Az utóbbi hónapok nagy európai választásainak eredményei kettős, egymásnak ellentmondó választói szándékok – vagy tévelygések – lehetőségét rajzolják elénk. Egyrészt a kétpártrendszerek, s ennek következtében a nagykoalíciók kényszerű idejét éljük: ahogy Markus Spillmann, a Neue Zürcher Zeitung főszerkesztője írta nemrég, hol „fekete” és „vörös”, hol meg „vörös” és „fekete” párosítással. Másrészt olyan új törpe-pártformációk jönnek létre, amelyeknek ugyan esélyük sincs a hatalom közelébe jutni, de populista szólamaik százezrekkel hitetik el mégis, hogy nemcsak politikán kívüli eszközökkel és célokkal lehet elkormányozni egy országot, de egyenesen kívánatos, hogy megoldást csakis a politikán kívül keressünk.
Az elmúlt 64 év során a német közéletben kulcspozíciókat betöltő liberális szabaddemokraták (FDP) kiestek a parlamentből, s bár nem jutott egyetlen mandátumhoz sem, a parlamenten kívüli erőtérben mégis jelentősen megerősödött az uniószkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD). Ausztriában Frank Stronach viszont meglepően eredményes volt – éppen úgy, mint pár hónappal korábban az olasz Beppe Grillo –, már ami a kampányt és a választásokat illeti, de azonkívül, hogy populista szövegeivel egyik is, másik is felkavarja az állóvizet, a demokrácia szempontjából különösebb hozadéka nincs a sikereiknek. Azok, akik – kiábrándulva mind a baloldalból, mind a jobboldalból – februárban Grillóra adták voksaikat, ma csak a párt honatyáinak szánalmas vergődésében gyönyörködhetnek, amint képtelenek a parlamenti munka kihívásaival megbirkózni. Stronach „Burschenherrlichkeit”-járól (csapatáról) sem tanácsos sokkal többet feltételezni.
Ezek a pártok a következő megmérettetésnél majd szépen kihullanak, támogatóik kiábrándultan otthon maradnak, vagy találnak addig maguknak újabb hasonló üdvöskéket. Esetleg ráébrednek arra: az olyan politikai szándék, amely magát jobbon és balon túlinak vizionálja, lehet ugyan szép és civil, de politikailag bölcs aligha.
A kelet-európai valóság némileg más forgatókönyveket követ, a szerepek és a szereplők mégis a nyugati fejleményekhez meghökkentően hasonlatosak. Csak míg a bal-jobb szerepzavarban saját rövid távú hasznukat kereső nyugati pártocskák megmaradnak a peremszélen, s onnan szórják átkaikat mindenki másra, addig Kelet-Európában az efféle pártok nyernek sorra főszerepet. Magyarország olyannyira nyilvánvaló példa erre, hogy az ember zavarban van előhozakodni vele, s emlékeztetni rá: Orbán, miközben magából kikelve kommunistázik, az egykori kommunistákat megszégyenítő iramban államosít, s koboz el magánvagyonokat. A bolgár néppárti jobboldal vezére, Bojko Boriszov nem más, mint Todor Zsivkov volt kommunista pártfőtitkár egykori személyes biztonsági főnöke. De hasonló trendeket látunk kibontakozni 2012 óta Romániában is, ahol nincs az az alantas társadalmi elvárás, aminek az élére a jelenlegi baloldali-liberális koalíció ne sietne odaállni. Eközben a szociáldemokrata párt (PSD) liberális gazdaságpolitikát hirdet, miközben a nemzeti liberálisok (PNL) politikai légyottokra csábítják a szélsőjobbos nacionalistákat.
„Túl jobbon és balon!” – hirdeti itt mindenki. És tulajdonképpen igazuk is van, ha ezzel azt akarják kifejezni, hogy magukon kívül vannak már jó ideje.
