Jarábik Balázs, keleti térségünk egyik legjobb ismerője nemrég publicisztikában foglalta össze véleményét arról az egyébként döbbenetes változásról, ami az ukrán politikai elit Európával kapcsolatos magatartásának módosulásában tapasztalható. Bár már 2010-ben is, azt követően, hogy a Donbasz (Donyec-medence) orosz etnikumú lakossága, illetve a Moszkva által támogatott Viktor Janukovics került az elnöki pozícióba, az éles szemű elemzők figyelmeztettek rá: amint Janukovics nyeregbe kerül, nem Vlagyimir Putyin szándékai szerint alakítja majd országa történelmét, hanem az ukrán érdekek, azaz saját politikai szempontjai szerint. Akkor ezt kevesen hitték el, mára viszont valósággá vált.
Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a meglepően gyors fordulat, ami Ukrajna és az unió közeledésében beállt. „Pár hónapja – hogy Jarábikot idézzem – még úgy látszott, a Janukovics-kormány mindent megtesz azért, hogy eljátssza esélyét – több év előkészület után – a társulási szerződés aláírására. Ám az elmúlt hetekben az ukrán parlament sorra fogadja el (az ellenzék támogatásával) az EU által kért törvényeket.” Sőt határozott előrelépés történt a Nyugat által már rég szorgalmazott másik konfliktus feloldását illetően is; küszöbön áll Julia Timosenko, Janukovics egykori nagy ellenfelének az elszállítása egy ukrán börtönből, ha egyáltalán még börtönben lenne. Németországban fog gyógykezelést kapni, ami egyben azt is jelenti, hogy megszűnik ellenzéki tényező lenni, bár a jelenleg mért politikusi szimpátiaindexe mára már alulmúlja szinte mindenki másét.
A fejlemények Moszkvát nyilvánvalóan nagyon érzékenyen érintik, hisz a Kreml az elmúlt években minden követ megmozgatott, hogy stabilizálja Ukrajna helyzetét a posztszovjet politikai-gazdasági, sőt biztonságpolitikai intézményi rendszerben, melyben nyilvánvalóan Oroszország akaratának és az orosz érdekeknek rendelődik minden és mindenki alá. Ukrajna uniós partneri viszonya azonban ezt a célt egészében felülírhatja.
Az Ukrajna és az unió közötti társulási szerződés november végi megkötéséhez nyilvánvalóan elegendőek azok a demokratikus garanciák, amelyek kompatibilissé teszik az ország jogi és politikai képességeit az európai csatlakozáshoz, ám az ukrán gazdaság helyzete, az ország magas importigénye, a növekvő eladósodás és a források hiánya, valamint a parttalan – politikai és nem csak politikai – korrupció komoly veszélyekre figyelmeztet, amelyeket az unió a 2008-as globális válság előtt sohasem vett igazán figyelembe, ám azóta legalább olyan fontos szemponttá váltak, mint az egyébként továbbra is prioritást élvező politikaiak.
Mint tudjuk, az unió legfontosabb problémái két forrásból fakadnak; az eurózóna válsága gazdasági jellegű kihívásból gyorsan politikaivá növekedett. Mindaz, ami Olaszországban és főként Görögországban zajlik, az uniós konstrukció komoly kockázata. A másik kockázati tényezőt maguk a kelet-európai államok jelentik, amelyekben az Európát provokáló erők politikája teszi szinte abszurddá e népek jelenlétét az unióban, s mindez már rövid távon is gazdasági válságba ránthatja az adott országokat. Elég Magyarországra mint a legtipikusabb példára utalni.
Mindezzel együtt a fejlemények az ukrán demokratikus erőket igazolják, a litvánok pedig egyfajta elégtétellel nyugtázhatják, hogy az ő uniós elnökségük idején teheti meg Európa az első, rendkívül fontos lépést a Keleti Partnerség programjának megvalósulása felé. A csúcsot még 2011 tavaszán kellett volna megtartani, de az Orbán-kormány politikájával szembeni európai elutasítottság levette az akkori csúcs napirendjéről a programot, amit aztán csak jókora csúszással, Lengyelországban tartottak meg 2011 őszén. A lengyel, majd a litván diplomácia ügyes és elkötelezett háttérmunkája teremtette meg azóta annak feltételeit, hogy az ukrán partnerség több legyen elvont tervnél, vágyálomnál.
