idejét éljük. Az egyik ilyen következtetés, hogy bár könnyű lenne azzal nyugtatni magunkat, hogy csak a véletlenen múlt a 0,8 százalékkal ellenfelünknek kedvező végeredmény, ez nincs így. Stratégiai szempontból meghatározó különbségek vannak a két nagy politikai erő között, és ha ezen változtatni akarunk, sokkal alaposabb átalakítást tesz szükségessé, mint ami a csekély különbségből következne.
MN: Az elmúlt évben a polgári körök felfutásával egyre nagyobb befolyásra tettek szert olyan publicisták és értelmiségiek, akik, bár a Fidesz álláspontjával adott esetben homlokegyenest ellenkező véleményeket hangoztatnak, átvették a párt nem hivatalos szószólóinak a szerepét. Egyetért azzal, hogy ezek a Fidesznél radikálisabb értelmiségiek önálló politikai tényezővé nőtték ki magukat a jobboldalon?
PZ: Igen, ezzel egyetértek.
MN: Szerencsésnek tartja, hogy ez így alakult?
PZ: A mögöttünk hagyott esztendő alapvetően átrajzolta a politikai térképet, a polgári körök mozgalma sokakat tett politikai szereplővé. Közöttük akadnak harsány és radikális hangú, de töprengő, mérsékelt emberek is. Egyikük jó szándékát sincs okom megkérdőjelezni. Az biztos, hogy a radikális hang messzebb hallatszik, mint a megfontoltabb tónus. Politikai versenytársainknak érdeke és célja, hogy a polgári oldalt csak ezzel a radikalizmussal azonosítsák, ez azonban nem felel meg valóságnak. A polgári oldal gondolkodásmódja jóval árnyaltabb, mint ami ebből a képből kitűnik.
MN: Az imént a radikális hangvételt emelte ki, de tartalmi kérdésekről is szó van. Például a Fidesz és a köré gyűlt értelmiségiek EU-val kapcsolatos álláspontjáról. A párt formális vezetése és Orbán Viktor a Fidesz decemberi kongresszusán igent mondott a csatlakozásra, de előfordult, hogy a jobboldal befolyásos értelmiségi támogatói ezt nemnek fordították le saját közönségüknek. Nem szorította ez a Fideszt defenzívába a népszavazás kampányában?
PZ: Ha cinikus lennék, ironizálhatnék azon, hogy Magyarországon a 70 százalékos támogatottságú uniós csatlakozásról szóló népszavazás részvételi arányát sok milliárd forintnyi közpénz elköltésével sikerült az ismert mértékre leszorítani. Kétségtelen, hogy a Fideszt a szocialistáknak időnként sikerült defenzívába szorítaniuk. A csatlakozás ügyében a Fideszben egyaránt jelen volt a kételyeket megfogalmazó, illetve a lehetőségeket ezeknél mégiscsak nagyobbnak látó álláspont. Ez utóbbi volt a többségi, meghatározó vélemény. Ezek a nézetkülönbségek áthidalhatók, amíg azonos a kiindulópontunk, méghozzá, hogy az unió nem maga a földi Kánaán, hanem egy olyan értékközösség és versenytér, amit azért választunk, mert szeretnénk jobban élni, ebben a versenytérben előrejutni. Ezt a kiindulópontot a Fideszen belül senki sem vitatta a másiktól. Hogy a végeredményt a fentiek tükrében ki így látta, ki úgy, szerintem másodlagos. Mindenki előtt világos volt, hogy az unió igen fukar, szűkmarkú módon járt el velünk szemben, nem feltétlenül rossz szándéktól vezérelve, hanem mert a hétéves költségvetés elfogadásakor még három ország csatlakozásával számoltak, és végül az ő belépésükre szánt pénzt tíz ország között kellett elosztani. Ezen kívül joggal érheti kritika a magyar kormány tárgyalási stratégiáját, hiszen a lengyelek jobb feltételeket harcoltak ki.
MN: A Fidesz-kongresszuson azt mondta: a szövetség működésének alapfeltétele, hogy több legyen a tagjait összekötő, mint elválasztó kérdés. Megengedheti magának egy kormányra kerülésre esélyes politikai erő, hogy az EU kérdésében többféle álláspontja legyen?
PZ: A szövetség jóval tágasabb, levegősebb, tagoltabb belső közéletet jelent, mint egy politikai párt. Számos kérdésben nem fogunk egyetérteni, de ez nem tragédia. A Fidesznek volt közös álláspontja a csatlakozásról: az igen. Viszont azoktól, akik közülünk mégis a nem felé hajlottak, nem lehet elvitatni, hogy tisztességesen végiggondolták a kérdést, mielőtt feleltek volna rá. Nem bélyegezhetjük meg őket döntésükért.
MN: 2002-ben magas részvétel mellett kiélezett volt a küzdelem a két nagy párt között, új szavazók bevonására egyre kevesebb az esély. A jobboldalon felmerült, hogy "középre húzó" politikai üzenetekkel nyerjék meg a kormánypártokról adott esetben lemorzsolódó szavazókat, de az is, hogy a rendszerváltás veszteseit hódítsák el a szocialistáktól. Ön szerint melyik stratégia lenne a célravezetőbb?
PZ: A politikai tér közepén vannak pragmatikus gondolkodású, a szimbolikus politizálást nem kedvelő szavazók. A 2002-es kampányban közülük sokakat megnyert magának az MSZP agresszív kampányával, mellyel sikerült a Fideszről az egyéniséget nem tisztelő, a polgárok magánéletébe beavatkozó, ideologikus politizálást folytató párt torzképét kialakítani, és azt az elmúlt évben - immár közpénz felhasználásával is - fenntartani. A Fidesz másfél éve tartó démonizálása, megbélyegzése és kriminalizálása sajnos nem maradt eredmény nélkül, ám ellenfeleinknek is mérlegelniük kell, hogy ezek az eszközök hová vezetnek. A politikai erkölcs nem mást takar, mint hogy a célom elérése érdekében mit nem vagyok hajlandó megtenni. 2001 karácsonyán az MSZP-nek a 23 millió román beözönlésének idegengyűlöletre építő víziójával sikerült megtörnie a polgári oldal hónapok óta tartó sikerszériáját. Mégis kétlem, hogy néhány év múlva büszkék lehetnének erre az MSZP vezetői, vagy ha igen, az elég szomorú lenne. A Fidesz egyik politikai célja, hogy az említett álarcot lefejtsük magunkról. A szövetséggé válással közelebb kerülünk a választókhoz, ami oldhatja a velünk szembeni előítéleteket. Ez nemcsak a negatív kampánnyal ellenünk fordított szavazók körében mért elutasítottságunk csökkentése, de a saját 2,3 millió szavazónk megtartása miatt is lényeges. Meggyőződésem, hogy ők azért tiszteltek meg minket bizalmukkal, mert választ kaptak tőlünk az őket érdeklő kérdésekre.
A politikának része a küzdelem, de nem célja. Újra és újra fel kell tennünk az alapkérdéseket. Mi végre ez az egész küszködés? Mit akarunk elérni, milyen értékeket erősíteni? Milyen jövőt szeretnénk Magyarországon? A Fidesz május 17-én elfogadott alapító levele ezért fontos számomra.
Gavra Gábor
