Egy sportújságíró például telente, reggelente hajlamos picikét más mozdulatokkal kevergetni a kávéját, amikor alpesi síhírek után kutatva átfutja mondjuk a Neue Zürcher Zeitungot vagy a Die Pressét. Ilyenkor néha pár – óvatlan – pillanatra embernek képzeli magát, másfelől azt hiszi, hogy ha elindulunk a térképen balra, akkor csak és kizárólag ezzel a színvonallal találkozik. Mi pedig hol vagyunk ettől ugye.
Jó érzés szembesülni azzal, hogy ez nincs így. Kár, hogy mindez nem azt jelenti, hogy nálunk is létezik az a színvonal, hanem azt, hogy ott sem ismeretlen az itteni.
Józanul tehát az ember inkább csak azon lepődik meg, hogy honnan jön a hülyeség. Mert hát mégiscsak volna egy színvonal, mely fölött nem várná.
Bizonyos Alan Hubbard például Nagy-Britanniában – ahol ennek a szakmának azért komoly hagyományai volnának – komoly tekintélynek számít, hogy mást ne mondjak, már az Ali–Fraizer-meccsről is tudósított 74-ben Kinshasából, 92-ben pedig az év olimpiai tudósítójának választották, akármit is jelentsen az. Ő mondta a minap, hogy nem hajlandó Mo Farahra szavazni a BBC „Az év sportolója”-választásán, mivel Farah bejelentette, hogy aligha tudja jövőre elvállalni a részvételt a Brit Nemzetközösségi Játékokon, mert túl közel esik a London Maratonhoz, ahová szerződés köti.
| ||
„Az év sportolója”-választásoknak csúfolt kutyaszépségversenyek értelmetlenségéről, illetlenségéről majd külön posztban szeretnék értekezni, úgyhogy maradnék pillanatnyilag Farahnál, Hubbardnél, a Nemzetközösségi Játékoknál és a London Maratonnál. Elhagynám, hogy miféle joga lehet egy sportújságírónak büntetni egy sportolót, pláne olyasmiért, amit még meg sem tett, ráadásul egy olyan versenyben, ahol elvileg az elmúlt esztendőt kellene értékelni. Már csak azért sem érdekel, mert az utóbbi nettó baromság.
Mo 1983-ban, Szomáliában született, korai gyerekéveit Dzsibutiban töltötte, és 8 esztendősen költözött Londonba, édesapjához. Tekintve, hogy egy szót sem beszélt angolul, mindez aligha lehetett könnyű. Az, hogy hamar kitűnt tehetségével, éppen igaz is lehetne, ha Nagy-Britanniában nem tűnne szinte mindenki komoly talentumnak a hosszútávfutás terén. Szerintem még Phil Taylor dartsvilágbajnok is tudhatott 10 percet 3000 méteren középiskolásként, mert arrafelé így mennek a dolgok. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Farah ott volt országos szinten a legjobbak között, de arra, hogy három éven belül nyerjen három világbajnoki címet és két olimpiát, józanul aligha gondolhatott bárki is. Nyert ugyan egy junior Európa-bajnokságot 2001-ben 5000 méteren, de Nagy-Britanniában junior Európa-bajnok hosszútávfutót majd minden nagyobb városban találunk. Nem ritkán valamelyik szupermarket pénztáránál üldögélve.
Arról nem beszélve, hogy 2001-ig már azért elég sok minden történt vele. A legfőképp talán az, hogy pont annak a szezonnak az elején akarta abbahagyni az atlétikát, kilátástalannak ítélve a helyzetét, és be akart vonulni katonának. Bizonyos Dawe Bedford nyúlt ekkor a hóna alá, és ajánlott neki ösztöndíjat, melynek segítségével elvégezhette a St. Mary Egyetemet, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ennek a segítségével lett az, aki. Bedford szerepe a történetben nem pusztán az, hogy ő maga egykori tízezres világcsúcstartóként láthatott valamit Farahban, de az is, hogy amikor Mót hozzásegítette az ösztöndíjhoz, akkor a London Maraton ösztöndíját ajánlotta, amelynek versenyigazgatója volt, és amelynek versenyigazgatója a mai napig.
Amikor tavaly az olimpia után leültek tárgyalni – ahol ugye Farah megnyerte hazai pályán az 5 és 10 ezer métert is –, hogy mi lenne, ha Mo első maratoniját 2014-ben épp Londonban futná, akkor nem két vadidegen ült az asztalnál. Nem beszélve arról, hogy Bedford és a kapcsolatai nélkül aligha került volna Farah az Egyesült Államokba Alberto Salazarhoz 2011-ben. Ekkor már Európa-bajnok volt ugyan, de számottevő hajrával nem rendelkezett, rosszindulattal talán azt is lehet mondani, hogy Eb-aranyait pusztán annak köszönhette, hogy picit délebbre született, mint a mezőny java. Azzal a végsebességgel, amivel Barcelonában nyerni tudott, a legjobb kenyai és etióp futók mellett esélye sem lett volna. Mást ne mondjak, a pekingi olimpián még csak döntőbe sem jutott, mert picit lassú volt az előfutama, a többiek simán lehajrázták. Szóval Salazar nélkül oda, ahova eljutott, egészen biztosan nem jutott volna el. Salazarhoz meg Bedford nélkül nem jutott volna el.
Ezen előzmények után állt elő azzal a skandalummal, hogy neki bizony választania kell a London Maraton és a Nemzetközösségi Játékok között, mert a két esemény között nincs elég idő a regenerálódásra. Salazar szerint (aki egykoron győzött New Yorkban, úgyhogy a maratoni futáshoz is konyít ezt-azt) a maratonit követően Farah majd egy hónapig csak egészen könnyedén futhat, mert különben megsérül, utána kezdhetné a felkészülést a Nemzetközösségi Játékokra, kilenc hét pedig nem elég a legjobb kenyaiak ellen.
A Brit Nemzetközösségi Játékokat jövőre Glasgow-ban rendezik, és arrafelé kétségtelenül komoly versenynek számít. Sokkal komolyabbnak, mint mi gondolnánk. Azt azonban, amit bizonyos Euan McLean ír, miszerint ha Farah nem indul el Glasgow-ban, akkor a Brit Atlétikai Szövetségnek meg kéne vonni tőle a támogatást, a fentiek fényében nyugodtan tekinthetjük túlzásnak.
Oder baromságnak.
