Mintha a magyar közvélemény – leszámítva a diákságot és egynémely szakszervezetet – észre sem venné, hogy megkezdődött a 2014-es kampány, pedig erre számos jel utal, főként, ha az ember a nemzetközi reakciókra figyel. Azok, akik kintről – kormányok vagy nagy nemzetközi intézmények megbízásából – követik nyomon az itteni eseményeket, nagyon is tisztában vannak annak következményeivel, mi történhet, ha a Fidesz újrázni lesz képes. Orbán Viktor – és a mögötte álló parlamenti frakció – sok mindent tett, hogy esetleges eljövendő választási győzelmének tisztességét, becsületét már jó előre kétségessé tegye, így az még akkor is illegitim lesz, ha a voksok többségét történetesen a mai kormány mégis megszerezné.
A nyugati sajtó érzékenyen reagál minden apró hírre, sőt arra is, ha adott esetben semmilyen érdemi információ nem szivárog ki a kormány tervezett lépéseiről vagy kényszerű rögtönzéseiről, az unió pedig kezdi felépíteni azt a stratégiát, amellyel az Orbán-kormány végnapjaira reagálhat. Jól megkomponált érv- és eseménysor vezet máris a Nemzeti Bankban történő vezetőcsere bejelentéséhez, aminek negatív gazdasági következményei még akkor sem lesznek elkerülhetők, ha a miniszterelnök netán meghozná a maga „vezéráldozatát”, s nem Matolcsyt jelölné bankelnöknek. Hisz mára olyan helyzetbe lavírozta magát, amiből jól semmiképp sem jöhet ki: aki szakmailag elfogadható lenne bankelnöknek, az a jobboldal számára eleve kiátkozott. Ráadásul Simor András utóda óhatatlanul a Matolcsy által felhalmozott tehertétellel kezdi majd el munkáját.
Brüsszeli, strasbourgi, velencei, luxemburgi vonatkozásban a következő tíz-tizenkét hónapra koncentrálódik számos prognosztizálható újabb elmarasztalás, kötelezettségszegési és egyéb eljárás, melyekbe belesimulnak majd az ellenérdekelt szomszédos kormányok lépései, és annak a feszültségnek a fokozódása is, ami a magyar kormány és a határon túli magyar szervezetek viszonyát már jó ideje jellemzi. E szervezetek – a magyarországi partnereikhez képest – jobban érzékelik annak a válságnak a fokozódását, amely a magyarországi-határontúli viszonyban mutatkozik azóta, hogy az Orbán-kormány beemelte a belpolitikába az eddig a külterekben zajló konfliktusokat. A határon túliak ma azt kockáztatják, hogy végzetesen megromlik viszonyuk azzal a magyar választói réteggel, amely – tekintettel a Fidesz igazságtalan és csalásra idomított új választójogi törvényére – legitimációs szempontból akkor is a 2014-es választások győztese lesz, ha történetesen mégis alul marad.
Az Orbán-kormány reformok helyett romokat hagy maga után. Az unió és az ország legfontosabb szövetségeseinek, így az Egyesült Államoknak a figyelmét ma elsősorban az köti le, miként lesz menedzselhető az Orbán okozta magyar politikai válság a választások után. A demokratikus intézmények olyan állapotba kerültek, hogy újabb rendszerváltás nélkül a politikai és gazdasági – mi több, a szociális – stabilitás nem lesz garantálható. Ugyanakkor kétséges, hogy e politikai válságot, a demokrácia inflálódásának, sőt felszámolásának következményeit képes lesz-e a magyar társadalom egymaga kezelni. Szerencsére nem élünk légüres térben; olyan külső erők segítségére és olyan, másutt honos megoldások átvételére lesz szükség, amelyek nemcsak a nyugati-keleti különbségek áthidalásában lesznek hasznosak, de abban is, hogy általuk Magyarország képes legyen bepótolni azon mulasztásait is, amelyeket az 1989 utáni elszalasztott lehetőségek hagytak ránk örökül.
Talán a legfontosabb ezek közül az a belső katarzis, amely egyszerre lesz kulturális és politikai, s amelyre legutóbb Benjamin Cardin szenátor, az USA Helsinki Bizottságának társelnöke hívta fel – igen nyomatékosan – a figyelmet, John Kerry kijelölt külügyminiszter pedig ugyanezt tette a szenátus külügyi bizottsága előtti meghallgatása során. A demokrácia léte és a jogok, a jogszerűség működése egymást feltételező tényezők; összhangjuk nem volt teljes az elmúlt huszonkét évben, de azokban az időszakokban, amikor a Fidesz volt hatalmon, illetve amikor ez a párt volt az ellenzék meghatározó ereje, a közöttük lévő disszonancia felerősödött, mi több, 2010 óta teljessé és elviselhetetlenné vált.
Ideje lenne, hogy a magyar politikai elit – már amelyik kiérdemli e nevet – ráébredjen feladataira, kötelességére. Nem elég lenézni az Orbán-tábor mániákusainak antiliberalizmusát, nyílt rasszizmusát, illetve megvetni a Fidesz körüli politikai haszonlesők opportunizmusát.
Érdekes módon a magyar ellenzéken kívül mindenki teszi a dolgát. Neelie Kroes uniós biztos ismét megszólalt a média helyzetével kapcsolatban, félreérthetetlenné téve: az ügy nem került le a napirendről. Thorbjørn Jagland, az Európa Tanács főtitkára most látta időszerűnek, hogy egy hónapokkal korábbi magyarországi tárgyalássorozat részleteit a világ elé tárja. E tárgyalásokon a magyar kormány „vitatott törvényei” éppen úgy szóba kerültek, mint „az igazságszolgáltatás és a média szabadságának kérdése”. Viviane Reding pedig, az Európai Bizottság alelnöke, alig egy hete – a Bayer-cikk kapcsán – ismét a magyar jobboldal rasszizmusával foglalkozott.
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának képviseletében Thomas O. Melia Budapesten – vagyis a helyszínen – fejezte ki aggodalmát. Az európai vezetők pedig azzal, hogy távolmaradásukkal tüntetnek; nem hajlandók fogadni Orbánt, de pártjának és kormányának alacsonyabb beosztású, kevésbé exponált tagjait sem. Megvetésük politikai és morális üzenet egyszerre. Az unió ismét napirendre vette a magyar kormány mulasztásait, és azon tetteit is, amelyeket saját rendjével, értékeivel, elvárásaival összeegyeztethetetlennek tart. A gazdasági tényezők is ugrásra készen várják a pillanatot. Mindennek ellenére tényleg már csak a magyar ellenzéken múlik, hogy a kampány Orbán végnapjaihoz viszi-e egyre közelebb az országot, vagy a katasztrófához.
