Az egyik szem – avagy „a list of demands”

  • Simon Márton
  • 2014. január 18.

Daruma Park

Miután a slamvitába való beszállással sikeresen felrúgtam rögtön az elején a saját magam által kitalált sorrendet ezen a blogon, legyen az, hogy akkor most tényleg elkezdjük. Minden további nehézség elkerülése végett a kérdéses pontok tisztázásával, vagyis hogy mi az a daruma, hol van a Daruma park, és mit is keresek én itt tulajdonképpen.

Szóval.

A daruma – amint a blog fejlécén is látszik – egy japán szerencsehozó baba. Millió variációja létezik ma már, de jellemzően egy piros papírmasé gömb, amin egy szakállas arc van, eredetileg „üres” (= fehér) szemekkel. Használata egyszerű: amikor valaki kap/vesz egy darumát, kíván valamit, és megfesti az egyik szemét – mármint a babának –, aztán ha teljesült a kívánsága, megfesti a másik szemét is. Eredetileg egyébként Boddhidarmát ábrázolja (ő a szakállas figura), aki a hagyomány szerint a zen buddhizmus atyja – és mint ilyen, számos legenda főszereplője. Nem is akármilyeneké: állítólag kilenc évig meditált egy barlangban a fal felé fordulva, annyira elmélyülten, hogy a lábai gyakorlatilag leszáradtak. Illetve, amikor nem bírta meditáció közben nyitva tartani a szemeit a fáradtságtól, inkább letépte a szemhéjait (ezekből lett a teacserje). Érdekesség még, hogy a darumák aljában súly van, tehát gyakorlatilag keljfeljancsiként működnek, mindig újra talpra állnak. (Hát, ennyit a vágyakról és kívánságokról.)

És innen jött a Daruma park, amiről tudósít ez a blog. Vagyis arról, hogy mit szeretnék, mit szeretek, mit gondolok, mi van. Mondjuk úgy, hogy ez a saját darumáim természetes élőhelye, gyakorlatilag mint egy vadaspark, ahol szabadon kóborolhatnak. És ahol én is nyugodtan leülhetek, és elmélkedhetek bármiről, csak legyen egy fal, ami felé fordulhatok. (Ebben talán nem lesz hiány. Nem szokott.)

Itt szó lesz elsősorban szövegekről. Szövegekről és zenékről, Petri Györgytől az Odd Future-ig és vissza (Vachel Lindsayn keresztül). Szó lesz írott költészetről és performatív költészetről, konkrétan és általában, a Telepes költőktől kezdve a kedvenc slam poetry cuccaimig, meg ami jön, Nemes Z. Máriótól Misima Jukióig. Meg a könyvkiadói rendszer hepehupáiról, amikbe csakis azért ártom bele magam, mert eleve ebben élek. Hogy mondjuk kapott egy barátom egy elég jó kiadó szerzőjeként egy olyan ajánlatot a könyve megjelentetésére, amire nem tudom, hogy a pálya elhagyása vagy az asztalborogatás lenne-e az adekvátabb válasz. Meg a sírnivaló és röhejes hirigekről a művészeti középdíjak körül, meg a csodás MMA-ról (nem, nem a ketrecharcra gondolok). Meg könyvterjesztésről, szép és ronda borítókról, versekről, folyóiratokról. Ilyenekről.

És persze választási év van, tehát szó lesz majd némileg közügyekről és áttételesen politikáról is. Mivel az utóbbi időben (szűkebb és tágabb értelemben) bebizonyosodott, hogy az én elképzeléseimet a dolgokról ma Magyarországon gyakorlatilag senki sem képviseli pártpolitikai szinten, szavazni azonban mégis muszáj lesz, néha nem fogom kibírni és írok ilyesmikről is. Bár gyanús, hogy ha túl őszinte lennék, az nekem lenne a legkevésbé jó, de már esküszöm, kezdem megszokni a folyamatos kettős beszédet. Nem azt mondom, hogy nincs hányingerem tőle, csak azt, hogy kezdem megszokni. Viszont tényleg nem szeretnék teljesen belemenni: olyan már ez az egész, mintha egy terráriumban nézném az almacsutkán marakodó, beltenyésztett aranyhörcsögöket – a baj csak az, hogy ezeken a degenerált hörcsögökön múlik, hogy a közeljövőben éhen hal-e a családom, a szomszéd családja, vagy en bloc Békés megye. Így meg azért kevésbé vicces. De majd meglátjuk.

És főleg: szó lesz Japánról, mert az én legnagyobb darumám jelen pillanatban: oda eljutni – ezt a szemet tehát ezennel kifestettem –, rögtön miután lediplomáztam, rögtön, miután megírtam a szakdolgozatom Akutagava, Abe Kóbó és Murakami Rjú Japán-képének az összehasonlításából, rögtön, miután megtanultam rendesen beszélni, nem csak makogni japánul, rögtön, miután végre elküldtem egy fordítást az egyik tanáromnak, amivel egy hónapja lógok. (Japán szakon megtanulod tényleg szégyellni magad. Egészen félelmetes érzés.) Szóval ilyesmikről is.

Aztán néha meg semmiről, csak hogy hajnal van, az ég meghatározhatatlan árnyalatú, épp minden jó vagy épp minden szar, esetleg csak simán lehetne inkább két héttel ezelőtt. Vagy ezután. Pont, mint most.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.