Halálos bűneim története

  • Simon Márton
  • 2014. február 1.

Daruma Park

申し訳ない – ez a legsúlyosabb japán bocsánatkérés, van ugyanis belőlük egy kisebb csokorra való, az elkövetett hiba nagyságának függvényében. Eredetileg szó szerint azt jelenti, hogy „megbocsáthatatlan”.

Azt se tudom, hol kezdjem. A baj az, hogy ez most nem stílus, nem vicc, nem izé. Biztosan mindenkinek megvan az az érzés, amikor egy borzalmas, nyomasztó álomból váratlanul végre felébred, körülnéz, és zihálva még ugyan, de vesz néhány nagyon boldog levegőt. De jó, hogy csak álom volt. Na, akkor most képzeljük el ennek a fordítottját. Hogy arra ébredünk.

A „hibákban” azt gyűlölöm a leginkább, ahogy én magam viszonyulok hozzájuk. Szóval azt, hogy nálam csak ez a fenti, legsúlyosabb létezik, vagy a semmi, de ha az egyébként hihetetlenül magas ingerküszöböt átviszi valami, akkor többnyire maximum felejthetek, mert megbocsátani nemigen tudok. Igen, tudom, hogy ez mennyire végtelenül hülyén hangzik. Mentségemre szolgáljon némileg, hogy így élni azért elég szar. Merthogy például a saját hibáimmal kapcsolatban, ahol az ingerküszöb is jó mélyen van, és amiket viszonylag rossz hatásfokkal tudok csak elfelejteni, nem segít semmi. Épp nyakig vagyok ebben az utóbbiban, úgyhogy elég biztosan állíthatom, hogy komolyan nem.

Tartoztam neki egy levéllel. Meg elvileg egy látogatással, amitől csak annyira féltem, mintha húsz perc múlva kéne légtornászként színpadra állnom a Budapesti Nagycirkuszban, védőháló nélkül. A „nagyöregek” közelében használhatatlannak, ostobának és tanulatlannak érzem magam, amire ugyan semmi garancia, hogy nem vagyok egyébként is az, de olyankor aztán végképp. Szóval tartoztam. Tényleg. Hívott az egyik legjobb barátja még a tél elején (ősz végén? = kínosan régen), hogy hallott „rólunk”, és kérte a szövegeim, kötete(i)m, mert kíváncsi rá. Merthogy menni már sehova, a 92. az mégis csak 92., de szellemileg döbbenetesen ép. Úgyhogy küldjem, amit, minél hamarabb. Én pedig zsibbadt gerinccel mondtam, hogy úristen, és persze, és küldöm.

Aztán nem küldtem. És tegnap reggel óta erre nem szolgálnak mentségül az ilyen-olyan egyetemi kötelezettségek cunamija, a családi baromságok vagy a Harcosok klubja-szintű kialvatlanság. Nem az álmos január, se a… Semmi. A legiszonyúbb, hogy valakivel, akinek szintén várta a levelét, szóról szóra megbeszéltem, hogy ezt most már januárban feltétlenül intézzük el, mert erre lassan nincs mentség, szégyelljük a pofánk, szedjük össze, küldjük el, aztán „menjünk föl hozzá”, látogassuk meg. Aztán ez is elmaradt. Ő pedig meghalt január 31-én.

Mindez persze homokszemnyi amellett, ami ténylegesen történt. Elment valaki, akiről nálam ezerszer hozzáértőbbek mondják el most, hogy mennyit jelentett, és mit tudott. Nagy volt, ezt mondjuk én is pontosan tudom, mert olyan érzésem van tegnap óta, mintha eltűnt volna egy hegy a horizontról. Egy megnyugtató, fehér hegy – a hiánya letarolja a tájat, pislogni lehet maximum, meg levegőért kapkodni. Meg káromkodni, legyünk őszinték, ő szerintem értékelte volna az őszinteséget. Hogy hány filmjét láttam, azt sem tudom. Összességében csak töredékét az életműnek, azt a töredéket viszont gyakorlatilag az egész generációm (annak legalábbis a hozzám közelebb eső fele) látta, és kívülről tudja azóta is. Vérünkké vált. Mit idézzek? „Petike, közben kimentek az oroszok. Igen? Igen, jöttek, jöttek, mentek. Lehet, hogy tőled nem búcsúztak el, te barom, de kimentek.” Vagy: „Fütyülsz bazmeg és hazudsz, mert egy szar, szemét, szar alak vagy.” És így tovább. Káromkodásból katedrálist, még ha az egész épp arról szólna is, hogy vonjuk ki a katedrálisokat a katedrálisokból, és legyen végre tiszta a tisztaság fantomfájdalma. Vagy ilyesmi – röhejes így leírva ez az egész.

Ahogy valószínűleg mondani se tudtam volna neki semmit. A kérdéseimet pedig, igen, már nem tudom feltenni, a legtöbb, ami telik, hogy leírom még, mintha számítana, kockáztatva, hogy most majd ki mit gondol. Sok választásom viszont igaziból nincs. És hogy csak a lényegesebbeknél maradjunk: Mi a franc van itt, Miki bá’ (állítólag csakis így volt szabad szólítani), és mi lesz? Mi történik? Értem én, hogy változnak az idők, de hát ugyan mivé? Menni kell vagy maradni? Van értelme gondolkodni, akarni, csinálni bármit? Van értelme tízezredjére is újra nekiállni, mintha egy országnyi magyar vándort próbálgatnánk, hátha egyszer összejön? És ha maga már egyszer nem lesz, én meg az egészet oltárira elbaszom, és nem tudom még ezeket sem megkérdezni, akkor ki fog nekem valaha válaszolni?

Mintha egy sötét ablakot dobálnék kavicsokkal hosszan és feleslegesen. Most van soha.

Innentől örökre tartozom valakinek, akit nem is ismertem. Tartozom, ezt ilyen súllyal még nem éreztem. És nem is csak azért, amiért szerintem mindenki tartozik neki, aki ért magyarul – tagadja ezt akár gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással az egész pitiáner államapparátus az egyre pitiánerebb cirkusz közepén. Ez a valaki pedig most ott áll magasan a cirkusz fölött, távozóban, jó messze, az üresen lengő trapéz túloldalán, én meg az innenső oldalon állok tehetetlenül, fogom a fejem, és két napja motyogok, hogy oltárira elbasztam, nagyon elbasztam, úristen, de elbasztam.

申し訳ない, Miki bá’.

Jó utat. Jó utat.

Jó utat.

false


(Fotó: Süveg Áron)

Neked ajánljuk