A január 25-i egyiptomi „forradalom” – az arab tavasz egyik legfontosabb eseményének – második évfordulóján az ország messzebb van a meghirdetett és a mintegy 90 millió polgár által olyannyira vágyott társadalmi változásoktól. A hatalmat immáron demokratikusan – azaz választások által megerősítve – kézben tartó iszlamista Muszlim Testvériség presztízse nagyon-nagyon megkopott, a vele szembeni elégedetlenség mélyen gyökerező és legalább olyannyira elementáris és növekvő, mint az az egykori mozgalom, amely 2011-ben elsöpörte Hoszni Mubarak rendszerét.
Nem mondhatni, hogy a gazdasági helyzet romlott volna, s ma többen éheznének, mint korábban, de az joggal állítható: a „forradalom” nem hozta meg azokat a változásokat, amelyeket a Tahrir téren hónapokon át tüntetők valaha követeltek, de legalábbis reméltek. Az pedig, hogy a lakosság jelentős tömegei nem éheznek, köztudottan az amerikaiak anyagi segítségének köszönhető, nem pedig annak az igazságos és hatékony rendszernek, amelynek bevezetését a Muszlim Testvériség oly nagy hanggal hirdette két évvel ezelőtt.
A Muszlim Testvériség időközben számos érdeket sértett, amikor gyakorlatilag mindenre rátette a kezét; igyekezett – az elnök révén – maga alá rendelni a hadsereget, befolyásolni a kereskedelmet, s megregulázni a magánszektort. Figyelmen kívül hagyta a szakszervezeteket, az ágazati szektorok képviseleteit, maga akarta kitölteni a teljes teret a magánélettől a közéletig, beleértve a nagyon erőteljes elnöki hatalmat, a parlamentet és a Súra Tanácsot. Senki nem hányná ezt a szemére, s nem véletlen, hogy a lakosság fel is hatalmazta a választásokon erre őket, ha hatékonyan működnének, ha jobban mennének a dolgok, mint Mubarak idején. De nem mennek jobban, mi több, az élet számos területén kifejezetten rosszabbul mennek. A Muszlim Testvériség azt ígérte, hogy egyesíti a megosztott nemzetet; furcsa módon ez az egy dolog sikerült neki, de mindjobban úgy tűnik: önmaga ellenében.
Egyre inkább két megoldás bontakozik ki, melyek közül egyik rosszabbnak tűnik, mint a másik. Ha a „benti”, sajátosan posztforradalmi lehetőségeket mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el egy radikális iszlamista fordulattól, amely még a jelenlegi vezetés iszlamista elkötelezettségére is rálicitálhat. Egy ilyen hatalmi váltás nagyjából hasonlókat hozna magával, mint a tálibok rendszere Afganisztánban (1996–2001).
Mohamed al-Zavahiri, az al-Kaidát vezető Ajman al-Zavahiri fivére, egy szalafista dzsihádcsoport megalapítója már ismét az országban tartózkodik, s egyre hangosabban kritizálja a jelenlegi rezsimet, amit „isten törvényeivel ellentétesnek” nevez. Al-Zavahirit 1998-ban, távollétében már halálra ítélte egy egyiptomi bíróság, s amikor 2011. február 11-én, közvetlenül a Mubarak-ellenes lázadást követően hazatért, le is fogták, de egy katonai törvényszék szabadlábra helyezte, s eltörölte a rá korábban kimondott halálos ítéletet. Azóta mindet megtesz, hogy növelje mozgalmának befolyását. A napokban az Asharq al-Awsat című lapban a következőket nyilatkozta: „…az egyedül helyes és törvényes eszközök használatára szólítunk fel mindenkit, rendet és fegyelmet követelünk annak érdekében, hogy a saría törvénykezést mielőbb bevezethessük. Úgy véljük, az iszlám saría bevezetése a helyes út, hogy a nemzeti megbékélést elérjük. Társadalmunkat különböző politikai pártok osztják meg, ez a helyzet kizárja a stabilitást.”
A másik lehetőség a hadsereg aktív szerepvállalása. Abdel-Fattah al-Sziszi védelmi miniszter a napokban arra figyelmeztetett: „a zavargások az állam összeomlásához vezethetnek”. Ez volt a hadsereg első megszólalása azóta, hogy Mohamed Murszi államfő, nem sokkal azt követően, hogy 2012 júniusában átvette a hatalmat, nagy tisztogatást hajtott végre a vezérkarban, és hozzá hű, illetve a Muszlim Testvériséggel jó kapcsolatokat ápoló tiszteket ültetett kulcspozíciókba. Ám nem szabad szem elől téveszteni, hogy az egyiptomi lakosság számára évtizedeken át a hadsereg volt az az intézmény, amelynek tisztességében hitt, és ezért döntéseit elfogadta, támogatta. A rendőrség korruptsága legendásnak számított – és számít ma is –, de valahányszor kifogytak az élelmiszerkészletek, a hadsereg szervezte meg azonnal a kenyérszállítmányokat. A rend, a törvényesség és az igazságosság még akkor is egyedül a hadsereghez kötődik Egyiptomban, ha az ezreket megkínzó egykori titkosszolgálat nem belügyi, hanem katonai ellenőrzés alatt állt. És ma egyre többen – főként a középosztály tagjai – érzik úgy, hogy a Muszlim Testvérek kormányzati dilettantizmusával, illetve a még náluk is radikálisabb dzsihadistákkal szemben csak a hadsereg lesz képes megvédeni az országot.
