Menjen vagy maraton? Mit tegyen Mo Farah?

  • Szabó Gábor
  • 2013. november 20.

C-közép

Néha az embert megnyugvással tölti el, hogy barmok azért mindenhol volnának. Pláne akkor, ha a közegben, ahol mozog vagy legalább is mozogni volna kénytelen, finom szólva is gyakoriak a nem éppen európai nívójú megnyilvánulások.

Egy sportújságíró például telente, reggelente hajlamos picikét más mozdulatokkal kevergetni a kávéját, amikor alpesi síhírek után kutatva átfutja mondjuk a Neue Zürcher Zeitungot vagy a Die Pressét. Ilyenkor néha pár – óvatlan – pillanatra embernek képzeli magát, másfelől azt hiszi, hogy ha elindulunk a térképen balra, akkor csak és kizárólag ezzel a színvonallal találkozik. Mi pedig hol vagyunk ettől ugye.

Jó érzés szembesülni azzal, hogy ez nincs így. Kár, hogy mindez nem azt jelenti, hogy nálunk is létezik az a színvonal, hanem azt, hogy ott sem ismeretlen az itteni.

Józanul tehát az ember inkább csak azon lepődik meg, hogy honnan jön a hülyeség. Mert hát mégiscsak volna egy színvonal, mely fölött nem várná.

Bizonyos Alan Hubbard például Nagy-Britanniában – ahol ennek a szakmának azért komoly hagyományai volnának – komoly tekintélynek számít, hogy mást ne mondjak, már az Ali–Fraizer-meccsről is tudósított 74-ben Kinshasából, 92-ben pedig az év olimpiai tudósítójának választották, akármit is jelentsen az. Ő mondta a minap, hogy nem hajlandó Mo Farahra szavazni a BBC „Az év sportolója”-választásán, mivel Farah bejelentette, hogy aligha tudja jövőre elvállalni a részvételt a Brit Nemzetközösségi Játékokon, mert túl közel esik a London Maratonhoz, ahová szerződés köti.

false

 

Fotó: MTI/EPA

„Az év sportolója”-választásoknak csúfolt kutyaszépségversenyek értelmetlenségéről, illetlenségéről majd külön posztban szeretnék értekezni, úgyhogy maradnék pillanatnyilag Farahnál, Hubbardnél, a Nemzetközösségi Játékoknál és a London Maratonnál. Elhagynám, hogy miféle joga lehet egy sportújságírónak büntetni egy sportolót, pláne olyasmiért, amit még meg sem tett, ráadásul egy olyan versenyben, ahol elvileg az elmúlt esztendőt kellene értékelni. Már csak azért sem érdekel, mert az utóbbi nettó baromság.

Mo 1983-ban, Szomáliában született, korai gyerekéveit Dzsibutiban töltötte, és 8 esztendősen költözött Londonba, édesapjához. Tekintve, hogy egy szót sem beszélt angolul, mindez aligha lehetett könnyű. Az, hogy hamar kitűnt tehetségével, éppen igaz is lehetne, ha Nagy-Britanniában nem tűnne szinte mindenki komoly talentumnak a hosszútávfutás terén. Szerintem még Phil Taylor dartsvilágbajnok is tudhatott 10 percet 3000 méteren középiskolásként, mert arrafelé így mennek a dolgok. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Farah ott volt országos szinten a legjobbak között, de arra, hogy három éven belül nyerjen három világbajnoki címet és két olimpiát, józanul aligha gondolhatott bárki is. Nyert ugyan egy junior Európa-bajnokságot 2001-ben 5000 méteren, de Nagy-Britanniában junior Európa-bajnok hosszútávfutót majd minden nagyobb városban találunk. Nem ritkán valamelyik szupermarket pénztáránál üldögélve.

Arról nem beszélve, hogy 2001-ig már azért elég sok minden történt vele. A legfőképp talán az, hogy pont annak a szezonnak az elején akarta abbahagyni az atlétikát, kilátástalannak ítélve a helyzetét, és be akart vonulni katonának. Bizonyos Dawe Bedford nyúlt ekkor a hóna alá, és ajánlott neki ösztöndíjat, melynek segítségével elvégezhette a St. Mary Egyetemet, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ennek a segítségével lett az, aki. Bedford szerepe a történetben nem pusztán az, hogy ő maga egykori tízezres világcsúcstartóként láthatott valamit Farahban, de az is, hogy amikor Mót hozzásegítette az ösztöndíjhoz, akkor a London Maraton ösztöndíját ajánlotta, amelynek versenyigazgatója volt, és amelynek versenyigazgatója a mai napig.

Amikor tavaly az olimpia után leültek tárgyalni – ahol ugye Farah megnyerte hazai pályán az 5 és 10 ezer métert is –, hogy mi lenne, ha Mo első maratoniját 2014-ben épp Londonban futná, akkor nem két vadidegen ült az asztalnál. Nem beszélve arról, hogy Bedford és a kapcsolatai nélkül aligha került volna Farah az Egyesült Államokba Alberto Salazarhoz 2011-ben. Ekkor már Európa-bajnok volt ugyan, de számottevő hajrával nem rendelkezett, rosszindulattal talán azt is lehet mondani, hogy Eb-aranyait pusztán annak köszönhette, hogy picit délebbre született, mint a mezőny java. Azzal a végsebességgel, amivel Barcelonában nyerni tudott, a legjobb kenyai és etióp futók mellett esélye sem lett volna. Mást ne mondjak, a pekingi olimpián még csak döntőbe sem jutott, mert picit lassú volt az előfutama, a többiek simán lehajrázták. Szóval Salazar nélkül oda, ahova eljutott, egészen biztosan nem jutott volna el. Salazarhoz meg Bedford nélkül nem jutott volna el.

Ezen előzmények után állt elő azzal a skandalummal, hogy neki bizony választania kell a London Maraton és a Nemzetközösségi Játékok között, mert a két esemény között nincs elég idő a regenerálódásra. Salazar szerint (aki egykoron győzött New Yorkban, úgyhogy a maratoni futáshoz is konyít ezt-azt) a maratonit követően Farah majd egy hónapig csak egészen könnyedén futhat, mert különben megsérül, utána kezdhetné a felkészülést a Nemzetközösségi Játékokra, kilenc hét pedig nem elég a legjobb kenyaiak ellen.

A Brit Nemzetközösségi Játékokat jövőre Glasgow-ban rendezik, és arrafelé kétségtelenül komoly versenynek számít. Sokkal komolyabbnak, mint mi gondolnánk. Azt azonban, amit bizonyos Euan McLean ír, miszerint ha Farah nem indul el Glasgow-ban, akkor a Brit Atlétikai Szövetségnek meg kéne vonni tőle a támogatást, a fentiek fényében nyugodtan tekinthetjük túlzásnak.

Oder baromságnak.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.